Vidor-napló az Arany-emlékév jegyében: 5. nap
Sándorom, egyetlenem!
A fátum kegyetlenségének beteljesedését látom abban, hogy éppen elmellőztük egymást, s amikor te megérkeztél Nyíregyházára, engem szólítottak el a marhák. Sebtében kiállítottam az okiratokat, s azon melegében indultam is hozzád, a fesztiválra. Megnyergeltem hathengeres Pegazusomat, aki szállt, mint a madár ágrul ágra. Örvendeztem annak, hogy sebessége lehetővé tette gyors visszatértemet. Amint leparkoltam a színészház mellett, mondhatom, sokan megbámulták a jószágot, Poszeidón és Medusza gyermekét, aki, leeresztvén szárnyait szédült, elbúsongott, s lehullt a porba, jobban mondva az aszfaltra. Még volt annyi időm, hogy vegyek egy buborékmentes ásványvizet, amellyel bearaszoltam a MŰvész Stúdióba. Már csak ezért is, mert abban bíztam, hogy a limerick-bajnokságon megismerhetek több, eleddig rejtőzködő itteni auktort. Olyanokat, akik, mint én is hajdan, nehezen szánják rá magukat arra, hogy megmutatkozzanak. Tudom persze, hogy más költők is így vannak ezzel, miként például híres utódom, bizonyos Ady Endre, aki azt írja egy helyütt: „Szeretném magam megmutatni, / Hogy látva lássanak, / Hogy látva lássanak.”
Nos, édes barátom, Sandri, képzeld, alig fértem be a nézőtérre, igyekeztem szerényen meghúzódni a világosító pult közvetlen közelében, nehogy valaki a tömegből felismerjen, s elkezdje szavalni: „Ég a napmelegtől a kopár szik sarja, / Jaj, de finom étel a mustáros tarja.” Míg ezen töprengtem, színészek özönlötték el a Stúdiót, s mondhatom, harsány kacajokat hallattam. Az önnön édesapját is alakító, táncos lábú Pál Göttinger, a lefegyverző humorú Illyés Ákos és a nagy csapat tagjai, Jenei Judit, Horvát Sebestyén Sándor, Kuthy Patrícia, Horváth Viktor, Nyomtató Enikő kitettek magukért. Bebizonyították nekem, az egykori vándorszínésznek, s te, egyetlen Sándorom, bizonyára te is így érzed, hogy kiváló színészekkel akkor is lehet remek előadást csinálni, ha a rendelkezésükre álló szövegek egyike-másika bizony nem üti meg mindannyiunk bálványának, Shakespeare mesternek a színvonalát. No, de hát félre bánat, félre bú, szép madár a marabu, mert azt est végén, amikor lelepleződött a jeligék mögött szerényen megbúvó sikeres építész, Kulcsár Attila, nagy volt az én szívemnek ő gyönyörűsége, hallgatván az általa komponált fanyar, mindazonáltal időnként szókimondó, jóllehet nem ízléstelen, ellenben huncut, hovatovább kiadós szellemi izgalmat kiváltó, s mi több, győztes limerickeket.
Édes barátom, amint kiléptem a MŰvészből, megcsapott a város határainál settenkedő korai ősz alkonyi szellője: bizony, vállamra kanyarítottam viseltes zekémet s úgy indultam a koncertekre, abban bízván, hogy a sebesen érkező hidegfont által megtizedelt, sörös poharaikba kapaszkodó közönség műpártoló tagjai között felfedezlek, amint, régi jó szokásod szerint, inkább borba fojtod bánatod, bár egyes kritikusaid szerint nem is szereted eme isteni nedűt, csak lírai éned szürcsöli Dionüszosz kedvelt italát.
Még Herczku Ági és a banda fellépésének idején is kerestelek, ám midőn az est hollószárnya meg-meglegyintett, feladtam a kutatást. Hiszem, egyetlen Sándorkám, hogy találkozunk még! Addig is halkan mormolom magamban Ivás közben című versed záró strófáját:
Annyi szent: a szemem héja
Oly nehez,
Mint malomkő… tán az álom
Környekez.
Elég is ma a tivornya, ágyba hát!
Álmadozzuk folytatását… jó’jszakát!
Igaz barátod:
Arany János
forrás: http://www.avorospostakocsi.hu