Együtt szabadon – interjú Orlai Tiborral

Az Orlai Produkciós Iroda a 2017/2018-as évadtól a hazai színházi életben új szervezeti formában működik tovább, melyet az „Együtt szabadon” szlogennel fogalmaztak meg. A változásról Orlai Tiborral beszélgettünk.

Hogyan kezdi az évadot az Orlai Produkciós Iroda?

– Bizonyos szempontból ugyanúgy, mint eddig, a nyári bemutatóinkat ősszel bevisszük a Belvárosi Színházba.

Csakhogy lesz egy alapvető változás. 2017 őszétől létrehoztak egy különös formát: egy társulatot, ami valójában nem társulat.

– Az elmúlt évek működése során egyre nehezebb helyzetbe kerültünk az egyeztetésekkel, a bemutatók időzítésével, a vidéki utaztatásokkal. Egyre több akadály merült föl az operatív működésben. Most, hogy már jó ideje nem csak 1-2 szereplős előadásokat viszünk színre, hanem nagyobb színészgárdát vonultatunk fel, úgy éreztem, elérkeztünk arra a pontra, hogy szükségünk van egy saját magra, szorosabb együttműködésre azokkal a színészekkel, akik évek óta rendszeresen részt vesznek a munkánkban, akikre mindig számíthatunk. Ez már csírájában 3-4 évvel korábban elkezdődött, rendszeres együttműködés alakult ki Szabó Kimmel Tamással, Kovács Patríciával, Nagy Dániel Viktorral, Hernádi Judittal, Mészáros Mátéval. Most 12 színész és 4-5 rendező van körülöttünk, ez az a bizonyos mag.

Hangsúlyozom, hogy nem társulat – hiszen egy magánszínház Magyarországon 2017-ben nem engedhet meg magának egy tradicionális társulati keretet –, inkább azt a formát keressük, ami a mai kornak legjobban megfelel, egyfajta nyitott, de biztonságot kínáló együttműködést a művészek és a produkciós iroda között. Amit most létrehoztunk, az a szabadúszás és a társulati forma közötti megoldás: a művészeknek kellő nyugalmat és egzisztenciális biztonságot ad, művészi erőt, de számunkra is kellő biztosíték, hogy nem kerülünk lehetetlen helyzetbe egy-egy produkciónk bemutatásával vagy műsorrendjével. Hihetetlen profizmusra és összetartozásra van szükség.

És mindenekelőtt mély bizalomra mindkét oldalon, a szabadság és az összetartozás olyan találkozására, ami ma errefelé igen ritka.

– Igen, pontosan ezt keresem. Fontos eleme a mostani formánknak, hogy senkivel nem íratunk alá rengeteg oldalnyi szerződést. Egy egyszerű megállapodást kötünk, amit maximális bizalom és hit támogat. Nem hiszek a röghöz kötöttségben. A művészi szabadsággal a megkötés számomra nem összeegyeztethető. Nem azt mondom, hogy maga a klasszikus társulati lét ezt jelenti, hanem azt, hogy a most megtalált, valóban egyedi együttműködési forma nagy szabadságot ad. Például senkire nem osztunk kötelezően szerepet, hanem felkínáljuk, el lehet fogadni vagy vissza lehet utasítani. Zöldi Gergely művészeti vezetővel sokat gondolkodunk azon, hogy mindenkinek testhez álló szerepet tudjunk adni, amivel ugyanakkor ki is tud lépni a komfortzónájából, nem kell önmagát ismételnie, művészi és emberi értelemben is kihívást jelent neki. Szerintem ez visz előre, és a színház is ezáltal gazdagodik.

Felvállaltan egy színészcentrikus produkciós irodát működtetünk, valóban színészekben és szerepekben gondolkodunk. Mindig olyan feladatra kérjük fel a művészeket, amelyekről úgy érezzük, hogy számukra is izgalmas és előretekintő.

Ugyanakkor kockáztatnak is, hiszen olyan fiatal színészeket is helyzetbe hoznak, mint például László Lili, vagy az egyetem elvégzése után Nagy Dániel Viktor, akik a közönség előtt még kevéssé ismertek.

– Sőt a rendezők között is vannak olyanok, akik nálunk kaptak egyre nagyobb feladatokat , ilyen pl. Fehér Balázs Benő . Pelsőczy Réka már korábban is rendezett, de nagy produkciói nálunk kerülnek folyamatosan színpadra.

Számomra igazi bűvészmutatvány, amit az Orlai Produkciós Iroda művel: hogy ebben a kultúrafogyasztói közegben olyan színházat produkál, amelyik mindegyik réteget megszólít, ráadásul nem úgy, hogy az egyik előadás egyfajta közönségnek szól, a másik egy másfélének, hanem mindegyik szélesre nyitja az ollót, a legkülönbözőbb érdeklődésű nézők jönnek ugyanarra az előadásra.

– Ez kulcskérdés. A színházat nem egy szűk elit szórakoztatását szolgálja. Ugyanabban az előadásban az értelmiségi elitnek és a kevésbé iskolázott közönség is meg kell találja azt, ami őt érdekli, ami megszólítja. Nézzük meg a Shakespeare-korabeli angol színházat: ugyanazon az előadáson ott ült az arisztokrácia, de a lovászok és a mosónők is. Hiszem, hogy a mai kor kérdéseire az internetvilágban, amikor az embereket nagyon nehéz kimozdítani az íróasztal és a Facebook mellől, az ilyen gondolkodásmód mentén született előadásoknak hosszú távon is létjogosultsága van.

Az elmúlt tíz évben az Orlai-produkciók történetében be is igazolódott, hogy ez jól működik.

– Természetesen nem minden sikerül, voltak bukásaink is, voltak kevésbé jó évadjaink, de a színház nem gép, amit egyszer beállítok és azonos paraméterekkel éveken át gyártja a terméket, hanem alkotómunka, érzékeny emberekkel és emberekhez. A kulcs a hitelesség. Ha hitelesek tudunk lenni, sikerül megszólítani a közönséget.

Hogyan sikerült eljutni tíz év alatt odáig, hogy a produkciós iroda játszóhelye, a Belvárosi Színház ilyen fontos hely lett?

– Közgazdász vagyok, nem művész, soha nem is akartam annak látszani. Mindig a háttérben maradok, de igyekszem ezt a hátteret úgy felépíteni, hogy az előtérben dolgozó művészek maximális biztonságot és szabadságot élvezhessenek. A szakmában persze csodabogárnak tekintettek, sokáig nem értették, hogyan lehet, hogy művészi képzettség nélkül sikerült megteremteni egyfajta minőséget.

Óriási szerepe van ebben mindazoknak a nagy művészeknek, akik az első pillanattól mellénk álltak, köztük Kulka Jánosnak, Vári Évának és még sokaknak. De álmomban nem gondoltam volna, hogy amit tíz éve elkezdtünk, odáig növi ki magát, hogy egy közel 30 előadásos repertoárt viszünk, kőszínházakkal és független színházakkal való szoros együttműködésben. Az utóbbit kihangsúlyoznám: látni kell, hogy a progresszió a független társulatokban van. A mai színház megújulásának képessége nagy mértékben függ attól, hogy ezt a progresszív gondolkodásmódot mennyire tudjuk beépíteni a színházi struktúrába.

Mit fogunk látni az évadban a Belvárosi Színházban és más helyszíneken?

– Izgalmas évad elé nézünk, rengeteg bemutatóval. Szeptemberben bemutatjuk a kőszínházban a három nyári bemutatónkat: Szép Ernő Vőlegényét, a sportdopping témát feldolgozó Tagadj Tagadj Tagadj!-ot, illetve a Kételyt, Udvaros Dorottya és Fekete Ernő főszereplésével. Mindhárom sikert aratott a nyári helyszíneken. Elindítunk egy új sorozatot a Mozsár kávézóban Élettörténetek.hu címmel, amelyben Lengyel Nagy Anna szerkesztő-riporter sok évtized alatt gyűjtött, csodálatos emberi sorsokról szóló történeteiből mutatunk be egy-egy részt. A történetek mindegyike arról szól, hogy a 20. századi magyar történelem hogyan alakítja az ember sorsát. Ugyanabban a díszletben, nagyjából negyedévenként hozunk ki egy-egy újabbat – ezek monodrámák vagy 1-2 szereplős kamaradarabok –, és mindegyiket addig játsszuk, amíg a közönség érdeklődik iránta. Igazi, erős történetek, olyan színészpárosokkal, mint Egri Kati és Egri Márta, Borbély Alexandra és Ullmann Mónika, Lázár Kati és Epres Attila.

Ősszel még színpadra visszük Az oroszlán télent Szikszai Rémusz rendezésében, Gálffi Lászlóval és Hernádi Judittal a főszerepben, majd a Dühöngő ifjúság következik, ezt Znamenák István rendezi és a főszerepeket Kovács Patrícia, Járó Zsuzsa, Szabó Kimmel Tamás és Ötvös András játssza. Benedek Miklós és Ullmann Mónika a Gödöllői Művelődési Házzal közös bemutatónkban játszik a Heisenberg című darabban – nagy örömünkre Gödöllő ismét egyre fontosabb művészeti központtá kezd válni. Bemutatjuk Szántó T. Gábor monodrámáját A zsidó kutya címmel, Szikszai Rémusz előadásában, majd az évad vége felé Fehér Balázs Benő rendezésében jön egy belga szerző darabja Mi, ők címmel, a csecsen túszdrámáról, amit az eseményt elszenvedő gyerekek szemszögéből néz.

A nyári bemutatókkal együtt összesen 13 darab indul az idén, rengeteg, de nagy reményekkel nézünk az évad elé.

Götz Eszter

forrás: http://theater.hu