MESTERFODRÁSZ, MESTERDETEKTÍV

Paul Portner: Hajmeresztő / Kőszegi Várszínház

Minden olyan ígéretesnek tűnik, mégis olyan nehezen indul. Nem segít sem a játék-, sem a nézőtér, a hangosítás is kifogásolható. Aztán amikor felkapcsolják a világítást, a leírt szöveg helyett az interakció és az improvizáció válik az előadást szervező elvvé, és minden a helyére kerül. PAPP TÍMEA ÍRÁSA.

A kellemes (fodrász)szalonjazzbe időnként beúszik egy-egy sejtelmes futam a néhány másodpercig kitartott pillanatok, összenézések, valamiért nyúlások, megérkezések aláfestéseként, egyre zavaróbb az enervált lassúság. Ha nem Kőszegen lennénk este fél kilenckor, azt hinném, az alföldi nyárban vagyok kora délután, ott telik ilyen lustán és érdektelenül az idő. Csak tűnnek el a semmiben a hallhatatlan mondatok, az art deco és az indusztriál keresztezéséből, amolyan vulgár-Gatsby stílusban berendezett üzlet (Hatvani Mónika és Szalai József díszlete) mérhetetlenül kong. Minden messze van egymástól, legalább négy lépéssel többre, de oda kell érni. Adottság ez, persze, és van, amit nem lehet megspórolni, de a többször egy-két üres másodperc meg egymásra rakódik, amitől a ritmus mint olyan teljességgel eltűnik. A rögzített, körülbelül félórás etapban színészeink bejönnek, és a karakterek mintha ott se lennének. 

Aztán végre megölik a fönti lakásban lakó zongoraművészt, Elizabeth Czernyt, a borotválásra beugró építőmunkás Victor Rossetti nyomozóként tér vissza, és elindul az előadásnak az a része, amire fel lehet (és persze kell) készülni, de nehezen próbálható, mert azon múlik, a közönség mennyire megy bele a játékba. Itt a néző szerepe szerint nem csupán figyel, hanem megfigyel, következtet, leleplez, nem passzív befogadó, hanem játszótárs és partner. Ez az előadás csak akkor működik, ha a közönség hajlandó aktívan nyomozni, beleszólni, kérdezni, felmenni a színpadra. Ha a Rossettit játszó és a közönség közt nincs kémia, a forgatókönyvet ki lehet dobni a kukába, mert a komoly(kodó) komolytalanságnak ez adja meg a dinamizmust – meg a helyi érdekű, friss, aktuális poénok, amiből lehetne több, kevésbé szofisztikált és talán merészebb –, és ez alakítja azt is, a színészek közül kinek mennyi dolga van aznap este. 

Szerencsésen összeválogatott, erős játékkedvű csapat jött össze Kőszegen. Göttinger Pál Rossettiként joviális, mackós bájjal, csipetnyi szarkazmussal ura a helyzetnek. Érzi, mikor csökken a lelkesedés, mikor menne időpazarlóan vakvágányra a spekuláció, van humora, és a szünetben sem rutin- vagy álérdeklődést mutat a nézői teóriák iránt. Ez a színészi-játékmesteri affinitás, a rögtönzési tehetség egyáltalán nem meglepő az előadást rendezőként is jegyző Göttingertől. Az sem hátrány, hogy a színpadon levők is láthatóan élvezik az improvizációt, nem akarják a karaktert öncélúan előtérbe tolni, kizárólag a darabban megírt karakterek mentén, de az estéről estére változó szabályok mentén játszanak. 

Némedi Árpád (túlkoros) egyetemista álruhás rendőrként csodálatosan blazírtan jön-megy ki, be, le és föl a nem különösebben jól strukturált térben, az pedig, ahogyan közli, hogy odabilincselte magát a csőhöz, nem a felnőtt férfi lúzersége, hanem a vegytiszta gyermeki naivitás. Kálid Artúrt, azaz a türelem, a stabilitás és a titokzatosság szobrát, az ócskásságot magának kikérő, régiségkereskedő megnevezéshez ragaszkodó Eddie-t ezúttal a nézők nem különösebben exponálják. Valamivel erősebb gyanú terelődik Mrs. Schubertre, de a túlmozgásos, frivol, ezzel-azzal kokettáló szenátorné, azaz Ullmann Mónika hamar meggyőzi a közönséget alibijével, utána viszont elhatalmasodik rajta a kleptománia. A Hayas Hajmeresztő szalon tulajdonosa nem karikatúra. A meleg Tony szerepében Epres Attila nem affektál, a sztereotípiákat sem a rendező, sem a jelmeztervező (Cselényi Nóra) nem hangsúlyozza. (Annyira nem, hogy az előadás előtt NER-kompatibilisen buzizó nyugdíjas hölgyeknek fel se tűnt a figura orientációja.) Az övé a legtöbb önreflexív atelier poén, bár ezekhez erősen színházi fül szükséges. A szavazás szerint ez alkalommal Barbara DeMarcónak fűződött a legtöbb érdeke a gyilkossághoz, ő a tettes. Grisnik Petrának már a viselt póthaj mennyiségéért is elismerés jár, a laza nemtörődömség és az enyhe egzaltáltság közti váltásokért meg pláne. 

Amikor megvan a gyilkos, újra lemegy a nézőtéri fény, és visszatérünk az egyik, író által rögzített befejezéshez. Az sem különösebben frappáns, de már visz a flow, és még azt is elnézzük, hogy egy ma játszódó történetben böszme nagy kazettás magnó kap központi szerepet, és nem saját mobilon, hanem a fodrászat telefonján keresik Mrs. Schubertet. A nyáreste kellemes hangulatához sokat tettek hozzá a karaktereket jellemző élethelyzetekről szóló szöveggel énekelt, zeneileg is csöppnyit átdolgozott világslágerek. Mindenkinek egy jár csak, és ez pont elég. 

A Hajmeresztő zenés bűnügyi társasjátékként önazonos: ami azt adja, amit ígér, egyáltalán nem akar több vagy más lenni. Holott Paul Portner (született: Pörtner) 1963-ban Ulmban bemutatott darabja eredetileg nem elsősorban szórakoztató, kedves bohóság volt. Hanem egy pszichológiai dráma, és azt demonstrálta, mennyire különbözően emlékszünk valamire, ez hogyan módosít tényeket, hogyan befolyásol másokat, és – bűntény esetén – akár ártatlanokat bűnösökké is tehet. Aztán jött két sokoldalú amerikai színházcsináló, akik meglátták az alapanyagban a lehetőséget, és azt erősen gyaníthatóan Agatha Christie Egérfogójának hatására sajátos whodunitté alakítottak át. És arra sem vennék mérget, hogy a Cluedo társasjáték nem hatott rájuk. 

Az 1978-as újrafazonírozás következményét az alkotók azóta is a bankszámlájukon érzik. Nem feltétlenül az 1992-es magyar premier óta bemutatott produkciókra gondolok, pedig abból is volt már 16, mint inkább a 38 éve futó bostonira meg a 21 éve műsoron levő washingtonira, amiből a 13200. repríz körül járnak. Hogy ezek közül hány vég volt azonos, ne kezdjük el megtippelni, biztosan sok. Persze, az is lehet, hogy nem, mert az élet nevű szerző forgatókönyvei a legvadabb képzeletet is képesek felülírni.

forrás: http://www.revizoronline.com