A határon élés termékeny helyzet

Beszélgetés Szabó Borbála írónővel

A Válás összehozta az embereket. Olyan heves érzelmeket váltott ki az olvasókból, amilyet irodalom csak ritkán tud. Több ezren ragadtak klaviatúrát, hogy kommentben álljanak ki az író és műve mellett – vagy éppen ellene. De mire is gondolhatott az alkotó? Ezt tőle kérdeztük meg.

Miután a Nők Lapjában megjelent az írása, a Facebookon is hatalmas karriert futott be. Számított ekkora hatásra?

– Meglepődtem a heves reakciókon. Egy nő például levélben rótta fel nekem, hogy női magazinban nincs helye olyan írásoknak, amelyek felidegesítik az olvasókat. Egy másik hölgy leszólított a színházban, mondván: a férjével épp romantikus hétvégére mentek, mikor a vonaton elolvasták a novellámat. Innentől végigveszekedték az utat. A férj ugyanis felháborodva kijelentette, hogy nem lehet párhuzamba állítani a nő és a gyermek elhagyását. Erre a feleség felcsattant: miért, egy nőt talán el lehet hagyni? Kész is volt a konfliktus. Egy elvált hölgy pedig a volt férjének küldte el a novellát, „hogy rájöjjön…”

A kommenteket olvasva is azt látni, hogy az olvasók vagy nagyon szerették, vagy ki nem állhatták a Válást.

– Magyarországon szinte csak a politika okoz ilyen szélsőséges érzelmeket. Ha kiállok az utcára, és azt mondom: erre vagy arra a pártra fogok szavazni, felnégyelnek. Valamiért a legmélyebb énjüket mozgatja meg a politika, ami teljesen abszurd. Most végre az irodalom kavarta fel az embereket.

De miért pont a Válás?

– Mert a válás olyan morális kérdés, amiben így vagy úgy, de mindannyian érintettek vagyunk. Vagy mi, vagy a szüleink váltak el, vagy ismerünk olyanokat, akik így döntöttek. Ráadásul – ha nem az egyházi közeget nézzük – létezik egy bevett társadalmi vélekedés is. Eszerint ha nem működik a házasságunk, elválhatunk. Ám abban, hogy meddig kell küzdenünk, hol szabad feladnunk, mikor számít önzőségnek, ha továbblépünk, már nincsenek éles határok. A novellában ezt a morális kérdést boncolgattam, ráadásul provokatívan, örkényi eszközzel, a groteszkkel. Az emberek pedig kellemetlenül érzik magukat ettől. Hozzászoktak, hogy az irodalom az, amikor homályos, költői dolgokat írunk kis példányszámú lapokba. Én most mondtam valami konkrétat. Ráadásul olyan kérdésről, ami mindenkit foglalkoztat.

„A novellában ezt a morális kérdést boncolgattam, ráadásul provokatívan, örkényi eszközzel, a groteszkkel. Az emberek pedig kellemetlenül érzik magukat ettől.”

Értelmezhető ez a válás elleni kiállásként?

– Sokan azt gondolták, én, Szabó Borbála leültem, majd azt mondtam: te és te bűnös vagy. Ha ez lett volna a célom, publicisztikát írok, amiben számonkérem az elváltaktól, miért teszik tönkre a gyerekeiket. Na, ez tényleg kiállás lett volna. Én inkább az olvasókkal együtt magamnak is feltettem a kérdést: hogyan is vagyunk ezzel a jelenséggel?

Miért gondoljuk szorosabbnak a vér szerinti köteléket, mint azt, ha örök hűséget fogadunk egymásnak? Miért tekintjük az egyiket eldobhatónak, míg a másikat nem?

Volt valami oka, hogy most vetette fel a kérdést?

– Nem szoktam a legmélyebb álmomból hirtelen felébredni azon gondolkodva, hogy hmm, ez a válás de szörnyű, ezt most meg kell írnom. Engem a határidők és megrendelések ihletnek meg – ha szabad így mondanom. Aki irodalomból él, így dolgozik, hiszen ez is munka. Kicsit olyan, mint a szerelem és a házasság. Továbbra is szerelmes vagyok az írásba, de már ez az életem.

Min múlik, hogy mit ír meg a kapott határidőre?

– Rengeteg minden van, amit ki kell adnom magamból. Ezek folyamatosan feszítenek belülről. A belső és a külső késztetést kötöm össze, amikor írok. A Válással is így voltam.

Ez a kérdés is feszítette?

– Gyerekként hasonlót éltem át, mint a novellabéli kisfiú. Mikor a szüleim elváltak, apukám azzal nyugtatott minket, gyerekeket, hogy ugyanúgy fog szeretni, mint régen. „És anyut?” – kérdeztem erre. „Hát őt már nem” – mondta. „De hiszen húsz évig szeretted! Ha beteg volt, rohantál hozzá, egy ágyban aludtatok!” – feszegettem. „Igen, de jött egy másik néni, aki csinosabb” – jött a válasz. Noha akkor nem merült fel bennem, most már evidensnek tűnik a kérdés: tehát ha van egy gyerek, aki aranyosabb, mint a sajátja, akkor az lesz a gyereke? Ez és az elhanyagoltság kérdése már régóta foglalkoztatnak. Keresem, mi alapján jelentek én bárkinek bármit is. Mi a kötelék valójában az emberek között? Engem szültek, én szülök, választottam. Meddig terjed a felelősségem a másikért?

Szülei negatív példája ellenére hamar megházasodott, és huszonkét évesen szülte meg első gyerekét.

– Mindenki lázad a szülei ellen, főleg az, akinél otthon rosszul működött valami. Nagyapám káder volt. Vezérigazgatóként dolgozott a tejiparban. A magánéletben nagyon becsületes, rendes ember volt, mert a dolgok nem feketék-fehérek. A szüleim baloldali értelmiségiekként határozták meg magukat. Folyton terveket szövögettek a jövő átépítéséről, ám a forradalmi lelkületük a rendszerváltás előtti közegben csak lefojtott feszültségként ölthetett testet. Ettől meghasonlottak. Szerintem a válásukban is szerepet játszhatott ez a frusztráció, és nagypapa helyzete, a vele való viszonyuk. Anyukám a válás után alkoholista lett, apukám pedig új családot alapított, de ott sem lett igazán boldog. Én azt láttam, hogy huhú, gyerekek, ez a gondolkodásmód nem vezet jóra. A baloldaliságot összekapcsoltam magamban a szétesettséggel, ez pedig kamaszként konzervatív fordulatot okozott bennem. Ekkor még nem lettem keresztény, de már sokkal komolyabb rendszerben képzeltem el az életemet.

„A kereszténység valójában forradalom, visszatérés a lényeghez – mint a művészet.”

Hogyan jutott innen a vallásig?

– Fiatalon sokat fiúztam. Ekkor ismerkedtem meg Pállal, aki egy hétgyermekes katolikus családból származik. Ilyen sráccal nem találkoztam addig, vonzott az újdonság, hát ráhajtottam. Talán én lepődtem meg a legjobban, hogy komolyan egymásba szerettünk. Hamar felvetette az esküvő ötletét, ám én azonnal lecsaptam még a gondolatát is. Azt hittem, tudom, mivel jár a házasság. Az emberek elválnak, majd alkoholisták, szerencsétlenek, magányosak lesznek. De ő állította, hogy a környezetében nem ez van. Emlékszem, bevitt egyszer egy templomba is. Itt annyit érzékeltem, hogy hosszú szoknyás fiúk fura hangon énekeltek. Hamar kifordultam az épületből, és kijelentettem: bármi is ez, nem akarok benne részt venni. Sokat harcoltunk, mire megtaláltuk a nagyon különböző gyökereink közös metszetét.

Mi győzte meg arról, hogy többről van szó, mint éneklő ministránsokról?

– Jegyesként Pannonhalmára kerültünk. A bencéseknél kezdtünk tanítani. Én ott összebarátkoztam a szerzetesekkel, én lettem a fodrászuk, sőt bekerültem a focicsapatukba is. Sokat beszélgettem velük, elkezdtem misére, szertartásokra járni. Noha bencések között éltünk, nem akarták rám erőltetni a hitüket. Senki sem helyezett rám nyomást, hogy meg kéne térnem. Mégis – vagy pont ezért – itt történt meg bennem a fordulat. Pannonhalmán megláttam a kereszténység lényegét.

Mi a lényege az ön számára?

– Alapvetően én mindig is szabadelvűen gondolkodtam – persze fontosak a hagyományok is, de nem köthetnek meg –, és bizony Jézus is nagyon szabadelvű volt. Bűnözőkkel, utcalányokkal vacsorázott. Nem merev rendszerekben gondolkodott, ahogy sokan a kereszténységet élik vagy látják.

A kereszténység nem kirekesztő, szigorú, életellenes közösség, hanem éppen az ellenkezője!

És nem is csak egy erkölcsi rendszer. A kereszténység valójában forradalom, visszatérés a lényeghez – mint a művészet.

Pannonhalma kezdő íróként nem zárta el ön elől a budapesti pezsgést, a színházi, kulturális világot?

– Nem, sőt a bencéseknél megvolt a frissesség, hatalmas kulturális élet folyik ott ma is: Schiff Andrást, Bogányi Gergelyt láttam zongorázni, Esterházy Péter olvasott fel. Ők tudják, hogy a hit és a művészet egyáltalán nem áll szemben egymással. Tévedés, hogy az egyház merev, s ezért nem egyeztethető össze a szabad művészi gondolkodással.

Sokan mégis kétkedve tekintenek például a színészek világára.

– A színészek olyanok, mint a gyerekek. Teljesen őszinték. Jézus pedig szerette a gyerekeket. Ez a magatartás veszélyesnek tűnhet, de semmivel sem rosszabb, mint azok a házas körök, ahol a kegyeskedő hozzáállás, a mintaházasság-kényszer ellehetetleníti a problémák megbeszélését. Nem mondom, hogy minden társaság ilyen, de van ilyen is.

Az őszinteséget hiányolja?

– Igen, gyakran. Persze az a szint, ahogy a művészek űzik ezt, tényleg furcsa. Nagyon pőrén állnak egymás előtt, mindent azonnal kimondanak, mint a gyerekek. Ha éppen nincsenek színpadon, nem barikádozzák magukat különböző szerepek mögé. Nekem ez nagyon tetszik. Nehezemre is esik a felnőttség, hogy felnőttködő emberekkel kell találkoznom. Olyan hosszadalmas kibányászni a rengeteg felvett réteg alól a valódi énjüket, pedig ilyenkor kezdődhet csak el az igazi beszélgetés. Persze a művészeknek sem könnyű. A túlzott őszinteség miatt könnyebben elvesznek, kiszolgáltatottak, nincs igazi kapaszkodójuk.

„Nehezemre is esik a felnőttség, hogy felnőttködő emberekkel kell találkoznom. Olyan hosszadalmas kibányászni a rengeteg felvett réteg alól a valódi énjüket, pedig ilyenkor kezdődhet csak el az igazi beszélgetés.”

Könnyen megtalálja a helyét a vallásos és a színészi közegben is?

– Nem teszek különbséget ember és ember között. Ám vicces, hogy mindig határon állok. A „művész”-színházaknak én bulvárt írok, a bulvár pedig megijed, mert van a műveimben valami más. A művészvilágban én vagyok a katolikus, minden valláshoz kötődő kérdéssel hozzám fordulnak, míg keresztény körökben én vagyok a bohém művésznő. Ebben a jelzőben sokszor van valami csípősség. De nem bánom. A határon élés termékeny helyzet.

Nem inkább magányos?

– Én akkor érzem jól magam, ha nem vagyok a tömeg közepében. Amint megérzem az akolmeleget, menekülök, mert attól tartok, elhülyülök. Ha túlságosan egyetértünk, akkor hirtelen elveszek. Nem engem löknek a szélre, magamtól megyek oda.

Ezzel a stratégiával hogyan tudta beverekedni magát a szakmába?

– Már nagyon régen tudtam, hogy író akarok lenni, de nehezen fogadott be a szakma. Hiába integettem Pannonhalmáról, két gyerek mellől, nem vettek észre. Eközben ráadásul bűntudatom is volt, amiért nem elégszem meg a gyönyörű gyerekeim nevelésével, mint a többi anyuka. Ám egyszerűen éreztem, hogy az írásban tényleg jó vagyok. Hiába utasították vissza például vagy hat helyről a Telefondoktor című darabomat, én egyszerűen tudtam, hogy ez jó. Azóta már a százötvenedik előadásnál járunk, szóval csak igazam lett. De kellett valami őrültség, mániákus elvakultság ahhoz, hogy minden negatív vélemény ellenére higgyek magamban. És bár mostanában sorra jönnek a sikerek, a szakma máig sem fogad be teljesen. De a közönség szeret.

Mindig ennyire a saját feje után megy, egyáltalán nem befolyásolja, amit mások gondolnak?

– A családomnak mindig megmutatom, amin éppen dolgozom. Ők határozottan el is mondják a véleményüket, amin sokszor megsértődöm, de sose hagyom figyelmen kívül. A színházban a nézőtéren és a mosdóban is mindig hallgatózom. Így azonnal szembesülök a reakciókkal. Örülök, ha azt hallom: megértik, mire gondoltam, ugyanakkor az is felháborít, ha egy szerintem rossz művemre a kritika azt mondja, jó. Hiszen ezek szerint nem tudják, mi a jó! Az is idegesít, ha valaki azelőtt leszólja az alkotásomat, mielőtt kicsit is elgondolkodna rajta. Érdekel tehát az utólagos visszajelzés is, csak nem befolyásol. Addigra én már rég tudom, milyet írtam. Magamhoz, a kitűzött célhoz, nem mások elvárásaihoz mérem a munkám. A negatív kommentek, sőt a személyeskedések sem zavarnak.

Csak a hozzászólás írója hiszi, hogy megbántódom, ha azt mondja, elmebeteg vagyok. Pedig hát miért lennék normális? Író vagyok!

Az olyan helyzetekben, mint az öné is, ahol a hit és az alkotás találkozik, létrejön valamiféle vallásos művészet?

– Ezzel nagyon kell vigyázni. Amint a tanítás válik a művészet céljává, az igazság azonnal megmerevedik, s már nem működik többé, sőt propagandaművészetté válik. Nincs rosszabb művészet (nem is az!), mint a „Szentek élete” típusú filmek. Én nem tudok, ezért nem is szoktam prédikálni. De abban, amit írok, ha jól sikerül, mindig benne van a hitem. Csak nem Istent, a szenteket vagy Jézust szerepeltetem szép arccal, finom kis szakállal, hófehér köntösben. Ha így írnék, azonnal kilógna a lóláb, hogy valójában tanítok. Nagyon ritkán szólok konkrétan a hitemről. De az igazán emberi történetekben mindig ott van az Isten. A Teremtés rajongója vagyok, Isten nagy művész: az Embert figyelem, róla próbálok írni.

Fotók: Földházi Árpád

Szabó Borbála író, drámaíró, dramaturg. 

Magyar-észt szakon végzett. Tanult a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, ahol később tanított is, dramaturgiát.

Írt színdarabot, regényt. Dolgozott színházban dramaturgként és színészként.

Férje Nényei Pál író, drámaíró. Három gyermekük van. 

Legismertebb művei: Telefondoktor (bohózat) Bárka Színház, 2011., Szülői értekezlet (színmű) Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház, 2015., Nincsenapám, seanyám (színmű) Kolibri Pince, 2016.

forrás: https://jezsuitakiado.hu/