Jez Butterworth: Mojo
A Mojo a jól ismert „béna gengszter” zsánerdarabja, annak minden bejáratott kellékével.
Jez Butterworth gengszterkomédiáját 1995-ben mutatták be Londonban, a drámaíró két évvel később filmet is rendezett darabjából, amelyben Harold Pinter játszotta az eredetiben testi valójában meg nem jelenő gengszterfőnököt, Sam Rosst. Nálunk először az Orlai Produkció mutatta be most a Belvárosi Színházban, vagyis hazai ősbemutatónak örülhetünk, már ha örülni tudunk neki.
Én kevésbé. Persze az örömteli, ha a magyar színházak meglehetősen konzervatív darabválasztásai közül időnként ki-kilóg egy újonc, de hogy miért kell újra és újra fröccsöntött tucatkomédiákkal színesíteni a repertoárt, nem értem. Márpedig a Mojo semmi más, mint egy középszerű vígjáték, amely hasonló világot mutat be hasonlóan, mint Tarantino vagy Guy Ritchie filmjei, csak a rájuk jellemző eredetiség és humor nélkül teszi ezt.
A Mojo a jól ismert „béna gengszter” zsánerdarabja, annak minden bejáratott kellékével. Adott öt bűnöző, akik nagymenőknek hiszik magukat, valójában beszari alakok: az első kettévágott hulla láttán már csak azon gondolkoznak, hogyan mentsék az irhájukat. A kettévágott hulla egyébként főnökük, Ezekiel, az Atlantic Club nevű szórakozóhely tulajdonosa, és a fiatal rockénekes tehetség, Silver Johnny (Hunyadi Máté) futtatója. A főnök halála után jobbkeze, Mickey (Csőre Gábor) igyekszik átvenni a szedett-vedett banda vezetését, amelynek tagjai a nagyszájú Potts (Szabó Kimmel Tamás), a csekély értelmű Sweets (Schruff Milán), Ezekiel mindig drogoktól bódult fia, Baby (Nagy Dániel Viktor) és a talpnyalást mesterien űző Skinny (Lestyán Attila). A bénábbnál hülyébb gang irányítása azonban túl nagy falatnak bizonyul, főleg, hogy még konkurencia is adódik…
Ezt a zsánert tényleg csak kifinomult humor- és arányérzékkel lehet jól művelni. Butterworth azonban a legegyszerűbb, egybites humorral él, amely egyesekből harsány nevetést, másokból rezignált fejcsóválást vált ki. Én utóbbiak közé tartozom. Ha egy poén akkor jó, ha minél durvább és primitívebb, akkor a Mojót kétség kívül a legjobb vígjátékok közé sorolhatjuk, de ha kicsit szofisztikáltabb szórakozásra vágyunk, egyre rosszabb érzésekkel süllyedünk a székünkbe. Még akkor is, ha a jó érzékkel összeválogatott Orlai-társulat színészei apait-anyait beleadnak, és a sablonos karakterekből jóval többet hoznak ki, mint amennyi beléjük szorult.
Butterworth darabjával az is probléma, hogy krimiként se eléggé érdekfeszítő. Pedig van benne rejtély, csavar, minden, ami egy jó bűnügyi sztorihoz kell, izgalmi görbénket azonban nem nagyon tudja megemelni. Persze a fókusz inkább azon van, hogy mit vált ki a banda egyes tagjaiból a főnök szomorú vége, illetve milyen intrikák, árulások és egyebek bontakoznak ki közöttük, de egy idő után ez is érdektelenné válik, mivel se igazán szerethető, se igazán gyűlölhető figurák nincsenek a darabban, csak amolyan tébláboló alakok, akikkel végül is olyan mindegy, hogy mi lesz.
Bár az alapanyaggal sokat nem lehet kezdeni, Göttinger Pál rendező is inkább biztonsági játékot játszik, minthogy bármivel is feldúsítsa a matériát. Pedig miután a rock’n’roll korszak lenne a darab kerete, talán jobban meg lehetett volna idézni a kort, és egy kis „ötvenes évek vége” fílinget csempészni az előadásba. De be kell érnünk Silver Johnny ezüstszínű kabátjával.
Jez Butterworth: Mojo
Játsszák: Csőre Gábor, Szabó Kimmel Tamás, Schruff Milán, Lestyán Attila / Ötvös András, Nagy Dániel Viktor, Hunyadi Máté.
Dramaturg: Sediánszky Nóra. Jelmez: Cselényi Nóra. Díszlet: Ondraschek Péter. Rendező: Göttinger Pál. Producer: Orlai Tibor.
Belvárosi Színház, 2018. június 21.
forrás: http://kutszelistilus.hu/
