A Macskadémon (Kálmán Imre Teátrum, 2018)

A Budapesti Operettszínház az idei színházi évadban a premierek sorát Karáfiáth Orsolya és Bella Máté A Macskadémon című musicalével zárta. A Kálmán Imre Teátrumban bemutatott „albérleti revü” fergetes humort ígér – de ez sajnos csak üres ígéret marad, helyette megkapjuk az utóbbi idők egyik legunalmasabb előadását.

A Macskadémon 2018 márciusában tartott premierje egyben ősbemutató is volt, de azért a történet egy kicsit messzebbre nyúlik vissza. Egészen pontosan 2010-ig: Karafiáth Orsolya és Bella Máté közös darabja a Madách Színház musical pályázatán indult, ahol harmadik helyezést ért el. Ezt követően több vidéki városban tartottak felolvasó-színházi bemutatót, de az igazi premierre egészen mostanáig várni kellett.

A cselekmény középpontjában Orsi áll, aki a történet elején költözik be új albérletébe. A lány folyamatos súlyproblémákkal küzd, emellett egyetlen igazi barátja Rigó, a macskája. Orsinak nem csak a kilókkal kell megküzdenie, hanem a szomszédokkal (köztük a mindig szerelemre vágyó Bori nénivel, a ház tulajával, az alkoholista Máté bácsival és a depressziós Andrással) is, valamint ott van még a félelmetes Macskadémon, aki számos emberi arcot képes magára ölteni, hogy aztán tönkre tegye az ott lakók életét.

A színházban azt szeretem legjobban, hogy roppant összetett dolog, nehéz jó előadást készíteni. És itt nem csak a színészekre, a rendezőre, a látványvilágra és a háttérben munkálkodó emberekre gondolok, hanem magára a történetre is. Nem ritka, hogy az első felvonás kuszasága a második felvonásban kezd kibogozódni, a történet végén érti csak meg a néző, mit is akar üzenni a darab. Éppen ezért, ha egy előadás nem is fog meg rögtön az elején, minden alkalommal visszamegyek a folytatásra, mert kíváncsi vagyok, hova fut ki a cselekmény. Hosszú évek után most először fordult elő velem, hogy nagyon erősen elgondolkodtam, hogy hazamenjek-e a szünetben. Még ha nem is érthető elsőre, hogy mi a darab koncepciója, az nem árt, ha legalább valamit megmozgat bennem, hogy egyáltalán legyen kedvem visszaülni. A Macskadémonból azonban minden hiányzik, ami a folytatásra ösztönözné a nézőket.

Lehet, ha hivatalos színházi kritikus lennék, jobban tudnám értékelni az első felvonást, amely nagyjából hetven percig tart, és úgy hatvan perccel hosszabb, mint amennyinek kellene. Az Operettszínház által kiadott közleményekben szerepel a horror-vígjáték megjelölés – csak sajnos ez a darab se nem horror, se nem vígjáték, de még paródiának is csapnivaló lenne. „Fergetegesen mulatságos” – hirdeti a szórólap is, azonban ez sem állja meg a helyét. Akad egy-két jó poén a darabban, ugyanakkor senki ne számítson sírva nevetős vagy vihogós hangulatra. (Persze, akadnak kivételek, a megrögzött és elvakult Operett-rajongók azon is jóízűen nevetnek, ha az éppen aktuális kedvencük már csak megszólal – legyen az akár milyen kínos is.) A humor hiánya azért is fájó pont, mert itt van nekünk Peller Anna, Oszvald Marika és Faragó András, akik mindhárman bebizonyították már, hogy remek komikus vénával rendelkeznek. Most azonban – hasonlóan a többi szereplőhöz – végig olyan érzésem volt, hogy ők sem igazán értik, mi keresnivalójuk van a színpadon ebben a darabban.

A második felvonásban természetesen minden értelmet nyer, de a Macskadémon legyőzése (amely egy az egyben egy Grimm-mese szolid koppintása) inkább kínos, mint ötletes, habár ez is valamennyire felüdülést jelent. Egy nagyon erőltetett mondanivalót is kapunk (valóban másokat kell okolnunk a magunk hibáiért?), de ezt is olyan szájbarágósan teszik, hogy még a szövegkönyv is érzi, hogy ezt inkább hanyagolni kellene, ezért nagyjából két perc után ugrunk is. Értem én, hogy egy jó nagy adag társadalom-kritikát akart megfogalmazni az írónő, de sajnos ennél több kell ahhoz, hogy ez üssön.

De nem csak a sótlan, egysíkú és sztereotípiákkal megalkotott szereplők, valamint az unalmas, vontatott dialógusok és jelenetek miatt válik felejthetővé a darab, a zene sem nyújt maradandó élményt. Egyetlen fülbemászó dalt sem kapunk, egyedül Oszvald Marika első felvonásban elhangzó szólójára emlékezhetünk vissza jó szájízzel, erre is csak azért, mert kicsit kirántja a darabot a monotonitásból. A Macskadémon dala közben felsejlik Az Operaház Fantomja zenei világa, valamint Bálint Ádám (András) és Peller Anna (Orsi) kap egy jópofa duettet, amely hangzásban és látványvilágban is felidézi előttünk az Aladdinból az Egy új élményt. (Egyébként ez utóbbi dal is azon kevesek egyike, ami megmaradhat valamennyire a nézőben.)

Göttinger Pál rendezésében akadnak egészen jó ötletek, de sajnos ezek sem mentik meg a darabot. A fentebb említett problémákkal a rendező sem tud mit kezdeni, a színészeket nem tudja igazán vezetni, nem tud mélységet adni a karaktereknek. Kovács Andrea jelmezei az előadásnak otthont adó Kálmán Imre Teátrum belső díszítéséhez igazodnak, aminek igazából jelentőségét nem láttam (pontosabban azt nem értem, hogy mi indokolja, hogy pont ebben a darabban és ne egy másikban használják), viszont a Macskadémon különböző arcai ötletesen lettek megoldva. A látványában viszonylag egyszerű díszlet Csanádi Judit és Kiss Gabriella munkája – igaz, itt sem értem, hogy ennek megtervezéséhez miért volt szükség két emberre.

A címszerepben Homonnay Zsolt állt színpadra, aki – hasonlóan a korábbi szerepeihez – most is kettős érzéseket váltott ki belőlem. A Macskadémon szerepe igazi jutalomjáték lehetne a számára, de nem igazán tudott élni a lehetőséggel. Főszereplőnk több alakban (munkásember, szőke plázacica, erdélyi parasztlegény és tengerész) is megjelenik, ez pedig színészileg igen nagy kihívás. Homonnay a különböző karaktereket hangban és beszédben kiválóan elkülönítette, ha csukott szemmel hallgattam volna, a zseniális jelzőt használnám. A szemem viszont nyitva volt, így a gesztikuláció és mimika teljes hiányának tanúja lehettem, ami igen csak rontott a helyzeten. Ahogyan az sem segített sokat, hogy a színész több soron elmosolyogta magát, ezáltal kiesett a szerepéből.

Peller Anna többedjére játssza el a súlyproblémákkal küzdő lányt, amivel a legnagyobb baj, hogy a szerzők ezen az egy jellemvonáson kívül semmi egyébbel nem ruházták fel a karaktert, erre pedig igen nehéz egy főszerepet építeni. Hasonló a helyzet Bálint ÁdámAndrásával, aki az első fél órában sejtelmes zenére próbál meg kimászni a megemelt színpad alól, hogy aztán kiderüljön, hogy nem pszichopata, csak depressziós.

Oszvald Marika és Faragó András sem először alakít egy párt, ahogyan a karaktereiket is láthattuk a színpadon nem egyszer a munkásságuk alatt. Oszvald a kissé nárcisztikus, de azért szerelemre éhes lakástulajdonos bőrébe bújik, Faragó meg az alkoholista férjébe. Ezek a karakterek remek helyzetkomikumokra adnának okot – csak sajnos korábban már mindezt láttuk, sokkal jobb és összetettebb megvalósításban, így gyakorlatilag saját maguk halovány árnyékai csupán.

Összességében semmi pozitívumot nem tudok kiemelni, egy jó indokot sem tudnék mondani, miért erre darabra áldozzuk a szabadidőnket. Szokták mondani, hogy azoknak érdemes elmenni, akik valamelyik színész miatt ülnének csak be – de most ez sem lenne helyén való, mert nekik sem ajánlom, hogy kedvencüket így lássák. Sajnálom, hogy az Operettszínház ennyire gyenge darabbal zárt – de az idei bemutatókat tekintve, talán nincs is min csodálkozni. (De erről bővebben majd nyáron, az évadot összegző írásomban.)

Zeneszerző: Bella Máté

Író: Karafiáth Orsolya

Dramaturg: Lőkös Ildikó

Díszlettervező: Csanádi Judit, Kiss Gabriella

Jelmeztervező: Kovács Andrea

Koreográfus: Gulyás Anna

Rendező: Göttinger Pál

A bemutató időpontja: 2018. március 16-17. (Budapesti Operettszínház – Kálmán Imre Teátrum)

A cikk a 2018. április 28-án 19 órakor kezdődő előadás alapján íródott.

forrás: https://szinhazikritikak.blog.hu