Eltűnik a határ a színpad és a nézőtér között - Interjú Kiss Mónikával és Bérczes Lászlóval az Ördögkatlan Fesztivál megálmodóival

Idén 11. alkalommal kerül megrendezésre az Ördögkatlan Fesztivál, az az összművészeti alkotásokat felvonultató öt napos rendezvénysorozat, ami évről évre bebizonyítja, hogy "Ha egy ember álmodik, az csak egy álom, de ha több ember álmodik egyszerre, az a valóság kezdete." (Hundertwasser) Kiss Mónikával és Bérczes Lászlóval beszélgettünk arról, hogy kettőjük álmai milyen különleges produkciókban valósulnak meg, és hogy ezek az álmok hogy ihletik meg a résztvevő alkotókat. 

A múlt héten bejelentettétek az első díszvendéget, aki Snétberger Ferenc lesz. Kezd összeállni az idei program?

Kiss Mónika: Igen, már megvannak a fix pontok, lassanként elkezdjük csepegtetni az információkat, de persze még alakul jónéhány dolog.

Mikor kezditek el az adott év szervezését?

KM: Szeptembertől decemberig van a nagyon jó rész, ez az álmodozás periódusa, amikor a sok „mi lenne, ha” összeáll egy álomcsomaggá. Aztán elkezdjük a realitáshoz szabni az álmainkat, januártól pedig ténylegesen elkezdődik a szervezés, a sakkozás az időpontokkal és a helyszínekkel, az anyagi lehetőségeinkkel.

Bérczes László: Idén díszvendégünk lesz a Magvető Kiadó is, az első találkozón, amikor megpróbáltuk kitalálni, hogy mi hogy legyen, megkérdezték, hogy mik a korlátok. Mondtam nekik, hogy először ábrándozzanak, és aztán úgyis lesz egy pont, amikor felébred az ember, de ne a korlátok megrajzolásával kezdjük a munkát. Nagyon sok olyan ötlet valósult meg az elmúlt 10 évben, amit ha az 5 évvel ezelőtti Kiss Móninak vagy Bérczes Lacinak mesélnénk, akkor ők azt mondanák, hogy felejtsük el, az úgyse lesz, és mégis lett, annak ellenére, hogy különböző korlátokat kellett legyőzni hozzájuk.

KM: Ilyen volt 2 éve, amikor megnéztük a Saul fiát még jóval az Oscar előtt. Kijöttünk a moziból, egymásra néztünk, és azt éreztük, hogy ezzel nekünk valamit kezdenünk kell. Megszereztük Nemes-Jeles László, Röhrig Géza és Zányi Tamás e-mail címét, írtunk nekik, és így valósult meg a film szabadtéri vetítése. Sőt Röhrig Géza az egész fesztivál alatt ott volt velünk, koncertre, színházba járt, részt vett a Katlan-futáson. Szóval ilyen az, amikor egy hirtelen ötletről nehezen hiszed el, hogy megvalósítható, és végül mégis sikerül.

Hogyan áll össze az álomcsomag? Ti kéritek fel az alkotókat, vagy jönnek jelentkezések is?

KM: Napi 20-50 jelentkezés érkezik be hozzánk, gyakran külföldről is, profik és amatőrök egyaránt. Törekszünk úgy válogatni, hogy minden művészeti ágban unikális dolgok jöjjenek létre, amik csak ebben az 5 napban láthatók és hallhatók. Idén például ifj. Vidnyánszky Attila társulata, a Sztalker Csoport, nálunk fogja létrehozni az első önálló produkcióját.

BL: Tulajdonképpen tőlünk kapnak támogatást, hogy az ő álmuk realitássá váljon. Ez persze nem csak anyagi természetű. Amikor Attila felhívott, hogy nagyon szeretnék Törőcsik Mari hangját az előadásban használni, remélik, tudok nekik segíteni, akkor én elmentem Szombathelyre a kórházba, ott felvettük Marival, amit kellett, és ez majd a bemutatón el is fog hangzani. Július 31-én az Anfiteátrumban ez a mi bemutatónk is lesz egy kicsit.

KM: Minden művészeti ágból az elmúlt 10 év szerintünk legjobbjai közül majdnem mindenki megfordult nálunk. Beck Zoli például, aki az egész fesztiválon ott van, ismeri, megihlette, szereti az Ördögkatlant, úgy tud produkciókat ajánlani, hogy tisztában van vele, hogy milyen a közönségünk, milyen speciális helyszíneink vannak, hogy nálunk mi számíthat jó fogadtatásra.

Jól értem, hogy tulajdonképpen teret adtok különböző koprodukciók megszületésének?

KM: Igen. Egy számomra szívmelengető produkció pont most állt össze. Meghallgattuk a Várkonyi Csibészek „Lekapcsolom a villanyt” című dalát, ami szerintünk gyönyörű, és megkerestük őket. Utána jártak, hogy milyen ez a fesztivál, mert nem ismerték, és úgy döntöttek, hogy szívesen jönnek. Tőlük függetlenül szólt nekünk Révai Sára fotóművész, hogy idén a Várkonyi Csibészek brüsszeli útját dokumentáló sorozatát szeretné hozni hozzánk, itt állítaná ki először. Tehát a koncert és a kiállítás fix volt, amikor a Budapest Bárral való egyeztetés során kiderült, hogy mentorálják az egyébként mélyszegénységben élő ózdi gyerekekből álló csapatot, és örülnének, ha az ő Katlanbeli koncertjükön is fellépnének, ahol egyébként Udvaros Dorottya és Jordán Adél egészíti majd ki az alapcsapatot. Szóval így kerekedik ki egy egész projekt.

BL: Itt lehetőség van arra, hogy sok álom találkozzon. A jelentkezők is álmodnak arról, hogy majd fellépnek nálunk, ami nagyon megtisztelő, de néha adódnak nagyon kínos helyeztek is, mivel képtelenség ennyi produkciót befogadni, nem tudunk mindenkinek teret adni pénzügyi és időbeli korlátok miatt.

Említed az időbeli korlátot, nem terveztétek, hogy hosszabb legyen 5 napnál?

KM: Energiában beleférne, de ez pénz kérdése. Nem profit alapú a fesztivál, épphogy kijövünk nullára, mivel annak ellenére, hogy van egy nagyon jó gazdasági vezetőnk, aki bölcs mosollyal és szigorral próbál bennünket visszafogni, de minden évben túlköltünk a programokra. Minden nap és helyszín bevonása irdatlan mennyiségű pénzt emészt fel, gondolok itt a technikára, a biztonsági személyzetre, etc., Inkább a rövidebb idő alatt létrehozható legmagasabb minőségre törekszünk.

BL: Kitágítottuk a kereteket. Az Ördögkatlan most már az év 365 napjában létezik színházi előadásokat létrehozó és forgalmazó produceri intézményként. Van 6-7 produkciónk együttműködésben a Radnótival, a Szkénével és az Átriummal, tehát erre felé tartunk. Ebben az évben is 6 alkotást hozunk létre, amik közül néhány nem is kapcsolódik majd az augusztusi fesztiválhoz.

Miért pont Pécs környékét választottátok 2008-ban?

KM: Megismerkedtem a Szoborpark akkori igazgatójával, ami akkor még a Siklósi Alkotótelephez tartozott. Ő mutatott nekem képeket, akkor itt már voltak időnként komolyzenei rendezvények. A Szoborpark Nagyharsányhoz tartozik, ez lett az origó, hiszen innen jön a legenda és az Ördögkatlan elnevezés is. Az egyik barátnőm, Iványi Emese már akkor is az igencsak művészetpártoló Vylyan-nál dolgozott, így jött a képbe Kisharsány. Végül bejelentkezett Palkonya, ami nem sokkal korábban Európa kulturális faluja volt, és így állt össze az első év.

BL: Aztán jött Beremend és Villánykövesd, és kiesett Palkonya. Be kell vallanom, hogy 2008 előtt én ezeknek a falvaknak a nevét sem hallottam.

Volt róla szó, hogy bevonjatok esetleg más településeket is?

KM: Nem tud több helyszín infrastrukturálisan beleférni. Illetve törekszünk rá, hogy ne duplikáljuk a helyszínek jellegét, igyekszünk mindegyiknek elkülönített karaktert adni. Van többek között világzenei, jazz, pop-rock, egzotikus színházi színpadunk, nem lenne értelme ezekből többet létrehozni.

BL: Négy faluban van a fesztivál, rengeteg helyszínnel, ezeket mind ki kell építeni. Alapvetően a programok vannak a középpontban, a fogyasztás ezeket csak lekíséri. Villány például ezért marad ki, hiszen ott a fogyasztást kísérnék a programok, eltolódna a hangsúly, számunkra pedig sokkal fontosabbak a produkciók.

Komoly változást hoztatok a négy falu életébe még így is, hogy nem a fogyasztáson van a hangsúly.

KM: A mai napig jó érzés azt hallani, hogy a nagyharsányi kisbolt szinte öt nap alatt megkeresi azt, amit az év többi 360 napján, mert olyan forgalom van a fesztivál alatt. Megsegítjük a helyi vállalkozásokat. Kisharsány alig ismert, három utcás falu, tavaly mégis 5000 ember volt ott a 30Y koncerten. Fontos az is, hogy a helyiek segítsége nélkül nem tudnánk ezt csinálni. Most már mind a négy faluban olyan szuper segítőink vannak, akik úgy beletanultak a fesztiválszervezésbe, hogy teljes értékű kollégáink mind az előkészítésben, mind a lebonyolításban.

Van, aki tehernek érzi?

BL: Nem ismerünk mindenkit. Biztosan vannak olyanok minden faluban, akik tehernek, nyűgnek vagy feleslegességnek élik meg az Ördögkatlant. De azt látjuk, hogy a többség számára ez az év várva várt 5 napja. Sokszor kell mennünk a fesztivál előtt is terveket egyeztetni, terepszemlét tartani, és akik látnak minket, már messziről átkiabálnak az utcán, hogy ugye akkor jövünk az idén is…

KM: A social media világában sem kapunk negatívitást szerencsére. Látják a helyiek és a művészek is, hogy ez nekünk nem a businessről szól, nincs semmilyen ellenséges hang, örülnek nekünk. Egyesületi szinten működünk, vannak kötelező ülések, amik mára már jóleső baráti találkozásokká váltak. A fesztiválzárás utáni estén mindig van egy közös záróbuli, ahol a stábból is, a falvakból is mindenki ott van, aki öt napon át csak melózott, és jó látni, hogy például milyen táncot nyomnak le együtt, akik esetleg korábban még csak nem is ismerték egymást. Szuper stáb, felemelő érzés, hogy bennük is dobog az a valami, ami az ügyről szól.

Azt látni, hogy rengeteg fiatal van lent az 5 nap alatt.

BL: Sablonos azt mondani, hogy 0-100 között mindenki a célközönségünk, pedig… Persze vannak bizonyos felmérések, amik szerint a 16-35 közöttiek a legerősebb bázisunk. Az öcsém fia például az opera beavatót várja minden évben a legjobban, ami a templomokban szokott lenni, pedig előtte még életében nem volt operában. Minden romantikus népnevelő szándékot félretéve is azt gondolom, hogy egy csomó olyan dologgal találkozhat az Ördögkatlanban az ember, ami új neki. A fiatalok azt látják, hogy trendi egy Krasznahorkai felolvasáson ott lenni, hogy menő dolog meghallgatni egy Mozart-koncertet a beremendi Megbékélés Kápolna tövében…, így jönnek, és különleges élményeket kapnak.

KM: Tavaly volt a 10. fesztivál. Van több olyan család, akik kezdetektől hozták a gyerekeiket, ők ez alatt az idő alatt felnőttek, ott a Katlanban. A szülök vitték őket színházba, komolyzenére… Most visszajönnek huszonévesen, és terjesztik a barátaik között, hogy ez mennyire jó. Így frissül és nő a közönségünk, általunk is felnevelődik egy olyan generáció, akik nyitottak mindenféle művészeti ágra. És nyitottak a másik emberre. Illetve nekünk nagyon fontos a megszólíthatóság is. Az, akit az ember a Sziget nagyszínpadán, vagy a tévében lát, a Katlanban itt van végig, ugyanúgy megy a koncertekre. Beremenden francia zenészekkel lehet strandolni, Nagyharsányban Kapával és Pepével sörözni… Eltűnik a határ a színpad és a nézőtér között, és ettől azt érzi minden résztvevő, hogy ő is egy kicsit bennfentessé válik.

BL: Még az első években volt, hogy Kiss Tibi éppen freskót festett az egyik falra, miközben a sarokban le volt támasztva a gitárja. Jött egy helyi cigány fiú, és megkérdezte, hogy játszhat-e rajta. Tibi mondta, hogy játsszál, és akkor ő festett, a cigány fiú meg zenélt a Kiss Tibi gitárján. Hát ilyen az Ördögkatlan.

forrás: http://deszkavizio.blog.hu