Interjú Göttinger Pállal
Pörgős rock and roll-krimivel hangol a nyárra az Orlai Produkciós Iroda. A Mojo című előadás egy kisemberről szól, aki nagy dolgok közepén találja magát. A rendezővel, Göttinger Pállal beszélgettünk.
Június végén, a Belvárosi Színházban mutatják be Jez Butterworth gengszter-komédiáját, a Mojót. A Soho nagydumás, kisstílű maffiózóiról szóló előadásban Csőre Gábort, Hunyadi Mátét, Nagy Dániel Viktort, Schruff Milánt és Szabó Kimmel Tamást láthatjuk.
A mojo sármot, karizmát, vonzerőt jelent az afroamerikai szlengben. Mennyire vonzó az a világ, amelyet Jez Butterworth darabjából ismerhetünk meg?
Tényleg sok jelentése van a mojónak, ezért hosszas keresgélés után a címet végül le sem fordítottuk. A darab egy klubban játszódik, az ötvenes évek második felében. A rock and roll-korszak hajnalán járunk, a londoni Sohóban, ahol feltűnik egy új sztár, Silver Johnny. Ezüstszínű öltönyben énekel, az összes lány rángatózik és elájul tőle. Butterworth azt a jelenséget mutatja be, ami egy csillag születését kíséri.
A rivaldafény nemcsak a figyelmet vonzza ugyanis, hanem veszélyt is hordoz.
És ahol üzlet van, ott megjelennek a riválisok is, nincs idő teketóriázni, felgyorsul az idő. Egyszer csak valami olyasminek a kellős közepébe kerülnek ennek a történetnek a szereplői, amivel nem volt korábban dolguk. A változóban lévő világ nemcsak a fiú, hanem minden körülötte lévő személyiségét is próbára teszi. A darab emberi viszonyokról szól tehát, barátságról, hűségről, betyárbecsületről, a siker nem mindig édes ízéről. Amellett, hogy sok-sok nevetésre készülünk, valójában meglehetősen drámai szüzsével állunk szemben.
A szerző egyenesen klasszikus tündérmeseként képzelte el a sztorit, két királysággal, és a tehetséges fiúval, akit az egyik igyekszik a másiktól bármi áron megszerezni. Téged mi fogott meg ebben a történetben leginkább?
Az már önmagában ajándék, hogy időt tölthetek az előadásban szereplő nagyszerű színészekkel. A darab kapcsán leginkább az foglalkoztat, hogy hogyan reagál a kisember, ha igazán nagy történésekkel találja magát szemben. A felgyorsult események miatt a nagy történések nem feltétlenül a nagy formátumú embereket találják meg. Ráadásul a nagyfőnökök meg sem jelennek a színen, a ruhatárost, a takarítót és a sofőrt látjuk csak, akik próbálnak kezdeni valamit a fejük fölött zajló játszmával, a körülöttük kirobbanó őrülettel és a szó szerint öldöklő küzdelemmel. Valakiben indulatokat kelt egy ilyen szituáció, másokat inspirál, vagy éppen frusztrál. Akad, aki nem folyna bele, más viszont úgy érzi, feltétlenül hallatnia kell a hangját, még ha az olyan vékony is, mint manapság egy dühös facebook-poszt. Mindnyájan sok tapasztalatattal rendelkezünk olyan folyamatokról, amelyek a szemünk előtt zajlanak, mégsem látjuk át őket teljesen, pedig közvetlen hatással vannak az életünkre. Azért is izgalmas számomra a Mojo, mert efféle helyzetekben lehetséges viselkedési módokat villant fel, és megsejteti azt is, hogy bármennyire úgy érezzük is, képesek vagyunk befolyásolni a körülöttük zajló eseményeket, rá kell döbbennünk, hogy ezekre tulajdonképpen nincs túl sok ráhatásuk. A darab azt súgja, hogy valójában tehetetlenek vagyunk, a körülmények áldozatai. A kérdés csak az, mi marad belőlünk, ha ebbe belenyugszunk.
A Mojo kutyaszorítóba került szereplői határhelyzetek sorát tapasztalják meg. Ha bíznának egymásban, ha közösen kezdenének gondolkodni, akár győztesként is kijöhetnének belőle, csakhogy ők berezelnek, és inkább a saját irhájukat igyekeznek menteni. Mit tanít a darab a közösségi létről?
A határhelyzet kulcsszó, én még a kezelhetetlenséget tenném mellé. A Mojo szereplői élik a kisstílű gengszterek békés mindennapjait, amelyet egy-két vérző orr zavar csak olykor össze, és egyszer csak felrobban a kezük között valami olyasmi, amin egyszerűen nem tudnak úrrá lenni. Ami történik, az túl nagy, túl sok, túl gyors számukra. Amikor ilyen helyzettel találkozunk, szinte mindannyian, törvényszerűen összeomlunk, aztán élesbe kapcsolunk, és reagálunk. Valahogy.
A krízisek az életünk részei, számolnunk kell azzal, hogy egyszer majd betoppannak.
És az már kinek-kinek a bölcsességén és az érzelmi intelligenciáján múlik, mit kezd velük. Anélkül, hogy bármit is elárulnék a cselekményből, annyit elmondok, hogy a darab végén olyan szereplő nő majd fel az új helyzethez, akiből nem néztünk ki addig túl sokat. Aki elégedetten hátradől, a tapasztalatival példálózik, tiszteletet követel, és úgy érzi, nem érheti már meglepetés, könnyebben elbukik talán, mint az olyanok, akik úgy rendezkednek be, hogy a szinte megoldhatatlan krízis a mindennapjaink része. Tehát nem rendellenesség.
A Mojóban sok múlik a ritmuson, hiszen a kisstílű gengszterek nagy dumáira épít, ezért erősen szövegcentrikus a darab. Mennyi idő alatt állnak össze ezek a finom kapcsolódások?
Amikor öten vannak egyszerre színen, és egymás mondandójába bele-belekapva, végül is együtt játszanak el egyetlen szerepet, az a helyzet tartogat technikai-tanulási nehézségeket. Az a tapasztalatom, hogy a rendező az ilyen próbafolyamatok elején kissé tanácstalan is, hiszen addig nemigen lehet a jelenetek finomításán dolgozni, amíg az egymásba érő, folyamatosan áramló szövegrészek nem kapnak életre. Mint a zenészeknek: skálázni kell végtelenül, mielőtt nekimegyünk a darabnak. Örülök az ilyesminek, mert a felszabadult játékosság, a higgadtság és a kreativitás tulajdonképpen szakmai minimum, de a csuklógyakorlat, gyakorlás és tornaóraszerű próba soha meg nem unható szakmai kihívás – az pedig mindig ránk fér.
Az összhangzat június 21-ére készül el, ekkor mutatják be a Mojót a Belvárosi Színházban. Mi lesz a sorsa ezután?
Az Orlai Produkció előadásainak általában az a sajátjuk, hogy idővel útra kelnek, és a Mojóhoz is olyan díszlet készül, ami ezt lehetővé teszi. Már nyárra is kinéz néhány vendégjáték – Balatonföldváron, Pécsett és Tihanyban játszunk majd többek között –, ősztől aztán újra a Belvárosi Színház repertoárjában tűnik fel a Mojo, amivel egyszer-egyszer a későbbiekben is ellátogatunk majd a vidéki közönséghez is.
forrás: https://fidelio.hu/
