November 29-én először lép a Vaskakas színpadára a Kossuth-díjas Kútvölgyi Erzsébet, aki az Orlai Produkciós Iroda Családi játszmák című előadásában egy nehezen szerethető anyát játszik. Kirándulásokról, fiatalokról és a szerepéről kérdeztük.
- 1971 óta a Vígszínház hűséges tagja, olykor mégis fellép a Rózsavölgyi Szalonban, a Maladypénél, és most először Orlai Tibornál is. Szeret kiruccanni?
- Ó, nekem minden kirándulás boldogság! Ritkán hívnak, mert a Vígben, ami a Pesti Színházzal és a Házi Színpaddal együtt valójában három játszóhellyel rendelkezik, sokat játszom. Több előadást láttam Orlainál, és gyakran irigykedve néztem a kollégáimat, akik mulattató, de közben tragédiákat is tartalmazó, társadalmi problémákhoz bátran közelítő darabokban lépnek fel nála. A Családi játszmák egy kicsit más: imádni való bestseller, nem több annál, de nem is kevesebb. Nagyon jó játszani, remek a szöveg és szituációban gazdag. És örülök, hogy összetalálkoztam olyan kollégákkal, akikkel amúgy nem hozna össze a sors.
- A pályáján a bulvár nem meghatározó, inkább klasszikus szerzők ismert műveinek nagyobb vagy kisebb szerepeit játssza.
- Akadt azért bőven bulvár, de persze a Víg hatalmas színpada sok dolgot eleve eldönt. Meg mondok gyorsan magának egy kiváló minőségű bulvárszerzőt: Molnár Ferencnek hívják. A testőr, a Játék a kastélyban a legjobbak a műfajból, és a nézők boldogan jönnek rájuk, imádják őket.
- Térjünk vissza a Víghez: ennyi év után meg lehet még itt lepni?
- Hát persze! Várom is, hogy meglepjenek, és ez néha megtörténik. A Vígszínház őszi bemutatójában, a Hamletben együtt játszhatok ifj. Vidnyánszky Attilával, akit elképesztő tehetségnek tartok. Előadás közben állok a takarásban, és nézem, micsoda ésszel, energiával, intelligenciával bírja és csinálja ezt a nem mindennapos feladatot. Egyébként általában a fiatalok lepnek meg, a munkatempójukkal, a gondolkodásukkal. Talán azért, mert én is ilyen voltam. Tudtam napi húsz órákat dolgozni, az albérletben a küszöbön aludtam irhabundában, vekkerrel a fejemnél. És amikor az óra csörgött, tíz percet adtam magamnak arra, hogy kibújjak, tusoljak, ruhát húzzak és induljak. Lehet, hogy most is bírnám ezt a tempót, de szerencsére már tisztelik a koromat annyira, hogy ne terheljenek túl. (nevet)
- Nem csak nézi a fiatalokat, de dolgozik is velük: Göttinger Pál, a Családi játszmák rendezője is más generáció, Balázs Zoltánnál meg egyenesen Lenint játssza egy tolószékben. Milyen az ő színházuk?
- Ha a fiatalok bennem gondolkodnak, engem kérnek fel, az már eleve jólesik. Balázs Zoli felhívott, találkoztunk, elkezdett mesélni a Dada Cabaret című darabról, és csak mondta és mondta. Én pedig úgy éreztem, hogy ha a végén nem Lenin szerepét kínálja fel, akkor felállok és otthagyom. De hát azt ajánlotta, és ez mámorító érzés volt! Nézem is a független színházak előadásait, sokat tanulok belőlük: a munkához való komoly viszonyulást, az együtt gondolkodást nagyon szeretem. Erre egyébként is szükségem van. Ha a színpadon kiszolgáltatottnak érezzük magunkat, annál rettenetesebb érzés nincs. Ne értsen félre, én boldogan bólintok a rendezőnek, ha annyira visz a dolog, ha annyira egyetértek vele. Ha meg nem értek egyet valamivel, ennyi év alatt megtanultam, hogyan lehet becsempészni a véleményemet úgy, hogy a rendező végül azt higgye, ő kérte ezt tőlem. (nevet)
- Úgy érzem, markáns véleménye van a színházról, a kollégákról, a munkáról. Ezt megtartja magának, vagy szembesíti vele a munkatársakat?
- Ez a munkafolyamattól és a kollégák lelkiállapotától függ. Szerencsés vagyok, mert alig fordult elő a pályámon, hogy le kellett nyelnem a véleményemet, és végrehajtanom, amit kértek. Jó munkák találtak meg, és ha beléphetek a folyamatba mint készítő, mint alkotó ember, az csodás érzés. Soha nem ágálok, nem toporzékolok, megpróbálom a magam eszközeivel elhitetni az igazamat.
- Nem titok, hogy két alkalommal is abba akarta hagyni a színészi pályát. Az nem fordult meg a fejében, hogy a Vígszínházat hagyja el?
- Nem, soha: ha én elmegyek, akkor a szakmát hagyom abba. Amikor ilyen gondolataim voltak, rengeteget játszottam, havi 30-36 előadást, fáradt voltam. Az évek alatt megtanultam, hogy színésznek lenni: szakma. Csak míg egy ács vagy egy gázszerelő rosszul elvégzett munkája életveszélyt okozhat, nálunk ez nem fenyeget. Én nem vagyok egy átlényegülős típus, nem ütlegelem magamat, hogy állapotba kerüljek. Látja, itt van nálam a példány, de a táskámban ott a könyv, amit éppen olvasok. Ki tudok teljesen kapcsolni, és amikor kell, belépek a színpadra, ahol a napi maximumot nyújtom. Semmiképpen ne értsen félre, nem becsülöm le a szakmánkat! Én bemegyek és boldog vagyok, ha ott vagyok. Játékkedv nélkül a legnagyobb tragédiát sem lehetne eljátszani. Camus Félreértésében egy gyerekgyilkos anyát játszottam, de ahhoz is kellett játékkedv. Nem kedvesség, hanem kedv, hogy adhatok, hogy ott vagyok, hogy az agyam friss, hogy beszélek, hogy lekötöm a figyelmet. És ebben nincs különbség bulvár és „komoly” műfaj között.
- A Családi játszmákban Edithet alakítja. Egy olyan tyúkanyót, aki a védőszárnyaival még a gondokat is eltakarja ebben a furcsa családban.
- Egy közös, veszekedésbe forduló karácsonyi ebéd adja a keretet. A mi családunkban soha nem fordult elő ilyen, de tudom, hogy sokaknál ez valóság. Edith otthonában vagyunk, aki a mániákus precizitásával őrjítő tud lenni. Nem igazán szerethető, egy olyan karakter, akivel én nagyon nem értek egyet. De mégis csak anya, akinek az egyik fiával, Matthew-val más, színesebb, tartalmasabb a viszonya, mint a másikkal, Adammel. A színházban a királynőt sosem a királynő játssza el, hanem az, aki meghajol előtte. A királynő bárhogyan viselkedhet, de ahogy a többiek viszonyulnak hozzá, abból kiderül, hogy ő kicsoda. Ez ebben a darabban is pontosan így működik. Edith, pont úgy, mint mi mindannyian, hamis várakat épít. Az anya által épített hamis várba pedig boldogan besétál a gyereke. Ez nem hazugság: egyszerűen így vagyunk összerakva, mi, emberek. És ez a felismerés teszi ezt az előadást sikeressé.
Jászay Tamás
forrás: http://vaskakas.hu
