A színház szerintem akkor jó, ha korszerű műfaj tud maradni. Nagyon jónak tartom, hogy egy aktuális problémán keresztül tudunk beszélni az emberi konfliktusokról – vallja Ullmann Mónika. A színművésznőt két előadásáról is kérdeztük: a Heisenbergegy különös szerelembe, a Tagadj, tagadj, tagadj pedig az élsportba enged betekintést.
Ullmann Mónika jelenleg szabadúszó színész és az Orlai Produkciós Iroda három színdarabjában is szerepel. A Mozsár Kávézóban Borbély Alexandrát váltja fel a Pira-Bella című monodráma második részében, a Hatszín Teátrumban pedig a Szabó Máté rendezésében bemutatott Tagadj, tagadj, tagadj és Heisenberg című darabban játszik: előbbiben egy edzőt, utóbbiban pedig egy szerelmes nőt alakít.
Már gyerekként is szerepeltél filmekben, tévés produkciókban, valamint a Nemzeti Színházban is játszottál már tízéves korod előtt. Mi indított el ilyen korán ezen pályán?
Ez a történet egy véletlen eseménnyel kezdődött. Akkor még a magyar rajzfilmekhez nagyon komoly zenei felvételek készültek, mint például az Egér a Marson vagy a Vízipók Csodapók című mesékhez, melyek zenéjét és szinkronját a Pannonia Filmstúdióban vették fel. Édesapám ezekben a rajzfilmekben zenélt. Egyik nap a társalgóban ültünk, amikor azt mondták: van egy mondat egy orosz filmben, kislány, gyere és jajongjál, sírjál. Így kezdődött.
Nem volt nehéz koncentrálni?
Rettenetesen rossz gyerek voltam, de amikor össze kellett szednem magam, akkor tudtam koncentráltan „dolgozni”. Akkoriban, a digitális technológia előtt roppant drága volt egy film forgatása, nem lehetett elhülyéskedni a jeleneteket. Azt hiszem, amiatt, hogy gyerekként tudtam koncentrálni, jó volt memóriám, aminek köszönhetően jól tudtam szöveget tanulni, illetve élveztem a játékot és könnyű volt velem dolgozni, a rendezők kézről-kézre adtak. Volt olyan, hogy nem is az én korosztályomra volt megírva egy szerep, mégis nekem adták, mert bíztak bennem.
Hogyan érezted magad gyerekként a színházban, a filmekben?
Valószínűleg éppen abban a korban csöppentem bele ebbe a világba, amikor otthon egyébként is közérteset vagy rendőrnéniset, orvososat játszottam. Nagyon élveztem, fantasztikus volt, hogy azt láttam: „Ezek a felnőttek most tényleg azt játsszák, hogy ők az én apukám és anyukám. És milyen komolyan veszik!” Gyakorlatilag játszópajtásokat kaptam, és rendes díszletet. Otthon ezt a játszószobában először fel kellett építeni legóból, és kis figurákkal eljátszani, szinkronizálni: „Anya, most mondd azt, hogy két forint jár vissza a tejért és a kenyérért!” Így viszont mindent kézhez kaptam ezekhez a szerepjátékokhoz, fantasztikus volt.
Az akkor még főiskolaként működő Magyar Táncművészeti Egyetemre mentél néptánc szakra, de végül a Színház- és Filmművészeti Egyetemen is szereztél színészdiplomát. Hogyan tértél vissza a színészethez?
Korábban is tanultam táncolni és nagyon szerettem volna táncos lenni, kamaszként ez volt a vágyam. Aztán úgy tértem vissza a színészethez, hogy egyre több olyan feladatot kaptam Novák Ferenc koreográfustól, amelyekben énekelni, beszélni kellett. Azt éreztem, hogy ez szuper, csak meg kellene tanulnom, ekkor jelentkeztem a főiskolára. Ma már jobban összefolyik a kettő, és ha akkoriban indult volna fizikai színház, biztosan megpróbáltam volna.
Melyik műfajban, karakterben érzed magad a legjobban?
Nekem nem a műfaj a fontos, hanem, hogy jól legyen megírva a darab. Nagyon szeretem azokat az előadásokat, amelyek érzelmi hullámvölgyekben haladnak előre. Amikor a néző az egyik pillanatban a hasát fogja a röhögéstől, a másikban pedig észre sem veszi, hogy sír.
A Hatszín Teátrumban a Tagadj, tagadj, tagadj című darabot tavaly szeptemberben mutattátok be. Különleges színdarab, hiszen beviszi a sportot mint témát a színházba. Hogyan mutatja be ezt az életformát?
Az előadáson az emberi konfliktusokat, összetűzéseket, döntéseket emeljük ki, és azt az utat, ahogy egy középszintű sportoló eljut az olimpiáig, a kétszeres világcsúcsig. Mindazonáltal sok mindenről szól ez a darab. Szól a sportolók lehetetlen helyzetéről, hogy vajon hova juthatnak el a teljesítőképességük határainak kitolásával, hogyan hozzák ki magukból segítség nélkül a maximumot. A darab ugyanakkor megmutatja, mikor jön el az a pont, amikor egy sportoló segítséghez nyúl, legyen az dopping, étrendkiegészítő vagy pszichológus. De a darab szól a szerelemről is, hogy egy élsportoló mellett hogyan tudja elviselni a szerelmes fél ezt a szigorú életvitelt, hogyan tud a társa maradni. Elvégre nem tudnak elmenni vacsorázni, egy élsportoló nem eszik, nem iszik, fáradt, és már egy közös filmnézés is bonyolult – megnézzék-e együtt, vagy 9-kor le kell feküdni, vagy csak félig nézzék-e meg, és a film végét majd a másik fél megnézi egyedül. Nagyon nehéz életforma ez, le a kalappal az előtt, aki vállalja és a környezete előtt is, hiszen iszonyatos lemondásokkal jár.
Az edző, akit a darabban alakítasz, megengedő vagy inkább kemény a sportolóval?
Ő egy keményebb-engedőbb edző. Ha ugyanis csak keménységet kap a sportoló, akkor nem érünk el eredményt, mindig úgy kell továbblépni, hogy azt ő is akarja, és azt nem lehet kizárólag keménységgel elérni. Az, hogy egy edző követel, a lényének csak az egyik oldala, attól még ő is ember. Szeretem ezt a figurát, nagyon összetett, kell hozzá egy kis pszichológia, egy kis orvostudomány. Nagyon szerettem ezzel az anyaggal foglalkozni, sok sportolóval, doppingszakértővel beszélgettünk előtte.
A sportolók megítélését tekintve sok múlik a médián is. Erre hogyan reflektál a darab?
A Lovas Rozi szerelmét játszó Nagy Dániel Viktor egy sportújságírót alakít. A darab írója, Jonathan Maitland szintén sportújságíró volt, ezért is látott bele ebbe a világba, ezért foglalkoztatta őt ennyire ez az ügy. Nyáron én is több olyan újságcikkel találkoztam, amely felveti, hogy egy adott sportoló talán doppingolt, az eredményt azonban, vagyis azt, hogy pozitív vagy negatív lett-e a teszt, már nem közvetítik. Általában akkor nem közlik, amikor nem volt bűnös a sportoló, mindig csak a felvetés a szenzáció. Az író egyébként eljött megnézni az előadásunkat, kétszer is.
Mi volt a véleménye a magyarországi darabról?
Azt mondta, hogy a mi előadásunk sokkal érzelmesebb, sokkal árnyaltabb, mint a londoni színdarab. Nagyon jól esett, hogy őszintén tetszett neki a játékom.
Szintén a Hatszín Teátrumban játszol a Heisenberg című, egy középkorú nő és egy idősebb férfi szerelméről szóló elődadásban. A januárban bemutatott színdarab mondanivalója talán az, hogy véletlenek nincsenek, minden okkal történik a megfelelő időben. Te hiszel ebben?
Abszolút. Amit elmondtál, mind igaz, és még azzal a kérdéssel lehetne kiegészíteni, hogy vajon mi mellett megyünk még el. Egyrészt riasztó, másrészt vicces, harmadrészt pedig jó néha eljátszani a gondolattal, hogy min múlik az ember sorsa. Ez a darab is arról szól, hogy összekerül két ember, akik sem korban, sem habitusban, sem a közös érdeklődési kört tekintve, gyakorlatilag semmiben nem hasonlítanak, mégis valamitől össze tudnak kapcsolódni. Egyetlen dologban közös az életük, ez pedig a magány.
Benedek Miklóssal játszol ebben a kétszereplős darabban. Hogyan zajlott a közös munka? Mennyire kaptatok szabad kezet a karakterek megformálásában?
Szabó Máté rendező úgy dolgozik, hogy egyenlő partnerként kezeli a színészeket, ugyanolyan alkotótársakként. Nyilván ő lát minket kívülről, de a beszélgetések és az elemzések során, amikor szétszedtünk egy jelenetet, mindenki elmondta, mit gondolt. Máté nagyon jó készséggel terelt minket abba az irányba, hogy a végeredmény minél jobban tükrözze azt, amit szeretnénk. Miklóssal nagyon jó volt együtt próbálni, az egész próbafolyamat remek hangulatban telt. Előtte egy monodrámát próbáltam (Pia-Bella), így nagyon megörültem Miklósnak, hogy végre van kihez beszélnem (nevet). Mostanra a monodrámát is megkedveltem, a kétszereplős színdarab pedig a szívem csücske lett.
Melyik szerep volt számodra nagyobb kihívás?
A Tagadj, tagadj, tagadj című színdarabbal, azt hiszem, jobban meg kellett küzdenem. Abban olyan szakszövegeket, a génkutatással kapcsolatos mondatokat kell mondanom, amelyek eléggé távol állnak tőlem, ráadásul mindezt nagyon természetes előadásmódban. De ezért is foglalkoztunk sokat a darabbal, hogy legyen rálátásom például a doppingbizottságok működésére. A Heisenberg emberi kapcsolatát inkább magamban keresgéltem.
Mit gondolsz, mi a célja a színháznak: aktuális kérdésekre reflektálni vagy inkább műveltséget, más szemléletmódot nyújtani?
A színház szerintem akkor jó, ha korszerű műfaj tud maradni. Nagyon jónak tartom, hogy egy aktuális problémán keresztül tudunk beszélni az emberi konfliktusokról. Amikor a Tagadj, tagadj, tagadj című darabban veszekszik Lovas Rozi és Nagy Daniál Viktor, akkor olyanok, mint Rómeó és Júlia, csak éppen a doppinggal kapcsolatban vitatkoznak. A dopping áll közéjük, nem a családnév.
Van esetleg egy áhított szerep, amelyet szeretnél eljátszani?
Persze! De azt nem mondom meg, hogy micsoda. Ez titok, a rendezőnek kell felfedeznie, hogy „ó, erre nem is gondoltam volna!”, pedig igen. Meg kell adni a felfedezés örömét (nevet).
Milyen darabokban láthat a közönség a közeljövőben?
Most játszom Orlai Tibornál három előadásban (Tagadj, tagadj, tagadj, Heisenberg, Pira-Bella), szerepelek Nyíregyházán a Sherlock Holmesban, a Terminál WorkHouse társulattal a MU Színházban pedig az Isten hozott a majomházban című, Kurt Vonnegut-novellát írtuk át egy darabra. A nyáron Kőszegre megyek, ahol Göttinger Pál rendezi a Hajmeresztő című darabot.
A Jonathan Maitland drámájából készült Tagadj, tagadj, tagadj című színdarabot tavaly szeptemberben mutatták be, a Simon Stephens brit drámaíró művéből készült Heisenberg című előadást pedig 2018. január 24-én láthatta először a közönség a Hatszín Teátrumban.
Révy Orsolya
forrás: http://www.kultura.hu
