Kőszegen sokkal jobb, köszön be Némedi Árpád, aki örökös kőszegi zenésztársával, Sebesi Tamással együtt egyenesen Amerikából, a New York-ban megrendezett magyar kulturális fesztiválról érkezett a Várszínházba. Hát, ez van: Kőszegen sokkal jobb. Hajmeresztő-premier július 12-én.
Pócza Zoltán, a Kőszegi Várszínház igazgatója azt mondja, az idén kifejezetten azzal a szándékkal választottak darabot és rendezőt, hogy a fiatalabb generációkat is megnyerjék a nyári színháznak. Paul Portner Hajmeresztője a maga nemében egyrészt klasszikus, másrészt pedig friss, üde, fiatalos, mozgékony, ráadásul alkalomról alkalomra újabb – és nem megszokott – izgalmakat kínál a közönségnek. A társasjáték műfaji megjelölés nem üres szófordulat: tényleg társasjátékról van szó, amelyben a közönség nem kizárólag nézőként vehet részt; ha kedvet érez az aktív részvételhez (ami persze egyáltalán nem kötelező). Ebben a társasjátékban a rendező, Göttinger Pál sem kizárólag rendezőként van jelen (illetve rendezés voltaképpen ez is): ő lesz a – mondjuk így – moderátor (szerepből), aki időnként megakaszt, kérdez, közbeszól. A közönséggel való kapcsolattartásban, a mindig éles készenlétet kívánó improvizációban is szerzett már gyakorlatot: évek óta dolgozik a Momentán Társulattal.
Az ember azt gondolná, hogy a krimi – mint valami korszerű mese – azért örvend olyan nagy népszerűségnek, mert sok izgalom, borzongás és hányattatás után végül, egy-egy penge nyomozónak köszönhetően, helyrebillen a világ egyensúlya, nyugodtan mehetünk aludni. A Hajmeresztő azonban más rugóra jár: itt mindig más lehet a gyilkos, a közönség dönt, miután fölgöngyölítette az ügyet, befejezte a nyomozást (az előadás fináléja közeleg). Göttinger Pál azt mondja, itt észrevétlenül a színháznézés kerül a középpontba, ebben a tekintetben a Hajmeresztő olyan tud lenni, mint egy beavatás. Hiszen minden azon múlik: a közönség hogyan olvassa-értelmezi a színpadon elhelyezett jeleket. Fölfigyel-e apróságokra, hagyja-e magát eltéríteni, megtéveszteni. A kérdésre, hogy „rendezi-e valakire” az előadást, azt válaszolja: nincs titkos favorit. Sőt: az volna jó, ha mindig más volna a „napi bűnös”, miközben minden szereplő ártatlannak mondja magát. Különben is minden nüanszokon múlik. Egy-egy mozdulaton, pillantáson, hanghordozáson, hangsúlyon.
A Hajmeresztő bizonyos értelemben voltaképpen nem is színdarab, hanem „egy aprólékosan kidolgozott játékszabály-gyűjtemény.” A többi: játék, emberismeret, empátia. A gyilkosság körülményeit gyakorlatilag az első „kilenc perc” végére megismerjük, aztán következik az elemzés: ki a bűnös? Ki ölte meg Isabelt?
A társasozáshoz – a közönségen kívül – föltétlenül kell néhány jó színész. Íme: Epres Attila – mint a Kőszegi Várszínház „kabalája” – a Hajmeresztő nevű fodrászüzlet tulajdonosát játssza. Barbara DeMarco, a fodrászlány szerepében Grisnik Petrával találkozhatunk. Ő is kabala, sőt: az idei kőszegi bemutató eleven reklámja – kékben pompázó sűrű, afrikai fonatokkal a fején. Igen, ezt a háromkilós hajkölteményt körülbelül egy hónapon át (a kőszegi Hajmeresztő-széria végéig) éjjel-nappal viseli. Azért készült el ilyen hamar a július 12-én esedékes bemutatóhoz képest, mert meg kell tanulnia együtt élni ezekkel a fonatokkal. A szövegben elhangzik, hogy Barbara haja kék. Petra elsőre azt gondolta, hogy frissen vágott rövid haját egyszerű lesz estéről estére „bekékíteni” – Cselényi Nóra viszont egyszer csak mást gondolt. De ha nem lett volna Takács Katalin, a szombathelyi Weöres Sándor Színház profi fodrásza, talán nem valósul meg a jelmeztervező álma: Petra azt mondja, Takács Katiban bízott – és lám, Kati megcsinálta. Olyannyira, hogy a színésznő még a közbeeső debreceni vendégjátékban is ebben a nagy kékségben lép színre (ott egy francia fiatal lány szerepében), természetesen rendezői engedéllyel.
Hogy mennyire ő a „várszínház reklámja”, jelzi: máris többen megállították Kőszegen jártában-keltében. Hogy megtapinthassák a haját (műanyag), hogy megkérdezzék, mennyit nyom – és egyáltalán: hogyan jutott eszébe pont ez a kék fonatzuhatag. Hát így. Cselényi Nóra most sem érkezik üres kézzel: Ullmann Mónikának elegáns, karcsúsított, fekete szenátorné-kabátot hoz, a régiségkereskedőt játszó Kálid Artúr fekete félcipőt próbál. Aztán tényleg megkezdődik az énekpróba. Mert bűnügyi társasjáték ide vagy oda: a zene – az kell. Külön nyomozást kíván, hogy majd „ki hova énekel”: milyen titkos helyre (zuhanyrózsába, vasalóba?) épül be a mikrofon. Mindenre figyelni kell.
forrás: https://www.vaol.hu/
