Novák Eszter és Selmeczi György zenés színész osztályában végzett, Debrecenben kezdte pályáját, egy év után a Magyar Színházba szerződött. Ismét nagy váltás előtt áll, hiszen szabadúszó lesz. Többek között erről mesélt a Színház.org-nak.
Hogy látod, minek köszönhető, hogy te és a testvéred (Ágoston Katalin, a szerk.) is színészek lettetek?
Nem tudnám ezt egészen pontosan megmondani… De már kisgyerekként sokat jártunk színházba, fontossá vált nekünk és igazán elkezdett érdekelni minket. Azóta sincs olyan hely egy színházban, ami idegen volna számunkra. A zsinórpadlástól a kazánig ismerjük, otthonosnak érezzük. Amikor kamaszként színpadra kerültünk, rögtön megéreztük, hogy ott akarunk dolgozni. Azóta ezt is csináljuk.
Mekkora szerepe volt ebben zenész-pedagógus szüleiteknek?
Nagyon fontos alapot adtak, igazán büszke vagyok rájuk. Nekik köszönhető, hogy a kezdetektől fogva része volt az életünknek a zene, aminél meggyőződésem, hogy semmi nem fejleszti jobban az ember személyiségét és gondolkodását. Általa óhatatlanul kapcsolatba kerültünk az irodalommal, a történelemmel, idegen nyelvekkel és – tudat alatt – a matematikával, fizikával.
Már kamaszként szerepet vállaltál az egri Gárdonyi Géza Színházban. Mit adott neked ez a tapasztalat?
Rendkívül ízlésformáló volt az az idő, amit ott töltöttem. Ott eszméltem rá, mennyi munkával jár a színészet, hogy nem elég “erre születni” (ha egyáltalán létezik ilyesmi), hanem ez bizony egy szakma, ami egyre jobban érdekel. Barátságok és szerelmek születtek a színházban, árulások történtek, láttam kudarcokat és sikereket, átéltem konfliktusokat, megtanultam alkalmazkodni, kompromisszumokat kötni, örülni más sikerének, megérezhettem, milyen egy egészségesen hierarchikus rendszer, közösségben létezhettem, és ami szintén nagyon fontos: életemben először ott láttam meztelen lányt. Ezek az életszagú dolgok velem a színházban történtek, nem az iskolában. Talán ezért is szerettem jobban színházba menni, mint iskolába. Ma már az egri tapasztalatokból azt tartom a legfontosabbnak, hogy láthattam egy színházat, ami a társulatára épített, a csapatra tervezte az évadot. Nem is akármilyen színház lett belőle. Akkor azt hittem, minden színház ilyen. Most meg látom, hogy minden színház más. Persze azt is látom, hogy az akkori egri színház párját ritkította.
Mikor dőlt el, hogy jelentkezel a Színház- és Filmművészeti Egyetemre?
Képzeld, azt érzem, hogy ez rettenetesen régen volt és szinte alig emlékszem. Pedig csak tíz évről van szó… Szerintem akkor dőlt el, amikor kiderült számomra, hogy van egy iskola, ahol kiváló tanárok tanítják a színészetet. Aztán persze ezzel 18 éves koromig nem foglalkoztam. 2008-ban viszont gondolkodás nélkül beadtam a jelentkezésemet. Érdekes év volt. Ekkor próbáltam a Konyha című előadásban, amiben szinte az egész társulat szerepelt, Máté Gábor rendezte. Reggel 8-tól már a próbateremben készültem a felvételire, utána próba kettőig, aztán az esti próbáig szintén a repertoáromat nyúztam. Azt hiszem, elég komolyan gondoltam én ezt. Arra is emlékszem, hogy már bőven az érettségi előtt elindult a felvételi. Az érettségi közeledtével az iskolában pánikszerű hangulatot keltettek a tanárok. Biztos azt gondolták, így majd jobban és többet fogunk tanulni. Ez engem annyira idegesített, hogy ilyenkor mindig befogtam a fülem. A többiek ráfeszültek az érettségire (hiszen tudták, esetükben minden a ponthatárokon múlik), én pedig a felvételivel foglalkoztam – befogott füllel. Makacsul, konokul mentem a saját utamon, és azt mondtam, hogy én ide akarok járni és ide is fogok. Úgyhogy felvettek és le is érettségiztem… Nem is olyan rosszul.
Novák Eszter és Selmeczi György zenés színész osztályába kerültél…
Nagyon vártam, hogy kezdődjön az egyetem, ugyanakkor fogalmam sem volt, mi vár rám. Amikor kimondták a nevemet a reggeltől hajnalig tartó munka, az egyhetes együttélés után, az nyilván mámoros érzés volt. Nagyszerűen telt utána a nyár, biztonságban éreztem magam. Aztán nem volt ám olyan egyszerű az indulás. Másfél év alatt érkeztem meg végre. Utána rettenetesen jól éreztem magam az iskolában. Csodás öt év volt, rengeteget tanultam.
Mi az, amit az egyetemről mindig magaddal viszel?
Egyfajta gondolkodásmódot, hozzáállást és kommunikációs készséget. Ha valami sehogy sem akar működni, akkor mindig rá kell jönnöm, hogy nem jól fejezem ki magam vagy nem mélyülök el eléggé abban, amivel foglalkozom vagy a kettő egyszerre. Ennél konkrétabban nem tudnám megfogalmazni, mit kaptam a tanáraimtól. Mint egy szivacs, úgy szívtam magamba, amit csak lehetett, és a mai napig váratlanul visszaköszönnek dolgok, amik sokat segítenek nekem.
Voltál gyakorlaton a Vígszínházban és a Bárka Színházban is, végül mégis Debrecenbe szerződtél. Miért?
Fontosnak tartottam, hogy egy társulat tagjaként kezdjem a pályát. Már szinte mindenkinek volt szerződése az osztályból, amikor én még jártam a vidéki és a budapesti színházakat, előadásokat néztem, igazgatókkal beszélgettem. Júniusban csörgött a telefonom és hívtak Nyíregyházára, Szegedre illetve Debrecenbe. Azért választottam az utóbbit, mert Vidnyánszky Attila akkor kapta meg a Nemzetit és akkor lépett a helyére Ráckevei Anna. Izgatott, a helyzet, hogy egy új színházvezetéshez kerülök. Úgyhogy augusztus végén beköltöztem a színészházba, ami új fejezetet nyitott az életemben.
Hogy érezted magad debreceni színészként?
Sok nagyszerű színésszel ismerkedtem meg Debrecenben, aminek mai napig nagyon örülök, sokat tanultam tőlük. De ha létezik a “türelmetlen pályakezdő” fogalma, akkor én annak minden szempontból megfeleltem. Ez nem volt helyes. Nem törődtem azzal, hogy évekre van szükség, mire egy vezetőváltás után egy színház újradefiniálja magát, megtalálja a hangját. Talán ez volt a hátránya annak, hogy a Színművészeti előtt már éveket töltöttem egy színháznál. Csak arra tudtam gondolni Debrecenben, hogy itt vagyok, itt élek, tessék engem használni, tessék bennem gondolkodni! Ezzel szemben úgy tűnt, hogy novemberben lesz az utolsó bemutatóm az évadban, ami nagyon meglepett és elkeserített. Így hát olvasgattam a nagyerdőn, elfogyasztottam a környékbeli csárdák étlapját és előfizettem egy tévés családi csomagra. Úgy éreztem, nem vagyok a helyemen, hiába kerültem bele végül még egy produkcióba és hiába ismerkedhettem meg különböző színházi kultúrákat képviselő rendezők rendhagyóan különleges munkamódszerével. Ez, az egyébként sok szempontból nagyszerű dolog, engem egyáltalán nem érdekelt akkor. Úgy éreztem, hogy azért vagyok kiírva egy próbára, hogy a sziluettemhez igazítsák a fényt és a füstgépet. Miközben én instrukciókat akartam, szerettem volna a kollégák szemébe nézni, helyzetekbe kerülni és vitázni a büfében arról, hogy mit csinálhatnánk jobban egy jelenetben. Tanulni és minél intenzívebben gyakorolni vágytam a szakmát, de úgy éreztem, nincs tere a bennem tomboló energiáknak. Tovább kellett lépnem.
Hogy kerültél a Magyar Színházba? És milyen élményekkel gazdagított az a pár év, amit társulati tagként töltöttél?
Felkerestem Őze Áront, a Magyar Színház akkori igazgatóját és Göttinger Pál főrendezőt. Kiderült, hogy a Vadregény című Sondheim-musicalben várna rám egy szerep és ezzel együtt egy évados szerződés is. Egy nagyszerű próbafolyamatban vettem részt és egy igazán értékes előadás született, úgyhogy gondolkodás nélkül mondtam igent az ajánlatra. Otthonomként tekintettem erre a sokak szerint visszataszító épületre, és tanúja voltam nem egyszer, milyen nagy erő lakozik a társulatban. Úgy gondolom, ezt a nézők is igen sokszor érzik. Remélem, előbb-utóbb mások is észreveszik. Azok is, akiktől függ a társulat. A jövő évadtól már nem leszek a Magyar Színház tagja. Sok fontos és nagyszerű kollégától búcsúzom. Azonban sok olyan problémás kérdéstől is, ami egy ideje már rágott belülről. Például attól, hogy eddigi otthonom aktuális háziurai mikor veszik végre észre, hogy glédában áll itt egy társulat, amiért felelősséget vállaltak…
Nemrég a Karinthy Színházban is bemutatkoztál a XIV. René című előadásban. A próbaidőszakban azt nyilatkoztad: “Nagyon örülök, hogy itt, egy magánszínházban próbálhatok, mert azt látom, hogy a hagyományos színházi struktúra az összeomlás szélén áll, és a jövő útja az a fajta színházfelfogás, ami a Karinthy Színházat is jellemzi”. Miért gondolod így?
Azt vettem észre, – és tisztelet a kivételnek -, hogy ha papíron léteznek is társulatok az úgynevezett kőszínházakban, az ő karbantartásuk a fontosság sorrendjében egyre hátrébb szorul. Nem pontosan értem, mi az oka ennek. Egy társulat akkor lesz motivált és ezáltal eredményes, ha az origóját jelenti a színháznak, ha a művészi koncepció rá épül. Szerintem akkor jó társulathoz tartozni, ha odafigyelnek arra, hogy milyen kondícióban van, ha a tagokra való tekintettel választanak színdarabot, hívnak rendezőket. Ha pedig szükség van vendégművészekre, akkor ők kiegészítik és nem helyettesítik a társulatot. Ha ez fordítva történik, az szerintem bűn. Azt figyeltem meg, hogy ha valaki leszerződik valahova, többnyire csak egy alkalmazottként kezelik a sok közül. Havi fixért csinálnia kell szó nélkül, amit mondanak neki. Ettől piszkosul ki lehet égni. A társulathoz tartozó kielégületlen színész arra hajt, hogy kiengedjék, a szabadúszó arra hajt, hogy befogadják. Rengeteg a torlódás, ami egyeztetési problémákat szül… Szerintem többek között ettől fog összeomlani a jelenlegi rendszer. Másrészt évad elejétől a végéig minden nap, minden helységben ezt hallani: „Nem, ezt nem lehet megcsinálni. Nincs rá pénz. A minisztérium, vagy az önkormányzat nem engedi. Nem lesz teltház. Nem tudjuk meghirdetni. Van ma néző?”. Két kivétel van, az évadot nyitó és záró társulati ülés, amikor az ellenkezője hangzik el: „Idén 170 százalékos nézettséggel zártunk, ami 180 százalékkal több, mint tavaly és 120 nézőperórával gyorsabbak vagyunk, mint 4 éve. Sikeresen működünk, gyarapodunk.” Aztán az ülés után a színészek tettetett érdektelenséggel, reménykedve rohannak a szereposztásokat rejtő vitrinhez. Ki ezért: „ugye benne vagyok ebben?”, ki meg ezért: „ugye nem vagyok benne abban?”. A magánszínházakban ez nem így van. Gondolnak azokra, akiket foglalkoztatni akarnak. Egy ilyen struktúrában nem is tudnak elővenni olyan színdarabot, ami szakmai értelemben érdektelen feladatot ad a színésznek. A profitorientált színháznak érdeke, hogy a színész jól érezze magát, mert a játék és a játék öröme az ő terméke. Azt adja el, attól függ a bevétele, ezért megbecsüli. Más példa: egy éve mutattuk be Mrozek Egy nyári nap című darabját Járó Zsuzsával, Cseh Judittal, Mészáros Mátéval és Fekete Györgyivel. A saját ötletünk volt ez az előadás, a Manna Produkció mégis mögénk állt. Azt hiszem bebizonyosodott, hogy összefogásból is lehet színházat csinálni.
Te mit tartasz a legnehezebbnek a színészi munkában? És mi az, ami a leginkább örömöt okoz benne?
Nehéz kérdés… Naponta mindig mást és mást gondolok aktuálisan a legnehezebbnek. Rengeteget kell várni és tűrni. Ez biztos. Ami lényeges szerintem, az a kompromisszumkészség fenntartása. Ez mindig nehéz egy alkotófolyamat során. Ha azonban sikerül kompromisszumot kötni akár a rendezővel, akár a partnerrel, akár a körülményekkel, akár saját magammal, akkor az mindig egy kis sikerélmény. Ha nincs, vagy csak a látszat kedvéért születik kompromisszum, az óriási akadályt jelent. Igazi, nagy örömöt akkor érzek, amikor egy pillanat, amiért dolgoztunk, váratlanul megszületik. Ez viszont igen ritkán fordul elő és lehet, hogy csak pár másodpercig tart. Örömöt okoz még a jó munka. Azt, hogy valami jól halad, mindenki érzi magában és azt nagyon jó érezni.
Nővéred, Ágoston Katalin, a Centrál Színház művésze említette egy interjúban, hogy régóta szeretnétek közös produkciót. Mi az, amit szívesen megvalósítanátok együtt?
Ha nem is régóta, de a gondolat egyre gyakrabban felüti a fejét közöttünk. Konkrét tervünk még nincsen. Mi egy egészséges, mondhatni tökéletes családból jövünk – ez a színpad számára meglehetősen unalmas, tehát a saját történetünk feldolgozására például nem biztos, hogy vállalkoznánk. De lelkes vendége vagyok a Színháztörténeti Múzeum és Intézet könyvtárának, ha kezembe jut egy színdarab, ami érdekes lehet kettőnknek, azonnal rá fogunk harapni.
A jövő évadtól szabadúszó leszel. Milyen érzésekkel tölt el a gondolat, hogy egy új időszak elé nézel?
Napról napra felszabadultabb vagyok. Remélem sok kapu nyílik meg előttem, hiszen függetlenné és egyeztethetővé válok, amire igencsak vágytam már. Most pedig jöhetnek a kihívások, amelyek ismeretlenek számomra, úgyhogy felkötöm a gatyát. Bizakodóvá és izgatottá tesz a helyzet, néha azért megijedek egy kicsit, de az ijedtség szinte rögtön elmúlik. Egy biztos: mostantól máshogy leszek színész.
Mit kívánnál magadnak?
Elmondhatom, hogy eddigi szakmai életemben soha semmi nem volt adott. Azért amire vágytam, mindig erőn felül meg kellett dolgoznom. És ez jól is van így. Talán most azt kívánom, hogy legyen lehetőségem tovább taposni az utamat. Az az egyetlen, a lehetőség, amit nem tudok adni magamnak. A többi rajtam múlik.
forrás: Színház.org
