A Vörös Postakocsi szerkesztősége örömmel ad helyet az Arany János-emlékév jelentős felfedezésének. Béres Tamás, Gerliczki András és Karádi Zsolt lapunkban teszi közzé szenzációs kutatási eredményeit. A három irodalmár fáradságos munkával rekonstruálta Arany János, Petőfi Sándor és Tompa Mihály eleddig publikálatlan levelezésének számos darabját. A nagy terjedelmű szövegkorpusznak az ad különös aktualitást, hogy benne a költők a VIDOR Fesztiválon szerzett tapasztalataikat osztják meg egymással.
Jánosom!
18… / augusztus 26.
Veszed-e észre, mily furcsaságokat produkál manapság ez a kiszámíthatatlan, kacifántos, szertelen világ?
(Dehogy veszed! Hiszen csak alig egy-két napja, hogy Nagykőrösön azt az ártatlan ízes tréfát oly sikerrel véghezvittem veled! Gondoltam megleplek, addigelé csak levelezés útján ismerénk egymást, s bízvást óhajtottam: orczámat fel ne ismerhet’d. Nagykőrösre érvén azonnal feltaláltalak. Könnyű volt a dolgom, az iskolás gyerek, ki az utczán elémszaladt, kérésemre örömest vezetett hozzád. Incognito: jelentéktelen poeta visitatioja. Te meg minden szavamat elhitted! Hogy élő költőt akarok látni! Hogy a Toldi íróját kívánom csodálni! Hogy amateur vidéki verselő vagyok! Hogy a Mester bölcsességének soha el nem apadó kútjából kívánom lelkem szomját csillapítani! – Az igazság kedvéért meg kell jegyeznem, azért ennél a mondatnál alig észrevehető ideges rángás futott át angyali orczádon. – Akkor omlottál össze végül, mikor előhúztam verselményim vaskos kötegét, hogy azt ott helyben mind felolvassam. Akkor ugrottál aztán nyakamba, midőn ál-álnevemet közöltem Veled: Tompa Mihály. Avagy Rém Elek (mesterien rímelek). Jókat kacagtunk utána. De hiszen nem félek én a szótól, ahogy más levelemben írtam volt neked: „Meg kell adni, hogy könnyen papolok. Improvizálni a csalásig tudok. Nyelvem jó, pereg, mint az orsó. Néha olyan jól beszélek, hogy sajnálom, hogy az egész beszéd elvész.” (Oh, egy mái Cicero, de Tiro segedelme nélkül!))
Egyszóval: Legyek tikkadt szöcskenyáj, s gyötrelmes hazám a kopár szik sarja, ha meg tudod mondani, hogy kerültünk Nyíregyházára! Te, édes barátom, bizonyára a létezés gyémánttengelyének ferdülését látod ebben, idővihart, kronoszinklasztikus infundibulumot.
Magam nem mennék ily messzire. Minek is firtassam? Predestinatio. Itt kell lennünk, mert ha nem kellene, másutt lennénk. Az idő és a tér csodás kavargása (avagy valami zavart „mindenményedelem”, ahogy Barczafalvi újítá a szót), bízzuk rá magunk!
Tüneményes városka ez, szavamra! Béke, derű, nyüzsgő vidámság hullámzik a korzón, szelíd melódiák vagy éppen vad ritmusok áradnak mindenfelé. Kávéházi elegancia és vásári zűrzavar, finom úri modor és vaskos bohóctréfák, artisztikus produkciók és utcai mutatványok… műfajok, módik, stylusok természetes ölelkezése. Magas poézis ide, literátus műveltség oda, nekem az eleven szobrok a kedvenceim! Különösen a kalapos bronzember, azzal a vicces nevű hangszerrel, az ukulelével! Csak tudnám, miként futhatok belé minden utcasarkon, hiszen akármeddig nézem-vizslatom, mozdulatlanul csillog, akár a nehéz öntvény. Ha nem szégyelleném, legszívesebben megkopogtatnám: az sem kizárt, hogy fémes kongással válaszolna.
Bámészkodnék még, de sodor a tömeg, a ritmus, az újabb élményekre éhes kíváncsiság. (Azért az Árkádia teraszán üldögélőkre szánok néhány sóvár pillantást: az ernyők alatt hűs söröket kortyolgatva és mégis beleolvadva az utca önfeledt-lüktető masszájába… van-e ezidőtájt kellemetesb módja az idő eltöltésének?)
Van.
Fergeteges ovibulit (kisdedóvók tánczos-szavalatos zenedéje, csak hogy Te is értsd a szót, Jánosom) sejtető dallamok erősödnek, ahogy a Korzó épületéhez közeledem.
„Hej, kora reggel délelőtt
ácsolják a háztetőt.
Fenn a tetőn a cserepes
rakja már a cserepet.
Füstöl a kémény, kész a ház,
Látogass meg, kispajtás!
A Dió Trió zenél (Olajos Gábor, Hajdú Ágota, Paizs Attila). Hajdú Ágota amellett, hogy tiszta hangú énekes és kitűnő citerás, igazi szertartásmester is. Vezényletével együtt táncoljuk, énekeljük, mutogatjuk, játsszuk el az építkezést, utánozzuk később a brekkencseket a békadalban, s facsarjuk zsebkendőbe allergiás sósuborka-orrunk. Marasztal a négy-ötévesek édeni ártatlansága, visító életöröme, de egymást érik az előadások, mennem kell tovább.
Zavarbaejtő bőség rendezvényekben, látnivalókban. Egyszerre kéne lennem több helyen. Furcsa képzetem támad: magányos elektron vagyok, mégis egyszerre több lyukon szaladok át, s közben folyton interferálok önmagammal. (Persze Te ezt a poen-t sem érted, kedves Jánosom, hiszen tifelétek, vidéken még nincs feltalálva az elektron. :)
A belváros másik szélén, az Országzászló téren a Milord duó zenél (énekel Gerome, kíséri Mészáros Edit). A klasszikus francia sanzonokból képzeletbeli, de hangulatában nagyon is valós párizsi kiskocsma épül. Gerome anyanyelvén, franciául suttognak-zsongnak-búgnak-jajongnak-busongnak a verssorok, az átkötő szöveg viszont bájosan botladozó vagy éppen vakmerően nekiiramodó, franciás akusztikájú magyar szavakkal hangzik. Ahogy egy későbben megszólaló poéta írja majd: „köréd varázskör teremtődik”.
A Korona előtt – hitted volna-e, János, hogy Kossuthról valaha teret is neveznek el? –Kossuth szobra mögött a színpadon az ifjúság: a Dóra és a felfedezők, Major Dóra és csapata (Major Gábor, Major Gergő, Tóth Martin, Farkas Bács Levente, Girincsi Márton). Friss, üde énekhangok, derűs dallamok, magabízó fiatalság, öntudatos tetterő. Dóra szeret magyarul énekelni, s zenei stílusuk sokszínűsége az akusztikus popszámoktól a pörgősebb ritmusokon át a kellemesebb dallamokig terjed. Ha zenéről van szó: minden újra nyitott és minden „régit” tisztelő tizenéves felfeldezők.
Eleven táncbabák, vigyori gólyalábasok, lufikolbász-hajtogató mesterek, kacsingató bohócok között lavírozva – magam sem hiszem – villámlásnyi idő, és már a Művész Stúdió kávéházi asztalainál ülünk. Göttinger Pál rendező és Szabó Borbála beszélgetése az írás gyötrelmétől a dramaturg küzdelmein a FŐMŰ megvalósulatlan álmáig kanyarog. Regénytervet kikotyogni nem illő (talán annyi elárulható, hogy Ricsi, a főhős belezuhan a kötelező olvasmányokba), így inkább Göttinger Pál jámbor ámde határozott óhaját idézném egyetértőleg: küldjünk be Ricsit, vagy bárki mást Shakespeare darabjába, hogy szóljon Júliának, ne kapkodjon, hanem rohanvást szökjön Rómeó után Mantovába…
Írhatnék még, Jánosom, annyi másról, de megfáradtam, pihenni vágyom. A Dió trió dalával búcsúzom: „látogass meg, kispajtás!”
Forró barátsággal ölel: a te Miskád
forrás: http://www.avorospostakocsi.hu
