JAJ, CICA

Bella Máté - Karafiáth Orsolya: A Macskadémon / Budapesti Operettszínház

Rém vicces produkció az Operettszínház Macskadémonja. Az albérleti revüre alkalmazott jelző használatát nem elsősorban az alapanyag, hanem inkább az azt csak a szükséges arányban komolyan vevő előadók tették indokolttá. PAPP TÍMEA ÍRÁSA.

Bella Máté és Karafiáth Orsolya közös darabja 2011-ben a Madách Színház musicalpályázatán harmadik helyezést ért el, jutalma felolvasó-színházi bemutató volt a Tolnay Szalonban. Néhány évig lappangott a horror-vígmusical, a 2017/2018-as évadban pedig a „szomszéd vár”, a Budapesti Operettszínház mutatta be a Kálmán Imre Teátrumban. A buja eleganciát és tiszta, hétköznapi praktikumot egyszerre sugárzó, technikailag képességes zsebkendőnyi tér jó helyszíne a kamaraprodukciónak, ebben a közelségben tudnak igazán működni a vállalt és önreflexív túlzások.

Mivel nem a musicalirodalom egyik alapművéről van szó, gyorsan foglaljuk össze a cselekményt. Főhősünk Orsi, a harmincas, molett, szingli pszichológus, aki új lakásba költözik. A ház lakói több, mint furcsák: Bori néni és Máté bácsi marják egymást, előbbi simán elviselhetetlen, utóbbi alkoholista (a két tény között némi összefüggés tapasztalható), az alsó lakó, András pedig depressziós. Aztán kiderül, hogy az egyedül nem járó bajok oka az alakváltoztató, orvos, svéd barátnő vagy épp szerelő alakjában megjelenő, a házba épp harminc éve beköltözött Macskadémon, aki mindenkinek a leggyengébb pontjára hajt. (Meg Bori nénire.) Orsit is eléri a rontás, de aztán rájön a megoldásra, összerakja a Tibetből egy jó nagy kanyarral Pestre érkezett Macskadémon nevét, megtöri az átkot, és megkapjuk a lélekkomfortosító happy endet.

Pesti a mese, amelynek közhelyes fordulatokkal előszeretettel élő mesélőjét, a szereplőket bemutató, a cselekményt kommentáló, azt továbblendítő narrátorát, valójában magát a rendezőt, Göttinger Pált csak halljuk, de nem látjuk. Ettől persze ott a várakozás – bennem legalábbis –, hogy a Macskadémon meg az előadás fölött álló hatalomként a fináléban ő is megjelenik. De nem, mert minden csak felvétel. Hát jó, így is jó. (Tényleg jó.)

Sok az átváltozás, amit egyetlen dolog ment, jelesül az, hogy szinte bármeddig elnézné az ember a címszerepet alakító Homonnay Zsolt csodálatos ripacsériáját. Nyoma nincs a nagyszínpadok bonvivánjának, itt a Csinibaba női ruhába öltözött, a Gézengúzt éneklő „csinos Echo vokál”-jának egyik tagja tolja azt, ami a csövön kifér. Affektál, selypít, búg, ha kell, elképesztő energiákkal vált alakot. A hangjával és a testtartásával játszik, a néző számára az egyes karaktereket a valós emberinél másfél-kétszer nagyobb, fejdíszszerűen hordott, kissé karikaturisztikus, a figura egy-egy tulajdonságát – az ivócimbora lompos bajuszát, a svéd barátnő szőke haját – pregnánsan kiemelő fejek jelzik. (Arra viszont figyelni kell a többieknek, kihez is beszélnek, hogy nem a színész, hanem a báb szemével kell tartani a kontakust.)

A Macskadémon a történet szereplőinek gyengeségét használja ki: a kompenzációs evést, az alkoholizmust, a beteljesületlen vágyakozást, a depressziót. Ezek szövegben és színpadi helyzetekben is fókuszba kerülnek, de egyetlen pillanatig sem bántóak az írói vagy rendezői túlzások, a humor az elfogadásé, az empátiáé. Peller Anna, Oszvald Marika, Faragó András és a Tim Minchin-hasonmásversenyen minimum dobogós Bálint Ádámlubickolnak szerep

eikben, nem átallanak – szerencsénkre és szórakoztatásunkra – olyan atelier poénokra kihegyezni a jeleneteket, mint a játszókat önironikusan jellemző könyvcím – az Oszvald Marikának tulajdonított szerzőségű A mikrorealista színjátszás – vagy Peller Anna jódlizása. Az már csak hab a tortán, ahogy KERO©-módra használják az emelőt és az egyéb színpadi hatáskeltő eszközöket a nagy egymásra találási duettben.

Játékban a színművészetis vizsgák magas szabadságfoka jellemzi a látványában is gazdaságos és komolyan komolytalan produkciót. Erős kis előadás A Macskadémon, amelyből azért kiderül, hogy szerencsésebb lenne alapanyagként egy kompaktabb Karafiáth-darab. Vagy legalább a Bella Máté által komponált, inkább melódiagazdag songokból álló, mint klasszikus musicaldramaturgia szerint épülő zene javára billenhetne az alapmű.

Szerző: Papp Tímea

forrás: http://revizoronline.com