A SZÍNHÁZNAK MINDIG A MÁRÓL KELL SZÓLNIA

BESZÉLGETÉS ORLAI TIBORRAL

Közgazdászként végzett, majd orvosiműszer-kereskedelemmel foglalkozott, a rendszerváltás után saját céget alapított. 2006-ban indította el önálló útján az Orlai Produkciós Irodát. A kezdetekről, színházi gondolkodásáról, alkotóközösségről beszélgettünk Orlai Tiborral.

Tudatosan készült arra, hogy valamiképpen bekapcsolódjon a színház világába, vagy véletlenül csöppent bele?

Olyan családban nőttem fel, ahol a kultúra hozzátartozott a mindennapokhoz, és ez felnőttkoromban is meghatározó maradt. Magánemberként a színház vonzott leginkább, amikor csak tehettem, előadásokat néztem szabadidőmben. A kilencvenes években egy társaságban találkoztam Eszenyi Enikővel, akitől nagyon sokat tanultam. Segítettem E-tangó című lemeze elkészítésében, amit további közös produkciók követtek. Mégsem jutott eszembe, hogy ez a tevékenység akár rendszeressé is válhat, mígnem jött egy fordulat, ami elindított ezen az úton.

Miért éppen akkor, 2006-ban nyílt arra lehetőség, hogy új, önálló útra lépjen a produkciós iroda?

A szerencsés véletlenek összjátékának köszönhető. Ilan Eldad látta az egyik Enikővel közös produkciónkat, és mivel új darabja bemutatásához a struktúrán kívülről keresett producert, hozzám fordult. Így jött létre első saját bemutatónk, a Hat hét, hat tánc, amit Vári Éva és Kulka János tett naggyá, majd adódtak egymás után az események. 2010-ben újabb fordulóponthoz érkeztünk, amikor a Belvárosi Színházban állandó játszóhelyet találtunk. A nagyszínpadi produkciók jelentős részét azóta is ott játsszuk, a művészszínházi, alternatív előadásokat a Jurányi Inkubátorházban mutatjuk be, és további két játszóhelyünk van még: a Hatszín Teátrum és a Mozsár Műhely.

Úgy látom, a Hat hét, hat tánc és az utána következő Csókol anyád!vagy az Esőember műsorra tűzésével alapvetően a biztonságra törekedett.

Való igaz, hogy az elején inkább a biztonságra törekedtünk, minden évadban létrehoztunk egy-két olyan produkciót, amelyek népszerű művészekre épültek, széles közönségréteget szólítottak meg, de már akkor fontosnak tartottam, hogy a kiválasztott daraboknak legyen mélysége, mondanivalója – nem csupán a szórakoztatás volt az elsődleges célkitűzésünk. A Hat hét, hat tánc annyiban mégis rizikós volt, hogy egy csomó kérdést felvetett a másság elfogadásáról, ami a magyar társadalom szempontjából mindig érzékeny terület. De abban az időszakban valósult meg a Férfi és nő című koncertturné is, ami komoly vállalás volt. Eredetileg úgy képzeltük, hogy öt-hat koncertet tartunk, végül hatvan alkalom lett belőle. Dés László és Bereményi Géza dalai Básti Juli, Udvaros Dorottya, Cserhalmi György és Kulka János tolmácsolásában egy korosztály fiatalságát idézték meg.

Sokan legyintenek arra, ami vállaltan szórakoztat – hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a könnyedség és a szórakoztatás eleve kizárja az értékteremtést, illetve a problémafelvetést, gondolatébresztést. Mit gondol erről?

Én ezt tagadom. Abban hiszek – és eszerint próbáljuk alakítani a repertoárunkat –, hogy lehet tartalmasan, igényesen is szórakoztatni, de természetesen nagyon meg kell válogatni, hogy milyen darabokat mutatunk be. Elfogadom, hogy ezek az előadások nem feltétlenül ásnak mélyre, de felvetnek problémákat, ráébresztik a nézőket arra, hogy ők hogyan állnak bizonyos kérdésekhez, és magukkal vihetnek valamit, amit esetleg más élethelyzetben fel tudnak használni.

A nagyszínpadon mennyire lehet kockáztatni? Hol húzódik az a határ, amit a közönség még elfogad?

Alkotó emberekkel dolgozunk együtt, akik olyan előadást akarnak létrehozni, amit a közönség szeret és értékel. Mindig ennek reményében kezdünk próbálni, de olyan nincs, ami mindenkinek egyformán elnyeri a tetszését. Volt már olyan darabunk, amiben nagyon hittünk, mégsem lett sikeres. Bennünket ez erőteljesen érint, hiszen a saját pénzünket tesszük kockára. Ilyenkor le kell venni az előadást, mert nem rombolhatjuk egy sikertelen produkcióval azt a brand image-t, amit felépítettünk. Más esetekben viszont tudatosan felvállalunk olyan műveket, már-már rétegszínházi produkciókat a nagyszínpadon is, amelyekről előre tudjuk, hogy témájuk, feldolgozásmódjuk miatt nem lehetnek sikeresek.

Mondana erre példákat?

Ilyen volt A hullaégető, amely a rasszizmus születéséről szól: arról, hogy a populista ideológia hogyan tud egy átlagos, becsületes embert meghülyíteni, tévútra vinni, és akár tömeggyilkossá tenni. Másik példám, a Kétely olyan kérdéseket feszeget, amelyek egyrészt az egyházon belüli reform- és konzervatív irányzat problematikáját érintik, másfelől megjelenik a másság egyfajta feldolgozása, valamint az, hogy valakire hogyan tudunk ráfogni egy „kabátlopási” ügyet – mennyire hajlamosak vagyunk leegyszerűsítően gondolkodni, előre meghozzuk az ítéletet anélkül, hogy minden oldalról megvizsgálnánk a kérdést.

Hamar lépést tett az alternatív színházi törekvések irányába, ami egyáltalán nem bizonyult kitérőnek. Ezt miért tartotta fontosnak?

Jelentős alkotók tevékenykednek a független szférában, fontos gondolatokat fogalmaznak meg fiatalos lendülettel, alternatív megközelítésben, létük és működésük nélkülözhetetlen a színházművészet jövője szempontjából. Nem véletlen, hogy a kőszínházak egyre inkább igyekeznek beépíteni ezt a formanyelvet a saját világukba. Magam is ezért tartottam fontosnak, hogy az Orlai Produkció kínálatában jelen legyenek a független alkotók munkái. Először a KoMa Társulattal közösen hoztuk létre a Fédra fitness című darabot, majd néhány alkalommal dolgoztunk a HOPPart Társulattal, most pedig a k2 Színházzal van folyamatos együttműködésünk. Több projektünk valósult meg a Jurányi Inkubátorházzal közösen, ilyen volt az Egyasszony, az Egy őrült naplója vagy A csemegepultos naplója.

Mit tud a nézőkről, kiket vonzanak leginkább az Orlai-előadások? Kap visszajelzéseket arról, hogy van- e átjárás az elsősorban szórakoztatónak szánt és a kísérletező, alternatívabb produkciók között?

Főként a polgári középosztály érdeklődik a Belvárosi Színházban bemutatott előadások iránt, de egyértelműen van átjárás. Egyre inkább sikerül a nagyszínpad átlagközönségét átvinni a Jurányiba, és megismertetni az ottani produkciókkal, a független szcéna nyelvezetével, gondolkodásmódjával. Fontosnak tartom, hogy a fiatal színészekkel is találkozzanak, és ne kizárólag a régebbi, jól ismert művészekre számítsanak. Ugyanakkor arra vonatkozóan is vannak visszajelzések, hogy azok a nézők, akiket valamelyik ottani darabunkkal sikerült megragadni, nyitottak a Jurányiban játszott egyéb előadásokra is. Mindehhez hozzátenném, hogy nem szeretem az olyan kategóriákat, mint a bulvárszínház vagy a művészszínház. A színháznak műfajtól függetlenül jónak kell lennie, mindig a máról kell szólnia, hol mélyebben, hol kevésbé mélyen, és meg kell érintenie a közönséget.

Nevelnie is kell?

Feltétlenül. Az én fiatalkoromban a televízió valóban értékeket közvetített, kiváló művészek közreműködésével mutattak be színdarabokat, filmeket, tévéjátékokat. Azóta viszont nagymértékű felhígulás következett be, így a színházakra nagyobb feladat hárul ezen a téren. Éppen ezért sokat utazunk, hogy minél több előadásunkat eljuttassuk a vidéki közönséghez.

Milyen arányban játszanak a fővárosban és vidéken?

Ez mindig változik, de nagyjából az előadások hatvan százalékát Budapesten játsszuk, negyven százalék pedig vidéki bemutató.

Korábban elképzelhetőnek tartotta egy vidéki bázis létrejöttét bemutatókkal, bérletezéssel. Ez is megvalósult?

Vannak együttműködő partnereink, mint a győri Vaskakas Művészeti Központ, ahol márciusban mutatjuk be a Dühöngő ifjúságot Znamenák István rendezésében. Hasonló megállapodás körvonalazódik a gödöllői Művészetek Házával, és hosszú ideje szoros kapcsolatban vagyunk a Szentendrei Teátrummal, ahol rendszeresen tartunk bemutatókat, legutóbb például ott állítottuk színpadra Szép Ernő Vőlegényét.

A legtöbb színház kénytelen szembesülni közönségük öregedésével. Éppen ezért nagy felelősséget jelent, hogy kineveljék a jövő nézőit. Hogyan tudják ösztönözni a fiatalokat, hogy rendszeres színházlátogatók legyenek?

Ez valóban nagy felelősség, de úgy érzem, egyre több olyan bemutatónk van, amelyek leginkább a fiatalabb, húszas-harmincas korosztálynak szólnak. A nagyszínpadon ilyen volt mostanában a Bocs, félrement!, a Love Love Love, a Tagadj Tagadj Tagadj,és várhatóan ilyen lesz a Dühöngő ifjúság. Az említett független produkciók többségével elsősorban szintén a fiatalokra számítunk.

És a még fiatalabbak, a gyerekek megszólítására milyen eszközeik vannak?

Sajnos a Belvárosi Színház befogadó jellegéből adódóan nem tudunk gyerekdarabokat játszani, így ezen a területen kevésbé lehetünk aktívak. De már korábban is voltak tantermi előadásaink, mint például a Kisded játékok, amit legalább száz iskolába elvittünk országszerte. Ide sorolható az Igazgató úr, Szép Ernő drámája, amely ugyancsak a tizenévesek mindennapi problémáiról szól. A Leszámolás velem című darabot, amit Rába Roland és Zöldi Gergely adaptált színpadra Édouard Louis Leszámolás Eddyvel című könyve alapján, az előző évad legfontosabb bemutatójának tartom produkciós irodánk életében. Súlyos anyag, megkerülhetetlen kérdéseket vet föl az identitás, a másság, a családon belüli erőszak témakörében. Terveink szerint a közeljövőben megkeressük az iskolákat – szeretnénk, hogy minél több fiatalhoz eljusson ez az előadás, mert ahhoz, hogy a magyar társadalom hozzáállása, elfogadókészsége pozitív irányba mozduljon, a középiskolások körében is beszélni kell erről. Egy fiatal színész, Nagy Dániel Viktor erőteljes alakítása teszi még emlékezetesebbé a darabot, és nagy megtiszteltetés számunkra, hogy meghívták az idei Most Feszt-re. A közönség nevelése, látókörének szélesítése szempontjából ugyanakkor elengedhetetlen, hogy az előadások nagyobb része ne legyen korosztályfüggő, és mindenki megtalálja bennük azokat a rétegeket, amelyek megszólítják, elgondolkodtatják.

Általában miképpen rakja össze az évadot? A darabválasztással kezdi, vagy inkább színészt, rendezőt invitál először, s közösen találnak rá a megfelelő műre?

Mindegyikre volt már példa. Zöldi Gergely művészeti vezetővel rengeteget dolgozunk, és próbálunk koherens műsorpolitikát kialakítani. Miután a mostani évadtól egy újfajta, a mai korhoz idomuló alkotóközösség formálódik nálunk, amelybe tizenkét színész tartozik, nemcsak darabokban gondolkodunk, hanem azt is szem előtt kell tartanunk, hogy a hozzánk kötődő művészeknek megfelelő súlyú és arányú feladatokat találjunk. Hiszek abban, hogy az alkotóknak szabadságot, függetlenséget, de biztonságot is kell adni – ekkor tud egy produkciós iroda jól működni. Ezt az összetartozást fémjelzi az „együtt, szabadon” szlogen.

Miért zárkózott el mindig az állandó társulat létrehozásától, most viszont miért tartotta fontosnak, hogy a produkciós irodához kötődő művészekkel ilyen formában megerősítse a szövetséget?

Közgazdász végzettségem van, nem vagyok művészember. Egy állandó társulat fenntartása olyan képességeket igényel, amelyekkel nem rendelkezem. A társulat egyfajta röghöz kötöttséget jelent, én pedig – ahogy eddigi tevékenységem is mutatja – mindig próbáltam önálló lenni és új utakat keresni, ezért sem gondolkodtam hagyományos társulati formában. Bár a színház alapvetően hierarchikus rendszer, ha nem szabad és demokratikus, akkor nem működhet megfelelően. Másrészt eljutottunk addig a pontig, amikor gondot okozott az egyeztetés, nehezen tudtunk eleget tenni a vidéki meghívásoknak, és kellő számú előadást játszani a Belvárosi Színházban. Az utóbbi években már jól látszott, kik azok a művészek, akikkel rendszeresen dolgozunk, hasonlóan gondolkodunk, hasonló értékeket vallunk, és adta magát a helyzet, hogy vonjuk szorosabbra ezt a közösséget.

Mit biztosít a színészeknek, és mit vár el tőlük?

Mindenkinek felajánlottam, hogy minden évadban két bemutatóban vehetnek részt. Így kellő előadásszámot tudok biztosítani a fővárosi és a vidéki produkciókkal együtt, ami bizonyos mértékű egzisztenciális biztonságot jelent a színészeknek. Ők pedig cserébe azt vállalják, hogy mindig hozzánk egyeztetnek. Nálunk azonban nem úgy van, hogy ha valakire kiírok egy szerepet, azt köteles eljátszani. Mindig megbeszélem a művészekkel, hogy érdekli-e, inspirálja-e az adott feladat, s ha esetleg nem, akkor keresünk másikat.

A Mozsár Műhelyben indították útjára az Élet.történetek.hu című sorozatot, a mely Lengyel Nagy Anna ismert rádiós újságíró történetein alapul. Hogyan találtak egymásra?

Lengyel Nagy Annának feltűnt, hogy rendszeresen játszunk monodrámákat, és megkeresett azzal az ötlettel, hogy akár az ő történetei között is találhatnánk olyat, amiből előadás születhet. Átküldte az anyagot, és miután elolvastam, arra jutottam, hogy lehetetlen közülük egyet kiválasztani, érdemes ebből sorozatot csinálni. Így indult az Élet.történetek.hu, amiből eddig három estet tartottunk Egri Kati és Egri Márta, Ullmann Mónika és Borbély Alexandra, Lázár Kati és Epres Attila tolmácsolásában, és várhatóan további előadások fognak születni. Kivétel nélkül hétköznapi emberek igaz történetei elevenednek meg a színpadon – olyan sorsok, amelyeket a történelem, adott esetben egy betegség vagy egy szerelem alakított.

Az évad második felében mire számíthat még a közönség?

Négy bemutató várható még ebben az évadban. Januárban Simon Stephens Heisenberg című darabját tűzzük műsorra Ullmann Mónika és Benedek Miklós főszereplésével, Szabó Máté rendezésében. Ezt követi a Dühöngő ifjúság Nádasdy Ádám fordításában Járó Zsuzsával, Kovács Patríciával, Szabó Kimmel Tamással, Ötvös Andrással és Papp Jánossal. Hernádi Judit és Kern András játssza a Valódi hamisítvány című darabot, ennek rendezője Valló Péter lesz. Az évadot Göttinger Pál rendezésében a Mojo zárja, egy vérbeli gengszterkomédia, amelyben az alkotóközösség férfiszínészei kapnak szerepet.

forrás: http://www.kortarsonline.hu/