2018-02. szám / Jónás Ágnes
Fergetegesen mulatságos zenés szórakozást ígér a Budapesti Operettszínház Macskadémon című darabja, mely március 16-án lesz első ízben látható a Kálmán Imre Teátrumban Göttinger Pál rendezésében. A Karafiáth Orsolya regényén alapuló, Bella Máté zenéjével fűszerezett, sötét
humorú előadás főszerepét Peller Anna alakítja, aki mint mondja, könnyedén tud azonosulni az általa megformált karakter érzéseivel és gondolataival, ráadásul neki is megvannak a maga démonai. A színésznővel a szórakoztató-borzongató történetről, a szerep adta kihívásokról, a megfelelési kényszerről és a komplexusok feloldhatóságáról is beszélgettünk.
A Macskadémonban Orsit, a főszereplőt alakítod, aki élete első albérletébe beköltözve bízik abban, hogy új életet kezdhet, s rátalál a szerelem. Milyen ez a szerep?
P. A.: Orsi végzettsége szerint pszichológus, egy önmagát kereső, szorongó alkat, akiben jó adag megfelelési kényszer is munkál. Igyekszik a környezete kedvére tenni, mindenkivel próbál kommunikálni, pedig néha legszívesebben kizárná őket az életéből. A házban Bori néni (Oszvald Marika) a főbérlő, férje, Máté bácsi (Faragó András) alkoholista, András (Bálint Ádám) pedig a depresszióba süppedt, alagsori albérlő. A szereplők egy váratlan csőtörés során kovácsolódnak egy csapattá, és jönnek rá, hogy a házban titokzatos, szürreális, már-már démoni dolgok történnek.
A démon ráadásul testet is ölt.
P. A.: Igen, Szemenyei János és Homonnay Zsolt játsszák váltásban a macskadémont. Egy ősi monda szerint a történetbeli démon ezer évvel ezelőtt Tibetben szemet vetett az uralkodó feleségére, aki e tettéért elátkozta őt: örök sóvárgásra ítélte úrnője iránt. Olyan szellem, aki észreveszi a szereplők gyengeségeit, és azokat erősítve nyeri saját vitalitását, Orsit hol svéd barát, hol orvos, hol pedig szerelő alakban kísérti, s addig nem nyugodhat, amíg a hatvanéves Bori nénit meg nem csókolja. Már most bonyolult, igaz? A démon, amint neve is mutatja, macska alakjában él, habár átvitt értelemben a démon bárki lehet, aki megcsapolja az ember energiáját, vagy rosszra csábít. Orsit a démon folyamatos falásra, nassolásra készteti, aminek következtében százhúsz kilósra hízik. A falás egyfajta kényszercselekvéssé, a stressz levezetésének eszközévé válik nála, megjutalmazza önmagát, elködösíti a külvilágot és a realitást. Azért kerekedik ki, mert más emberek problémáit veszi magára, ahelyett, hogy a saját életére, gondjainak megoldására koncentrálna. Nagyon vicces lesz!
Mintha Annára lenne szabva a főszerep, imádom! – újságolta nekem nemrégiben Karafiáth Orsolya.
P. A.: Nekem is ezt mondta! Könnyen tudok azonosulni a főszereplő érzéseivel és gondolataival, és nekem is megvannak a magam démonai. Rám is jellemző a mindenkinek megfelelni akarás, színházban, szinkronstúdióban vagy az RTL Klub műsorán futó Reggeli műsorban egyaránt próbálok ezer fokon teljesíteni, és ha csak két percet is kések valahonnan, rögtön kellemetlenül érzem magam. Ami az étkezést illeti, nos, voltam én is száz kiló körül, még gyerekkoromban. Az osztálytársaim gonoszkodásai elől az evésbe menekültem, ami további alapot szolgáltatott nekik a csúfolódásra. Ma már igyekszem vigyázni a vonalaimra, de még így is nagyon gyakran előfordul, hogy ingadozik rajtam pár kiló. „Hányszor abbahagytam már, hányszor híztam vissza” – van is egy ilyen szövegű dalom, szóval bőven van miből építkeznem a szerepformálás közben.
Számodra milyen üzenettel bír a történet?
P. A.: Ez a darab – a maga ironikus humorával – elképesztően viccesen mutatja meg, hogy tulajdonképpen az ember egész életét végigkíséri a démonokkal való harc. Szerintem fontos tudatosítanunk magunkban, hogy habár a bennünk lakozó démonok szüntelenül dolgoznak, és akadályok sorát gördítik elénk, a gondok forrását leginkább magunkban kell keresni. A jó és a rossz belőlünk ered, és bármilyen rossz is történik velünk, mindig van lehetőségünk nevetni önmagunkon és a saját esendőségünkön.
A sötét humorú előadást remek dalok színezik…
P. A.: Engem a Koldusoperára és Kurt Weill műveire emlékeztet a zenei szerkezet. Némelyik dalt kifejezetten nehéz volt megtanulni az illogikus helyeken előbukkanó félhangok miatt.
Nálad a komikai szerepkör talán a leghangsúlyosabb, ehhez képest most naivát játszol.
P. A.: Ami óriási kihívás, ugyanis nem adja meg azt a fajta nagy ívű poéncsinálási lehetőséget, amihez hozzászoktam. Orsi az egyetlen viszonylag normális figura a sok elmeháborodott között, félszegen figyeli, hogy mi folyik körülötte. Azért örülök, hogy rám osztották ezt a szerepet, mert így – akárcsak a Nők az idegösszeomlás szélén című előadásban – egy másik oldalamat is meg tudom mutatni.
Egyébként a testsúlyodat ért bántások miatt kialakult komplexusaidat segített feloldani a színház és az általad megformált karakterek?
P. A.: Persze! Másodéves voltam az egyetemen, amikor Tasnádi István Kokainfutár című darabján dolgoztunk, amelyben egy kokainista maffiózó nőt kellett alakítanom, és szexuális töltetű jeleneteim is voltak. Akkoriban nagyon visszahúzódó voltam, Szűz Máriának becéztek a hátam mögött. Aztán a siker, amit ebben a darabban elértem, megadta a kellő lökést, épült az önbizalmam, és kezdtem elhinni, hogy engem is lehet szeretni. Rájöttem, hogy sokoldalú vagyok, és hogyha akarom, vicces és szexis is tudok lenni. A nézőktől és a kollégáktól kapott szeretet a mai napig segít abban, hogy kinyíljak és épüljek.
A Rebecca – A Manderley-ház asszonya című musicalben is játszol, Mrs. Van Hoppert alakítod. Mi adja ennek a szerepnek a kihívását?
P. A.: Az én karakterem feladata a drámai helyzetek feloldása. Ha ez a szórakoztató, könnyed karakter nem lenne, akkor a nézők nagy része előadás után valószínűleg eret vágna magán (nevet). Három jelenetben kell ízlésesen szórakoztatnom balanszírozva, nem szabad ugyanis, hogy a kabaré irányába tolódjon el a játékom.
Olyan örökzöld klasszikusokban is láthatunk, mint például a Mágnás Miska vagy az Én és a kisöcsém. Évtizedek teltek el az ősbemutató óta, mégis mindkettő iránt töretlen az érdeklődés.
P. A.: A Mágnás Miska valódi emberi problémákat feszeget, témái a szerelem és a féltékenység, filmváltozata és a színházi előadás emléke még élénken él az idősebb generáció fejében – ők előszeretettel nézik meg újra a darabot, a fiatalokat pedig hajtja a kíváncsiság. Az emberek imádnak nevetni és feloldódni – ez a két darab erre teljesen alkalmas.
A képernyős jelenéleted – az ország egyik legnépszerűbb reggeli műsorának házigazdája vagy – befolyásolja a színházi munkádat? Ennek köszönhetően esetleg olyanok is fogékonyabbá válnak a színházra, akik eddig kevésbé voltak azok?
P. A.: Abszolút! A Facebookon rengeteg olyan üzenetet kapok, amelyben azt írják, hogy a színházban is szívesen megnéznének. Ez természetesen örömmel tölt el, de hozzátetszem, hogy számos olyan kollégám van, aki megérdemelné, hogy képernyőn keresztül ismertebbé váljon a neve.
Szerinted mely kvalitásokra van leginkább szükség a színészi pályán való megmaradáshoz?
P. A.: Tehetségnek muszáj lennie, az az alap, de legalább ennyire fontos a kitartás, az akarat, a szorgalom és a szerencse. Amikor leszerződtem Szolnokra, az énektanárnőm, Kővári Judit „beajánlott” Szikora János igazgatónak, aki rögtön felfigyelt rám és kolléganőmre, Nádasi Veronikára. Nem tudom, hol lennék, ha nem lett volna akkoriban ilyen nagy mázlim – talán a Budapesti Operettszínház közelébe se kerülhettem volna. A szorgalomnak is fontos szerepe van az életemben, nálunk a stréberség családi vonás. Volt olyan időszak az életemben, amikor reggel elmentem Szolnokra próbálni, este játszottam Békéscsabán, és még éjjel haza kellett jönnöm Pestre, hogy másnap hajnalban már a szinkronban lehessek.
Van olyan általad gyakran ismételgetett mondat, amit akár a mottódnak is lehetne tekinteni?
P. A.: Hogyne! „Szabadság a rabságban.” Ezt még Kerényi Imre mondta az egyetemen, és nagyon megmaradt bennem. Ha leszerződsz egy társulathoz, a rendező instrukciói szerint kell élned. Megmondják neked, hogy mit kell csinálnod a színpadon, hová kell állnod, mikor ülhetsz le, és így tovább, vagyis meghatározott keretek között kell dolgoznod, ami egyfajta rabság, de ezen belül ott a szabadság: rajtad múlik, hogyan formálod, hogyan kelted életre az általad játszott karaktert. A magánéletemben is vannak néha terhes feladatok, de ha azokat elvégzem, igyekszem örömet szerezni magamnak azzal, hogy elolvasok egy jó könyvet, vagy megiszom egy pohár finom bort a férjemmel. Én egy végtelenül szabad lélek vagyok, aki élvezi, ha szárnyalhat.
forrás: http://www.pm.hu
