Ha lehetősége van rá, akkor csak és kizárólag bel canto darabokat énekel. Kolonits Klára azért is szereti ezeket az operákat, mert így nem csupán interpretátor lehet a pódiumon, hanem saját díszítéseivel, koloratúráival egyedi nőalakokat teremthet. Idei szezonja pedig igazán különleges, hiszen négy premiert énekel, három színházban. A bemutatók sorát Meyerbeer A hugenották című operájával kezdi, Valois Margitot először október 28-án kelti életre az Erkel Színházban.
Milyennek találja Navarra királynőjét?
– Valois Margit figurája izgalmas színfolt Meyerbeer operájában, és áriájának, duettjének zenei nyelve is különleges fűszer. A zeneszerző ugyanis a jellemábrázolásokra különböző stílusokat használ, például a magas arisztokrácia nyelve a bel canto. Mielőtt megtanultam volna a szerepet, végeztem némi kutatást, meghallgattam, hogy ki milyen díszítésekkel énekli a királynőt. Először Beverly Sills kadenciáit gyakoroltam, de aztán arra jutottam, hogy érdemes kidolgozni a sajátjaimat. Mindig az adott nőalakra, az aznapi hangi állapotomra alakítom a díszítéseket. Lényeges, hogy abban az időszakban milyen szerepeket éneklek, ettől függ, hogy maga D-ig futok fel, vagy F-ig. Mindez óriási rugalmasságot ad, olyan kreatív teret, amit semmilyen más szerepkörben nem kapnék meg.
S mit szólnak ezekhez a rögtönzésekhez a karmesterek?
– A hugenottákat Oliver von Dohnányi dirigálja, a próbák során ő is csodálkozva állapította meg, hogy egy adott résznél múltkor még levegőt vettem… Akkor viszont mást diktált az aznapi lelkület, állapot. Szerencsére kellő egymásra figyeléssel mindez jól működhet. Nagyon fontos azonban, hogy ezek a díszítések ne legyenek öncélúak. Bár a királynő addig tetszeleghetne a hangjában, ameddig csak akar, ügyelni kell arra, hogy valóban csupán egzotikus színt jelentsen a zenei szövetben. Már csak azért is, mert később a Margit által képviselt stílus és hangvétel teljesen eltűnik a darabból. Egyébként számomra nagy felfedezés ez az opera, rácsodálkozom, hogy A hugenották stilárisan is mennyi aspektussal bír.
Majd egy másik bel canto hősnő következik, Norma, s tizenöt előadásból álló sorozat a jövő év elején. A Traviata hatalmas sikerének köszönheti az újabb debütálást Debrecenben.
– Így igaz, Violettaként jelentős tetszést arattam 2016-ban, hogy az utolsó előadás jegyeiért szinte közelharc alakult ki a pénztárnál… Nagyon élvezem, amikor ilyen hosszú sorozatot énekelhetek egy szerepből, hiszen estéről estére formálódik, a közönség és a partnerek reakciója alapján is épül, színesedik a figura. Élvezem azt is, hogy részt vehetek egy többhetes próbaidőszakban, szeretem az izgalmas színreviteleket, fokozott várakozással és nagy kedvvel készülök a Bellini-operát rendező Nadine Duffaut-val való közös munkára. Azért is örülök, hogy hosszan, részletesen dolgozom ezzel a nőalakkal, mert bizonyos szerepeket - különböző okok miatt - már kevesebbet fogok énekelni, s a repertoárváltásomnak fontos, új darabja lesz a Norma. Szeretném sokáig énekelni. A bravúrkoloratúr szerepek után a drámai koloratúr figurák következnek. Bellini hősnőjét sokan, sokféleképpen keltik életre, mindenki kiválogatja azokat a hangszínészi eszközöket, amelyek az ő palettáján szerepelnek.
Régi vágya volt a Norma?
– Nem, korábban nem akartam még énekelni, úgy érzem, most értem meg rá minden szempontból. Nem véletlen, hogy most már nem szeretném többé énekelni az Éj királynőjét. A hugenották is egyfajta búcsút jelent a bravúrszerepkörtől. Most új korszak kezdődik…
Amelyben olyan újdonságok is helyet kapnak, mint az Ernani Elvirája vagy A vámpír Malwinája…
– Marschner operája olyan, mintha Haydnt és Wagnert vegyítenénk, hozzáadva egy még csipetnyi Webert is. Izgalmas darab, kíváncsian készülök a január közepi, koncertszerű előadásra az Erkelben. Persze már tanulom, s azt a Verdi-hősnőt is nagyon élvezem, amelyet Szegeden kelthetek életre jövő tavasszal. Az Ernani ritkán játszott mű, pedig különleges és felkavaróan szenvedélyes zene. Ez az évadom tényleg a bel canto jegyében telik, már nyáron Verdi Atillájának Odabelláját énekelhettem Nürnbergben, s az ősz eleji operaturné, amelyen Szilágyi Erzsébet lehettem, szintén ebbe körbe tartozik. Hiszen Erkel is igazi bel canto darabokat komponált… Mindegyik hősnő bőrébe szívesen bújok, s annak is örülök, hogy ezek a figurák hangilag is illenek hozzám.
Ahogy dalokat is élvezettel ad elő… Legutóbb például Beethoven kompozícióiból válogatott.
– Számomra minden dalest pirosbetűs ünnep. Ez a koncert azért is volt különleges, mert megismerkedhettem a Graf zongorával, azon kísért ugyanis Ránki Fülöp. Izgalmas instrumentum, amelynek a hangzása a fortepiano és a zongora közé tehető, szinte beleszerettem a csodás középhangjaiba. Nem énekeltem korábban még ezeket a Beethoven-műveket, s meglepett az intimitásuk, finomságuk. Azért szeretem a dalokat, mert míg egy opera akár öt felvonáson keresztül tár elénk emberi sorsokat, ezeknél a daraboknál nyolc oldal alatt lezajlik a dráma. A hangunkkal kell elmesélni egy történetet, ezért is lényeges, hogy megőrizzük a voce intaktságát, frissességét. A dalok ugyanis ott szólalnak meg, abban a középrégióban, ahol az ember egyébként a legjobban elhasználja a hangját… Bízom abban, hogy tovább lesz vocém, minthogy színpadon szerepeljek, és akkor még hosszú koncertkarrier elé nézhetek. Biztos vagyok ugyanis abban, hogy a pályám utolsó szakaszában ezekkel a kompozíciókkal szeretnék foglalkozni. Beláthatatlan az irodalma, jócskán kínál felfedeznivalót. Szívesen szerveznék egyébként kamara- vagy dalbeavató-sorozatot, mert sajnos azt tapasztalom, a közönség számára ez egy rejtett világ…
S mit tesz azért, hogy megőrizze a középhangjait?
– Érdekesen alakult a pályám, nem voltak egyenletesek a hangi adottságaim, s az Achilles-sarkamat épp a közép-lage jelentette, ami bizony, az operaszínpadon nem előny… Ebben az is közrejátszott, hogy a mutálásom időszakát végigénekeltem egy kórusban. De épp emiatt a hiányosságom miatt rengeteget gyakoroltam a középhangokat, és ennek a sok munkának mostanra meg is lett az eredménye. Olyan vagyok, mint aki egy hosszú távú befektetés gyümölcseit most élvezi…
Ahogy figyelem a pályáját, azt látom, hogy az összes nehézség, vargabetű ellenére kitartóan ment előre az úton, kereste a megfelelő szerepeket, s dolgozott azon, hogy jobb énekessé váljon.
– Ebben oroszlánrésze van a férjemnek, Dinyés Dánielnek is. Kölcsönösen támogatjuk egymást szakmailag - ő zeneszerző, karmester - s amikor az egyikünk hullámvölgybe kerül, és belemerülne az önsajnálatba, mindig ott a másik. Dani sosem hagyta, hogy másokat vagy a körülményeket hibáztatva, ne próbáljak meg előre- és előremenni. Olyan gyorsan telnek az évek, annyi minden történik, hogy nem lehet az útkeresésben megfáradtan megállni. Bizonyos szempontból most hátradőlhetnék, hiszen megtaláltam a szerepkörömet, számos koncertfelkérést kapok. Élvezhetném mindezt passzívan, de állandóan azt keresem, hogy merre menjek tovább, mit találjak ki legközelebb…
Egy korábbi interjújában azt nyilatkozta, hogy azt tartja az igazi értékmérőnek, hogy a közönség hogyan fog Önre emlékezni…
– Így látom ezt most is. Örömmel tapasztalom, hogy az emberekben érdeklődést keltek, ugyanakkor nagy kihívást jelent, és roppant higgadtságot igényel, hogy a törzsközönségemmel milyen információkat osszak meg magamról, mi az, aminek értelme, tartalma van, mögöttes mondanivalót is rejt, mégsem túlzottan személyes. Hiszen tudomásul kell vennünk, ma már nemcsak a színpadi személyiségre kíváncsiak sokan, hanem az emberre is. Nem könnyű kialakítani a megfelelő egyensúlyt…
A nyilatkozatai ugyanilyen átgondoltak.
– Értékes közlésre törekszem. Mivel magam is unom a saját sztorijaimat, mindig próbálok új gondolatokról beszélni. Ha ugyanis én elolvasom egy kolléga interjúját, szeretem, ha az ad nekem valamit többletet. Ha találok benne olyan mondandót, ami elgondolkodtat vagy akár valami újra ösztönöz. Ezért is beszélek sokszor arról, hogy milyen nehézségek jutottam el ide. Úgy vélem, ezzel reményt adhatok másoknak, hogy érdemes küzdeni, tűrni a kudarcokat, és újra és újra felállni a padlóról. Mert lehet későn is karriert építeni, mindegy, hogy az milyen volumenű, itt vagyok élő példának. Ahogy fontos üzenetnek tartom azt is, hogy mindig készen kell állni a megújulásra, mindegy, hogy addig mit ért el az ember. Nincs stagnálás. Ha valaki nem lép előre, akkor az visszafejlődik. Készenlétben kell állni - testileg és szellemileg - hogyha érdemi felkérés érkezik, akkor az ember képes legyen azt úgy interpretálni, hogy az másoknak is elnyerje a tetszését.
Két év múlva, 2019 tavaszán már negyedszázados színpadi jubileumot ünnepelhet…Mit tervez?
– Nem tudom. Két esztendőn rengeteg idő, én pedig leszoktam az irreális vágyakról. Nincsenek ilyen hosszú távú terveim. Mindig az adott évadot nézem, annak az időszaknak a feladatait. Az eltelt évek során megtanultam, a jelent kell élvezni, azt, amit éppen csinálok, és minden percért hálásnak lenni. A pályám eddigi, huszonhárom évében mindig azt éreztem, nem bántam meg, hogy az éneklésre tettem fel az életemet. Kezdődhetett volna korábban a karrierem, de ha így alakult, így is jó… Mindennek örülök, ami még vár rám.
Réfi Zsuzsa
forrás: http://theater.hu
