„Meg tudjuk-e haladni magunkat?”

Bérczes László a „másik Magyarországról” és a Törőcsik Maritól lopott szlogenről

Az év 360 napján színházban rendez, de van öt másmilyen nap is. Kiss Móni dramaturggal közösen álmodták a dél-baranyai dombok közé az idén jubiláló összművészeti fesztiváljukat. Ilyenkor egyszerre két telefonon beszél, folyamatosan úton van, és közben kifejezetten jól érzi magát. Még néhány nap, és – augusztus 1-jén – felhangzik az Ördögkatlan szlogenje: „Nem vagyunk normálisak.”

– Idén tizedszer lesz Ördögkatlan. Néhány éve azt nyilatkozta, nagy a szabadságuk, bármikor abbahagyhatnák. Kilenc év alatt azonban mégiscsak rengeteg elköteleződésük lett és maradt. Hogy állnak most szabadság és kötöttség dolgában?

– A világ nem omlik össze, ha egyszer csak nem lesz Katlan. Ketten találtuk ki Kiss Mónival, tehát bármikor abbahagyhatjuk, ha együtt úgy döntünk. De ez egy elv, és az elvek azért vannak, hogy az életben ne működjenek. Szabadok vagyunk száz százalékban, mondjuk, ám közben – szintén száz százalékig – az élet azt mondja, hogy nem tehetjük meg, mert túl nagy a felelősségünk sok ezer katlanos iránt. Persze mindkettő fikció. Mert a valóságos kérdés az, hogy abba akarjuk-e hagyni, vagy folytatni akarjuk – és erre sokkal nehezebb válaszolni.

– Miért?

– Én fontolgatom néha, hogy fejezzük be. A „csúcson” kell abbahagyni. A dolgok rendje az, hogy van felszálló ág, valameddig tartó repülés, aztán van a zuhanás vagy a még rosszabb, a szinte észrevétlen lecsúszó ág. Ez mindenre érvényes: Katlanra, életre. Mi, akik csináljuk-éljük, akár észre sem vesszük az esetleges leszálló ágat. Ettől én félek. Éppen ezért volna jó a csúcson abbahagyni. Tavaly a topon voltunk, az biztos. Lejjebb adni pedig nem lehet. Ez viszont, mint sok minden más az életben, önmagunk meghaladásának kérdését feszegeti. Erről szól nekem, Móninak és még sokunknak a Katlan. Hogy meg tudjuk-e haladni magunkat.

– Ennyire személyes ügy ez?

– Nem tagadom, elsősorban magunknak csináljuk a fesztivált. Magunknak „szerezzük be” a szeretetet. Ilyen módon önző a dolog. De közben másoknak is örömet szerzünk, hisz mások is szeretetet gyűjtenek be vele, hogy cselekvő részesei az Ördögkatlannak. Ezért nemcsak nekünk, de másoknak is meg kell haladniuk önmagukat. Ez jelentős teher és elköteleződés, még ha kölcsönös is. Így, közös önmeghaladással lesz ez, nagyképűen szólva, „haza a magasban”. Mindezek együtt adják ki, hogy júliusban, már egy hónappal a nyitás előtt menetrendszerűen érkezik a pánik. Mint egy vizsgázónak, akinek fejében összekeveredve ott van minden tudás, ám ezt úgy érzékeli, hogy nem tud semmit. Bennem is ott van olyankor összekeveredve a sok program, több száz gomolyog egyszerre a fejemben. Akkor még egyértelműen azt érzem, hogy képtelenség megcsinálni. Miközben joggal remélhetem, hogy a velünk dolgozó sok-sok nagyszerű embernek köszönhetően minden szépen meg fog valósulni.

– Később letisztul?

– A szabadságelköteleződésen túl még inkább jellemez minket Mónival, hogy nem vagyunk hibátlan „intézményműködtetők”. A racionális döntések mellett, sokszor helyett, a szívünkre hallgatunk. Jó példa erre a tavalyi, később aztán nagyon nagy sikerrel működő ukrán udvar. Május volt már, amikor Both Miklós jött az ötlettel, és az eszem azonnal figyelmeztetett: lehetetlen megszervezni, majd jövőre megcsináljuk. De már éreztem, hogy lelkesedem, mert Miki olyan meggyőződéssel, hittel képviselte, amire vágyott, hogy elkezdtük szervezni. Megvalósult, és ragyogó volt.

– A programnak védnökei vannak – Törőcsik Mari és az első fesztiválon még részt vevő, egy év múlva éppen a Katlan ideje alatt elhunyt Cseh Tamás –, mottója van, idén a reklámkampányban fontos szereplők vallottak a fesztiválról. Önnek mi ez a néhány nap?

– Nem a kampány az érdekes, hanem hogy ilyen sok és sokféle embernek mennyi mindent jelent a fesztivál. Nekem is, Móninak is nagyon jó ezeket olvasni, tudni. Az én mondataim javarészt ismétlések, illetve egy részüket „loptam” Bukta Imrétől és Gulyás Gábortól. Szóval nekem a Katlan a másik Magyarország. Ebben mind a két szó fontos. Nekem fontos Magyarország, nem tudok és nem is akarok máshol élni, de egy „másik Magyarországon” szeretnék élni, nem ott, ahol most élnem kell. Abban a 360 napos Magyarországban, ahol élek – most általánosítok, ami helytelen ugyan, de másképp nem megy –, az értékrend meghatározó része a szerzés, a birtoklás és a fogyasztás. Az ötnapos „másik Magyarországon”, ami nekem a Katlan, az értékrend meghatározó része az átadás, a befogadás és az átélés. Ami még nagyon fontos: ezt az ötnapos „másik Magyarországot” ugyanazok teremtjük meg, akik azt a 360 naposat. Ugyanazok a „hősök és bűnösök”. Vagyis ha a belső értékrendünk változna – és ezt szolgálja a Katlan –, egész évre megszülethetne a Másik Magyarország. Nemcsak egy fesztiválon – de az utcán, a boltban, a villamoson és mindenütt.

– Erre vonatkozik a Katlan-szlogen, a „nem vagyunk normálisak”?

– Ez jól és viccesen hangzik, és ezt is „loptuk”, mégpedig Törőcsik Maritól. Ha az értékrendről mondottakra gondolunk, azaz ha az a „normális”, ami 360 napon át zajlik, akkor mi valóban nem vagyunk normálisak, nem is akarunk azok lenni. Tehát ez a szlogen magyar fordításban azt jelenti: „Mi vagyunk normálisak!”

– Pályázatok segítik anyagilag a fesztivál megvalósulását, miközben a Katlan arról is híres, hogy sok partnerrel működik együtt, kezdve a településekkel, folytatva a különböző kulturális egyesületekkel, szervezetekkel, egészen a résztvevők nagyobb hányadát kitevő visszajárókkal. Ezek az együttműködések két fesztivál között az év egészében is hatnak?

– Természetesen igen. Elsősorban azért, mert egész éves feladatok vannak. Közös projektek a helyiekkel, nemritkán akár anyagilag is tudunk segíteni. Említhetem a nagyharsányi református templom rekonstrukcióját, a kisharsányi Kovács-udvarház helyrehozatalát, a villánykövesdi faluház korszerűsítését. Persze a mindeddig ismeretlen falvak „térképre rakásával” felhívjuk a figyelmet is erre a csodaszép vidékre, de nagyon fontos, hogy rögzítsük: mi nem ismerjük az ottani életet. Óva intem magamat-magunkat attól, hogy megítéljük, és beleszóljunk az ottaniak életébe. A legkönnyebb, de számomra a legviszolyogtatóbb változat, mikor a pesti értelmiségi megmondja a baranyai falu lakóinak, hogyan kellene élni. Ugyanakkor nyilván hatunk egymásra, és ez jó. Igaz ez a szereplők, a fellépők nagy részére is. Sok a közös dolgunk fesztiválon túl is.

– Egész éves elfoglaltságot jelent a szervezés, miközben rengeteg egyéb és nem kevésbé fontos munkája van. Marad ideje a programokon részt venni? Ki tud kapcsolódni a fesztiválon?

– Nem azért csináljuk, hogy kikapcsolódjunk. Már évek óta csak itt-ott felbukkanni tudunk, jó esetben. Régen az volt, hogy fellépés előtt vagy után mindenkit személyesen köszöntöttünk. Ez ma már nem sikerül, nagyon sok a program. A Verdi-Reqiuemen ott leszünk, ha minden jól megy, és a Cseh Tamás–Leonard Cohen-emlékesten is szeretnénk jelen lenni. Persze ha nem leszünk ott a Verdin, és ott lesz nélkülünk is öt-hatezer ember, akkor nem történik baj, sőt elégedett leszek. Erre lehet azt mondani, hogy akkor ez már nem olyan, mint régen. Sokáig úgy voltunk vele, hogy addig csináljuk, amíg a „tenyerünkön elfér”. Nem fér már el, de sok már a tenyér, sokan dolgozunk együtt, fantasztikus csapatunk van. Hozzá kell tennem még mindehhez, hogy azért látatlanban ritkán hívunk produkciót, ismerjük a fellépőket. Egész évben folyamatosan „katlanos” szemmel is nézzük, hallgatjuk a különböző előadásokat, koncerteket, irodalmi eseményeket.

– Akkor tulajdonképpen 365 napon keresztül fesztiváloznak?

– Maradjunk abban, hogy a legtöbb produkciót vagy szereplőit tényleg régóta ismerjük. Ezenkívül nagyon büszke vagyok azokra az előadásokra, amelyek a fesztiválon születnek. Az idén is lesz ilyen. Augusztus 2-án például a Mokos Színházban az Orlai Produkció megtartja a Kétely című előadás premierjét. A szereplőkkel kapcsolatban a bizalom maximális, ez természetes, enélkül nem is működhetne a dolog. De ami születik, az teljesen új lesz. Itt egy fontos dolgot érintünk, mert ilyen értelemben sok premier van az Ördögkatlanon. Van ez az „odahozott” premier, és van, amely egyenesen a Katlanban születik. Például a K2-nek születnek előadásai, vagy annak idején ilyen volt a Hrabal-udvarban Grisnik Petra Hrabal könyve-előadása Esterházytól. Említhetem a tavalyi bárkás programot Vidovszky György rendezésében, Tasnádi István szövegeivel, amely ott és akkor indult el. Ezek nagyszerű és megismételhetetlen dolgok. Miközben a XXI. század technikai eszközeivel a világ bármely pontjáról elérhetően nézhetők, hallgathatók a programjaink, azért mégis más élmény személyesen jelen lenni egy előadás születésénél. Idén többek között a már emlegetett Cseh–Cohen-emlékest is ilyen lesz, a Szoborparkban Balanescuval és még sokakkal. A folyamatos megújulás inspirál bennünket, szervezőket is igazán. Mert ha csak kontroll cé, kontroll vé módszerrel bemásolnánk idénre a tavalyi programot, akár az is működhetne. Jönnének az emberek, jó lenne a műsor. Csakhogy ez bennünket nem inspirálna. Kicserélhetőkké válnánk. Márpedig a Katlan lényege az, hogy senki sem kicserélhető. Kell hogy legyenek új dolgok, illetve egyszeri, megismételhetetlen produkciók.

– Ír, rendez, szervezi Magyarország egyik legszínesebb nyári fesztiválját. Van itt is, ott is és mindenhol alkalmazható általános munkamódszere, vagy más-más szerepben más-más elképzelésekkel dolgozik?

– Furcsa lehet, hogy egy ilyen korú embernek, mint én, túl azon, hogy meglehetős önismerete van, még most is az a kérdése, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Valóban többféle dolgot csinálok, de szándékom szerint egyiket sem felületesen, elhamarkodva. Persze a Katlan-szervezés egész éves elfoglaltság, de amikor rendezek, és zajlik a próbafolyamat, akkor nincs más. Vagy amikor a beszélgetős könyvet készítettük Törőcsik Marival – miközben mindenféle egyéb ügyek is voltak nyilván –, csak arra koncentráltam. Máskülönben a tehetségről azt gondolom, hogy elsősorban energia. Nekem pedig van bőven. A másik része egy bizonyos fajta meghatározottság. Például hogy színésznek, dalnoknak, zenésznek vagy írónak születik valaki. Ez nálam nincs meg. Törőcsik Mari színésznek született. Ha másként alakul az élete, akkor is színészként létezett volna az elejétől a legvégéig. Én nem születtem „valamire”, viszont energia van bennem, és bár nem tudok hosszú távon egy dologra koncentrálni, ha valamivel foglalkozom, azzal mindenestül foglalkozom.

– Érthető a hozzáállása, hogy sosem szívesen emel ki egy-két programot a sok közül. Ezért ne is azokat vegyük át most, amelyek több ezer résztvevőt szólítanak meg, inkább azok közül említsünk meg néhányat, amelyek rejtett kincsei a Katlannak.

– De tényleg csak néhányat: a Vylyanon lesz például a Jövőtánc című projekt, Kovács Gerzson Péternek köszönhetően. Kétszer egy órában a kortárs tánc meghatározó szereplői, általuk választott zenészekkel. Háromszor húsz perces etűdökben egy táncos és egy zenész lép fel. A program nem mellesleg abban a térben zajlik majd, ahol a huszadik század egyik legnagyobb színházi személyiségéről, Pina Bauschról szóló emlékkiállítás is lesz. Magyarország egyik legnagyszerűbb fotósa, Stekovics Gáspár képei lesznek láthatók a Narancsliget épületében egész héten. Koncertet is ajánlok. Az első Katlanok valamelyikén játszott nálunk a Light in Babylon zenekar, és most visszatérnek. Ráadásul úgy jönnek, hogy azóta sztárok lettek. A honorárium ügyében jelezték, hogy attól függetlenül is eljönnek, mert mi már akkor figyeltünk rájuk, amikor a kutya sem ismerte őket. Emellett idén is lesz Both-udvar Nagyharsányban. Na, az egy csoda. Hordófestés is lesz, Háy János, Cseh András, Rutkai Bori, Wahorn András, Töttös Kata festik az új hordókat a Vylyanon. Ők festenek, mi nézzük, és beszélgetünk velük – ez is a Katlan lényege, a jelen idő és a megszólíthatóság. Egyetlen egységet képezünk: híres emberek, látogatók, helyiek. A menzán együtt ebédel Kati néni Nagyharsányból és a Wombo Franciaországból Udvaros Dorottyával.

– A Katlan mindenkori fontos kérdése, még mielőtt befejeződne: mi lesz jövőre?

– Ha most ezt elrontjuk, szégyenünkben világgá megyünk, és akkor nem lesz több. De nem ronthatjuk el. Lesz tizenegyedik is. Már egy csomó fellépő van a várólistán. Én például nemrégiben láttam egy fantasztikus francia társulatot, a Blick Theatre-t a Trafóban, azt mindenképp el kell hozni a Katlanba. Fogalmam sincs, hogyan szedjük össze a pénzt, de ahogy a Mulatságban mondjuk: „Eszembe jutott, és ha eszembe jutott, akkor lennie kell!”

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.07.29.

forrás: https://mno.hu