Ölbei Lívia
Kőszeg szép. Kőszegen jó. Ez az első alapvetés, akkor is, ha várszínházi premierre készül az ember.
Nem lehet betelni a belváros kulisszáival, a mesebeli városházával, a felújított Sgraffitós házzal, amelynek homlokzatán nem kell silabizálni, mert újra jól olvasható Szent Pál – és Ottlik Géza – üzenete: …nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut…
Pedig mennyit futunk, mennyit akarunk. Most viszont arra készülünk, hogy legyen egy hátradőlős, könnyed esténk. A Kőszegi Várszínház – a harmadik ikszen túl – minden évben azt akarja, azért fut, hogy a szabadtéri színházak élmezőnyében – utánozhatatlan környezetben – olyan saját előadással álljon elő, amely úgy nyeri el a közönség tetszését, hogy megfelel a minőségi szórakoztatás követelményeinek. A feladat nem is olyan könnyű. Az elmúlt évekből sok jó pillanatot őriz az emlékezet: a többnyire népes társulat – benne Pogány Judit, Molnár Piroska, Bánfalvi Eszter vagy éppen Fekete Ernő, Jordán Tamás és sokan mások – nyáron néhány hétre belakta Kőszeget, hogy aztán mondjuk Goldoni valamelyik zajos terecskéjét keltse életre a patinás falak között. (A szezonban most Trifusz Péter plakátjai segítenek a visszanézésben: a lovagteremben látható a kiállítás.)
Az idén finoman, alig észrevehetően kicsit más irányt vett a várszínház hajója, amelynek alján, hogy Ottliknál maradjunk, a munkatársak jelentik a biztos tőkesúlyt. Az első változás: kisebb a társulat. Illetve a legelső változás a darabválasztásban keresendő. Paul Portner (1925–1984) klasszikusa, a látszólag „nyitott végű” Hajmeresztő – amelyben a közönség Rosetti felügyelő vezetésével keresi a gyilkost – nyugodt szívvel világhírűnek nevezhető. Máig mindenütt elbűvöli a közönséget, hogy nemcsak tapssal, nevetéssel vehet részt a játékban, hanem úgy játszhatja el maga is Poirot, Miss Marple – esetleg Hastings kapitány – szerepét, hogy nem kell feladnia nézői pozícióját. Sőt: nagyon kell figyelnie. Vagy azt se bánja, ha az orránál fogva vezetik? A hátradőlésnek persze lőttek. Illetve ezzel le is lepleződik a közhely, miszerint színházba azért járnánk, hogy kikapcsolódjunk. Fenét. A színház mindenképpen bekapcsolódásra való.
Szóval: az idei kőszegi társulat egy kisebb asztalnál elfér valamelyik kőszegi kávéházban. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne népesítenék, töltenék be a várszínházi nagyszínpadot. Szép a tágas „poszt-Bauhaus” színpadkép (tervezte Hatvani Mónika és Szalai József), Cselényi Nóra ismét finoman beszélő jelmezekbe öltöztette a szereplőket. Jó látni évről évre Kőszegen Epres Attilát – aki most a Hayas Hajmeresztő szalon tulajdonosát, Tony Whitecombot játssza: nagy elánnal, ízléssel, bűbájosan. Némedi Árpád hitelesen adja az egy ideig álruhás – és természetesen kissé együgyű – közrendőrt (vagy egyetemistát), Mike Thomast. Az pedig csak itt, csak most, csak nekünk hangozhat el a szájából, hogy „két hete voltam Manhattanben, ott nincs cseresznye”. (Mert Némedi Árpád ott volt, tessék kinyomozni. Hogy cseresznyét látott-e, láthatott-e: azt is.) Az ilyen apró megjegyzésekért lehet igazán szeretni ezt az előadást. Hogy például Mike nem érti Edward Lawrence – nem ócskás, hanem régiségkereskedő! – „fekete humorát”.
Ahogy Lawrence szerepében Kálid Artúr képes kimondani ezt a „fekete humort”, abban annyi finom irónia, önirónia, karc, rezignáció, lazaság és nevetés van, hogy szinte hallani, amint elmosolyintják magukat még a várszínház falai is. Kálid Artúr először játszik a várszínházban – reméljük, nem utoljára. Először van itt Ullmann Mónika is, a némiképp kleptomániás – és rendkívül csinos – képviselőné szerepében. Naiv eleganciával viseli a kleptomániáját, de talán az a legszebb, amikor félig Mrs. Schubertből, félig Ullmann Mónikából, ragyogó szemmel, érdeklődő mosollyal figyeli a kollégáit – meg a közönséget; ha Rosetti felügyelő épp megakasztja a játékot. Barbara DeMarco, a fodrászlány szerepében Grisnik Petra adja a flegmát – nagy sikerrel.
Rosetti felügyelő építőmunkás-szerelésben érkezik a szalonba, a komótosan csordogáló ügy érdekében majdnem hagyja, hogy Whitecomb halálra borotválja. De csak majdnem, elvégre a színházban minden csak illúzió (a halál biztosan). És tényleg felügyelő: Göttinger Pál nemcsak Tony Whitecomb székébe ül bele, hanem ő az előadás rendezője is. És játékmestere. Ránézésre kedves, túl sok vizet nem zavaró mackónak tűnik, pedig egy Columbo veszett el benne. A premierközönség sem tudja kibillenteni, pedig még az is szóba kerül, hogy ő meg a kollégája szintén gyanús, ha meggondoljuk. (Lám, néha többet képzel a néző, mint ami van.)
Ja, mert a Hajmeresztő fölötti lakásban megölik a híres zongoraművésznőt (aki Kurtágot játszik). De ki a tettes? A választ estéről estére a közönség adja meg.
Tanulság egy: az a bűnös, akit a többség bűnösnek nyilvánít. Tanulság kettő: egy átgondolt szavazat, egy magasba lendülő kéz sorsokról dönthet. A játék furcsa szerzet: a négy szereplő mindegyike elkövethette a bűnt – és mind jól énekel –, ebben az értelemben tényleg mindig a szavazás dönt. (Sebesi Tamás a takarásban zongorázik.) Barbara flegmasága a csütörtök esti premieren Grisnik Petrának adta meg a jogot a vallomásra. Aki szeretné tudni, mi az indítéka Lawrence-nek vagy Whitecombnak – és főleg akar egy nagyjelenetet Epres Attilának vagy Kálid Artúrnak; hát akkor figyeljen és –, rájuk szavazzon! Július 22-ig adódik alkalom. Egy fordászszalonban minden eszköz fegyvernek látszik.
forrás: https://www.vaol.hu/
