A "mezei néző" az Operamaceráról
A Nemzeti Filharmonikusokkal tartott operabeavatót Göttinger Pál és Dinyés Dániel, akiktől az elmúlt két évadban egy egész sor hasonló előadást láttam, és egyszer sem mentem úgy haza – még a legutóbb, az apró gyermekek számára kitalált Bűvös vadász után sem -, amely ne adott volna valamit hozzá a műről való tudásomhoz, illetve amelyet ne szerettem volna nézni. Pontosan ezért, már évad végén beírtam az időpontokat fixre a naptáramba.
Mielőtt valaki megunja a mai délelőtt 80 percének hatoldalas leírását, amely mindössze három-négy órával tudta meghosszabbítani számomra az élményt, jelezném, hogy a további két alkalom január 14-én (A Figaro házassága), illetve május 13-án (Don Pasquale) lesz, 11h és 15h-kor. Várhatóan a délelőtti és a délutáni időpontokban is az opera más-más részleteivel foglalkoznak majd, így aki nagyon érdeklődik, akár mindkét alkalmat betervezheti magának.
A Kamra után tavaly az Üvegteremben láttam ilyen beavatót, ezekhez képest a Fesztiválszínház sokkal nagyobb tér, de mégis, a terem végébe is átjön a hatás, és visszamenőleg ez alapján megerősítette azt a gondolatomat, hogy a Katona nagyszínpadán is működött volna a beavató a Kamra helyett, van olyan érdekes az, ami elhangzik, hogy legyőzze a távolságot.
Most a délelőtt 11-es előadás krónikája következik, amely erősen hasonlított felépítésében az alkotók korábbi, felnőtteknek szánt sorozatára, azzal a különbséggel, hogy a felnőtteknek adtak szünetet, a gyerekeknek viszont nem. A fiamra nézve, aki egyébként élőben tavaly már látta a Müpában A sevillait, jól ismerte a történetet, nagyjából a hatvanadik perc után lett sok, de szerencsére pár perccel később egy nézőket is bevonó, interaktív akció felrázta, örömmel ment fel a színpadra, és az előadásról elégedetten távozott.
A magam részéről kétszer ötven percet tartanék ideálisnak, és a program reklámozásánál erősen felhívnám a figyelmet, hogy csak kivételesen érdeklődő, kvázi-csodagyerek óvodásoknak lehet jó választás, bölcsődés korúaknak pláne nem az. Hiheti valaki, hogy a 2 éves gyerekét majd leköti, de hagyták ott a programot még 5 év körüli gyerekkel is többen, és apró gyerekekből láttam bőven unatkozókat, akik nem tudták értékelni a helyhez kötöttséget ennyi időn át.
Alapvető, hogy minden előadás a célközönségének készült, és éppen ezért magával szúr ki, aki nem jól lövi be, hogy neki mi való. Talán Vilma, aki 4 évesen egyetlen egy kérdés nélkül végig tudott ülni esti előadáson egy Turandotot, alkalmas lehetett volna egy ilyen programra korábban is, de ez sem biztos. Ebben mégis túl kevés az éneklés, a „stand up comedy”-re emlékeztető magyarázatok benne a legérdekesebbek, így azt hiszem, hogy egészen addig őt sem vittem volna el rá, amíg el nem jutott oda, hogy maga akart az operarendezés kérdéseiről beszélgetni, és akkor már hét éves volt. Nem biztos, hogy jót tesz valaki egy szétszórt, netán csak túl fiatal gyereknek azzal, ha mindenáron be akarja avatni a műfajba idő előtt.
(Ehhez képest a délutáni koncerten, amelyről hamarosan bejegyzés következik, pontosan ugyanígy elszúrtam a dolgot szülőként, azt hittem, hogy 45 perc zene a XVII. századból nem sok Jánosnak, de az lett. A Figaro 2.0 három és fél órán át nem untatta, de két kantáta húsz perc alatt távozásra bírta.)
Az unatkozó közönség pedig zavaró egy előadáson, minél feltűnőbb helyen van, annál inkább.
Az előadás felét színpadon töltötte egy kisfiú, aki akár erősíthette volna a programot, ha megfeszített figyelemmel követi az eseményeket. Elfoglalta magát, játszogatott – és én hiába akartam a magyarázatokat figyelni, de a szemem sarkából csak kénytelen voltam követni, hogy mit művel. Ez a gyerek pontosan jelezte, hogy mikor történt valami számára is érdekes. Volt ilyen: amikor Göttinger Pál egy néző kislány bevonásával az Almaviva-szerenádot próbáltatta Horváth István tenorral. Ennek a kibontakozását ez a fiú is szerette, de a magyarázatok untatták.
Az esetet nem azért írtam le, mert azt javasolom, hogy máskor adjon valaki egy tabletet a gyereknek, és hagyják az öltözőben, vagy ültessék le a nézőtérre (amúgy igen, ebből a kettőből az egyik lett volna a megoldás), hogy ne vonja el a közönség energiáit, hanem azért, mert az, hogy ez megtörténhetett, önmagában jelzi az alkotók részéről felvállalt lazaságot, nem pusztán a hétköznapi ruha, amelyben színre léptek. Az opera nem csak ünnepnapra való, a hétköznapok része – és akárki élvezheti, nem csak a zeneértők, nem csak az operaház törzsnézői, és életkori határ sincs. Az opera nem a kevesek privilégiuma. EZ az üzenet is átjön ebből a színpadon üldögélő kisfiúból…
Én az alkotók helyében, akik elég színházi anekdotát meséltek el, akár fel is használtam volna a helyzetet arra, hogy felhívjam a figyelmet, hogy lám, így szokta egy mellékszereplő egy előadásban elvenni a figyelmet a lényeges történésekről. Nekem eszembe is jutott, hogy nem egy Figaro házasságában a kertész éppen így vált a legérdekesebbé az I. felvonás záróképében, amikor rajta kívül hat főszereplő egyszerre énekelt, de mi nem velük foglalkoztunk mégsem.
De további szöveget már nem szánok ennek a fiúnak, bár akár akarták, akár nem, az előadás szerves részévé vált, hanem áttérnék további történésekre, ami érdekesebb lehet.
Az előadásnak kétségtelenül megvolt a felépített váza, de az arányok némileg tolódtak, ahogy ez a sajátja minden hasonló improvizatív beavatónak, amely nem tucat esemény, mindig egyszeri történés. A beszélők számára ritka helyzet, hogy közönséghez szabadon beszélhetnek (egyikük karmester-zeneszerző, másikuk rendező alapállapotában), és szemmel láthatóan mindketten élvezik is, hogy sikerük van ezen a területen is, és még jóval hosszabban is csinálnák, ha a szervező helyszín nem szabna ehhez keretet. Érzem, hogy ha rajtuk múlna, akár öt teljes órán is beavatnának minket – ha netán valami hasonló maratonra készülnek, én előre szólok, hogy bármilyen hosszú beavatóra is vevő vagyok. Ha előre tudom, hogy más a programja a délutáninak, eleve úgy készülök, hogy mindkettőn ott lehessek, nekem nem lett volna túlzás az sem.
A beavató elején nagyon pontosan foglalta össze Dinyés Dániel azt, hogy mi a cél, amit azok, akik hasonló programján voltak már a Kamrában, nyilván tudtak. Az opera zenei titkait és a színházi próbafolyamat egyes részleteit akarják addig macerálni (innen is a cím – operamacera), amíg meg nem adják magukat.
A zene alkalmas arra, hogy egy szöveget másként mutasson be – mondja a karmester, és a közönségtől színdarabokból származó mondatot vár (ez lesz az „Országomat egy lóért”), amelyre aztán virtuóz módon sokféleképpen improvizál a zongorán, és ezzel azonnal megérdemelt sikert arat. (Jó lett volna, ha a fiamban felmerül, hogy így kellene zongorázni és esetleg ez gyakorlásra is ösztönözné, de aki ezt várná a programtól, lehet, hogy túl sokat akar a belépődíjért.)
Ami nagyon jó, a zenekar élvezettel figyelte, amíg Dinyés Dániel improvizál. – A kisfiúhoz hasonlóan a színpadra kiültetett zenekar is veszélyes lehet, mert amikor nem játszanak, akkor civilek – ha önmagában érdekes az, amiről beszélnek előttük, akkor jó, de ha nem, akkor ennyi zenész nem fog energiát tenni még abba is, hogy tettesse, hogy feszült figyelemmel hallgatja az előadókat. (Láttam egyszer egy Ármány és szerelmet a Nemzetiben, amely a színpadra ültetett zenészek között játszódott, és ezek a zenészek szétunták a produkciót, teljes sikerrel estem ki így a történetből. Ez a mozzanata maradt meg bennem a legélesebben, bár mintha benne lett volna Básti Juli is.)
Ami azt illeti, a szólisták is élvezik a hallottakat, ők mindig élénken figyelnek, bár nagyon tudják, hogy mire számíthatnak, bár nemigen ismétlődnek a bedobott poénok. Göttinger Pál rendezőn nehezebb volt az élvezet jeleit észrevenni, különösen amikor lassan fél óra eltelt már, és látta, hogy megint csak a papírforma érvényesül, azaz neki már kicsit jobban össze kell magát kapnia. De megoldja, mindig megoldotta – és örömmel töltheti el, hogy a közönség legalább annyira élvezi azt, amikor ő jön, és a szólistákat elkezdi majd instruálni.
A bevezető után a karmester halált megvető bátorsággal összefoglalja A sevillai borbélyon kívül az összes olasz opera történetét is egy mondatban. Ugyan ezt már nem először hallottam, de talán még sokszor nem írtam le, így megosztom azzal a pár emberrel, aki még olvassa a negyedik oldalt is:
„a tenor szerelmes a szopránba, de a bariton nem hagyja – vígopera esetén a baritonnak ez nem sikerül, ha igen, akkor van a tragédia.”
A három bemutatott részletből Almaviva szerenádja az első, a már említett Horváth Istvánnak van a legnagyobb tere, ennek a kibontására van is elég idő. Megnézünk egy részt zeneileg, mi van akkor, ha a klarinétot lecseréljük fuvolára, oboára vagy fagottra – ez az egy változás milyen hatást kelt. Jó ezt látni, hogy egy zenekarral mindez bemutatható, igazi luxus. Az ilyen kis mozzanatokért is érdemes eljönni az előadásra. Persze a gyerekeknek az tetszik igazán, amikor már nemcsak a tenor van a színpadon, hanem a már említett kislány lesz Rosina, és együtt alakul a jelenet. A gróf nehezen fog hozzá, fél, visszatorpan, leül a zongoraszékre, elbújik – ez a „bénázása” érdekes eléggé ahhoz, hogy mindenkit lekössön. Hatásosan csinálja Horváth István, még mielőtt énekelne, már akkor sikere van.
Egy fél mondatban elhangzik a rendezőtől, hogy „ha egyszer megrendezhetném A sevillait, akkor...” – de ha nem mondta volna, akkor is csak azt kívánnám magunknak, hogy ez legyen is így, mert minden korábbi operarendezése azt mutatja, hogy nemcsak az operabeavatókra gondolja át mélységében a szituációkat, de egész előadásban is képes végigvinni ezt a rendezői magatartást. Az biztos, hogy az Operaház vezetőiben van szándék egy új Borbélyra, ezt már kinyilvánították, de azt még nem, hogy kinek szánják. Göttinger Pál alkalmas pályázó lenne a feladatra, NEKÜNK tenne jót, ha ő kapná, hiszen az új koncepciót fogjuk évtizedeken át nézni majd, várhatóan.
Az más kérdés, hogy gondol-e a rendező arra, hogy ezzel a próbával ennek az önkéntesen szereplő kislánynak egy életre szóló feledhetetlen élményt adott, hiszen a tenor az áriáját végül csak neki énekelte, ott térdelt előtte. Annyira sok hasonló tenor nincs a környéken, lehet, hogy a fiatalabbak között sem lesz, hogy aztán juthatna egy neki is…
(Ennek kapcsán eszembe jutott, hogy én is épp A sevillai borbély kapcsán jöttem rá 1986. július 17-én, hogy az opera VALÓBAN jó dolog, veszélyes ez a darab, utána nehéz szabadulni a hatástól. )
A szerenád után a második részlet talán csak valamivel bontódik ki kevésbé. Figaro belépőjét énekli többször is részleteiben Cseh Antal, aki leginkább a nézőtér mellvédjén mászkál, a közönség közvetlen közelről van kitéve hangjának. Meglehetősen nagy élmény egy nézőtéren hozzánk közel éneklő szólista, nehéz nem a hatása alá kerülni. Az első tíz sorban ülők mind felálltak, hátrafordultak – nagyszerű fotó-téma lehetett volna, de hát jól viselkedtem, tudom, hogy tilos fotózni előadás közben. (Azért elegen nem tudták magukat visszafogni, amikor a gyerekük felment a színpadra, az mobilért kiáltott. – Ha valakinek van ilyen fotója, aki ezt netán olvassa, azért elküldhetné, utólag betenném ide, jól mutatna …)
Cseh Antal jól bírja a civilek karnyújtásnyi közelségét, és könnyedén mászkált ide-oda a mellvéden, nem bánja, ha vele foglalkoznak – hálás lehet vele dolgozni, valami azt súgja. De azért nem tökéletes: a rendező ugyan elvárná, hogy kioktató tekintettel nézzen a közönségben ülő gyerekekre, szidja le őket, de ez nem megy neki. A tekintetéből megint csak a szokásos melegség árad, ez egy kedves Figaro, nem egy pökhendi. Figaro egyébként is a kevés „segítő bariton” egyike…
A rendező értelmezésével – ez egy önfényező belépő – egyet lehet érteni, a sikeres önmarketing darabja ez az ária , szerintem mindig minden nézőt meggyőz – de ez a Figaro alapvetően segítőkész, és csak megélhetési okokból kér pénzt. Nem válik ellenszenvessé, kicsit sem, egy pillanatra sem.
Figaro kapcsán kicsit hallunk a takarásban éneklésről is, illetve arról a reális problémáról, hogy valaki kint még civil, míg a színpadon már a szerepben él, és aztán még kicsit arról is, hogy ez a Figaro belépő is a sztárok fényezésére szolgáló ária volt – megáll a cselekmény, és csak az a fontos, hogy egy fontos énekest hallgathat a közönség.
Attól tartok, hogy még most is működik ez, én életem majdnem húsz évén át darabra mentem ugyan az operába, de az utóbbi 11 évben egyértelműen a szereposztásra megyek, koncertre is – és nem egyszer vettem rá magam, hogy megnézzek olyan darabot, amit nem sikerült megszeretnem, mert valakit/valakiket beletettek. Néha még jól is ki lehet ebből jönni, mert ha nagyon nem áll ellen az ember, szinte mindent meg lehet szeretni – csak az energiát kell betenni, ezzel is az a tanulság, mint annyi dologgal.
A harmadik részletre már csak kutyafuttában kerülhetett sor, talán 15 perc sem maradt az akcióra, de ettől még örültünk neki.
Kolonits Klára és Horváth István énekelte a szökni készülő szerelmeseket, míg a tercett harmadik tagja, Figaro – Cseh Antal ismét – sürgetni próbálta őket. Jól szólt a tercett, és jó megjegyzésekre is adott alkalmat – az operában amikor sietni kell és gyorsan túl lenni a helyzeten, akkor elkezdenek hosszan énekelni, és nem mennek sehova.
Kolonits Klárából ennyi nem volt sok (=piszok kevés volt) – majd egy hónap után, A hugenották egybefüggő 38 perces jelenete után pláne - , de állítólag a délutáni csapat épp belőle kapott majd többet. (ÉS ilyenkor örülnék, ha valaki más, szintén grafomán leírná részletesen, hogy ment a délután…)
A tercett közben a gyerekek is átvonulhattak a színpadon, mindenki nagyon igyekezett osonni, csak kár, hogy több gyerek volt, mint zene – így az utolsó ötvennek már nem settenkedni, hanem visszasietni kellett a helyére, de ez nem érintette őket rosszul.
A lezáráskor Dinyés Dániel meg is magyarázza, hogy ezek a jelenetek az operában a pillanat kitágítására, meghosszabbítására szolgálnak. Ami gyorsan történik, azt jó hosszan mutatják be. Hát igen, pontosan ez a lényege a blogírásnak is, az előadás idejének alapos meghosszabbítására, illetve részleges megőrzésére ad esélyt.
Legközelebb Dinyés Dániel – Göttinger Pál beavató január 14-én, ha minden jól megy, beszámoló erről is következik.
forrás: http://mezeinezo.blog.hu