Ha új formák kereséséről van szó, a Budapesti Operettszínház nem fél olyan darabokhoz nyúlni, amiknek pozitív fogadtatása nem feltétlenül borítékolható előre, így volt ez a Riviera girl esetében – ami egy Csárdáskirálynő-átirat –, A chicagói hercegnőnél – ami ritkán játszott operett –, és így van ez a Macskadémon esetében is. Ám míg az előző két mű zajos sikert aratott, a Macskadémon, úgy tűnik, nem tudja beváltani a hozzá fűzött reményeket.
Pedig nem először kerül színre a musical, a Madách Színház drámapályázatának egyik döntőseként olvasószínházi formában már több helyen láthatta a közönség. Azt lehetetlen megítélni, hogy vajon a kőszínházba költözés, a formaváltás, vagy maga az anyag eredményezte azt, hogy az előadás nem tud a maga valóságában kiteljesedni, annyi azonban bizonyos, hogy a Macskadémon megmarad egy bátor kísérlet szintjén.
A történet, ami leegyszerűsítve a Macskadémon házmesterhez fűződő plátói szerelmén nyugszik, egy izgalmas, sejtelmes, már-már krimiszerű történetet ígér, ami aztán a cselekmény előrehaladtával unalomba torkollik. Nem a színészi játékkal van a baj, még csak a rendezéssel sem, a cselekmény, a dramaturgia nincs a helyén, ez pedig olyan mértékig rontja az előadás esélyét, hogy azt a hang- és fényeffektek, a kidolgozott színészi játék sem menti meg. Pedig Göttinger Pál mindent kihoz Karafiáth Orsolya és Bella Máté művéből, a rendre be-belépő kellékes nyomán kikacsint a nézőre, sőt a szereplőket több esetben egyenesen a nézőtéren játszatja, többfunkciós díszlete pedig kiválóan alkalmas lenne egy horror-musical létrehozására. Csakhogy ez nem horror-musical, nem is szabad akként nézni rá, az alkotói besorolás: albérleti revü, ami tulajdonképpen a legjobb jelző, ami ráhúzható. Még akkor is, ha ebből csupán az albérlet helytálló, a revüszerű zenei betétek még nem indokolják, hogy revüként is tekintsünk az előadásra.
Peller Annára nehéz feladat hárul, Orsiként – vagyis a Macskadémon-macska gazdájaként – a hátán kell elvinnie az előadást, hiszen bár látszólag az összes szereplő egyenértékű hangsúllyal van jelen, végső soron ő mégis egyenlőbb az egyenlők között. Anna mindent megtesz, hogy eleget tegyen a feladatnak, a rá bízott munkát becsülettel és fokozott színpadi jelenléttel végzi el. Még akkor sem zökken ki, amikor a történet dramaturgiája a leglogikátlanabb reakciókra és tettekre sarkallja. Mindemellett saját jelmezével is kénytelen megküzdeni, amibe az első felvonás végére annyi „kaját” tömködnek, hogy az is bravúr, hogy ki tud menni a színről. Van azonban egy jelenet, amit még a tűpontosan kidolgozott karakterábrázolás sem ment meg: a lassított felvételként megérkező duci-Orsi artikulálatlan, torz és lassított beszéde még a mélypontok sorában is mélypont.
Szerencsére a többi színésznek nem kell megküzdenie ennyire életidegen karakterformálással, kifejezetten üdítően hat például Bálint Ádám Andrása, aki mindent elsöprő depressziójával az előadás legemlékezetesebb alakítását nyújtja. Bár karakterében végig benne rejlik a krimi-szál kibontásának lehetősége, a disszociatív személyiségű András „másik” énje beváltatlan ígéret marad.
Nem marad viszont bennünk hiányérzet Faragó András Máté bácsijával szemben, aki talán még többet is hoz ki a karakteréből, mint ami elsőre látszik. A szerzők ugyanis elég fukaron bántak vele (is), amikor a tulajdonságokat osztották, Máté bácsi egyetlen jellemzője ugyanis kifullad a részeges disznóban. Hogy aztán ebből Faragó András mégis felépíti egy megromlott házasság történetét, az nem Karafiáth Orsolyán és Bella Mátén múlott.
És természetesen kellett hozzá a másik fél, Bori néni is, akibe a Macskadémon titkon szerelmes. Oszvald Marika, bár kezdetben hozza az operettekben oly bevált berögzült pillantásokat, gesztusokat, az előadás közepe táján azonban mintha elkezdené felvenni a musical – vagyis revü – műfajának ritmusát, játéka természetessé válik, és minden gond nélkül illeszkedik bele a történetbe.
A leghálátlanabb feladat kétségkívül a címszereplőnek, a Macskadémonnak jut, aki akaratán kívül válik önmaga paródiájává. Láthatóan Homonnay Zsolt sem tud mit kezdeni az Ikea táskával érkező svéd barátnő alakjával, vagy transzba eső sámán-kuruzslóval. Alakváltásai inkább a ripacskodás határát súrolják, és ez az elnagyolt önlejáratás hordozza magában a humor forrását. Ám mint minden cél nélküli vicc, ez is egy idő után unalmassá, mi több, fárasztóvá válik, és a történetből kilépő, a mikrofon előtt bánatukat elsíró szereplők revüszámai szolgálnak humorforrásul. Az „ide kötelező írni egy dalt” jelenségét az alkotók a saját hasznukra fordítják és fontos előadás-szervező elemként használják. Az indokolatlanságból hirtelen indokolt lesz, mi több, az előadás megkísérli saját magát is egyfajta paródiaként beállítani, ami a szerelmes számban csúcsosodik ki.
Az Operettszínház minden kísérlet ellenére azonban ezúttal nem tudta megcsinálni a bravúrt, és ennek legfőbb oka az erős alapanyag hiánya. Hiába a kiváló színészek, az értő rendezés, olyan sok helyen vérzik el az alapdarab, hogy egyszerűbb lenne az egészet újraírni, mintsem megpróbálni a dramaturgiai hiányosságokat újragondolni.
forrás: http://www.sugopeldany.hu/
