Kritika a Kőszegi Várszínház Hajmeresztő című előadásáról
A HAJMERESZTŐBEN AZ AZ IGAZÁN HAJMERESZTŐ, HOGY MINDENT FELFORGAT, AMIT A SZÍNHÁZBAN JÁTSZOTT KRIMIKRŐL TUDTUNK.
A német Paul Pörtner 1963-as színdarabjában ugyanis hiába próbálja az ember mindazt a tudást alkalmazni, amit Agatha Christie-től megtanult a műfajról, és hiába gondolja, hogy egy krimi, ha egyszer láttuk, akkor a vége miatt soha többet nem élvezhető már, mert hát nyilván semmi értelme újranézni vagy újraolvasni valamit, ha tudjuk, ki a gyilkos. A Hajmeresztőben ugyanis nincs kimondva, hogy ki a gyilkos. Pontosabban az író nem mondja ki, vagy nem az író mondja ki: a közönség együtt nyomoz a főszereplő rendőrrel, így estéről estére mindenki befolyásolhatja, kit is vigyenek el bilincsben a gyilkosság helyszínéről, Tony Whitcomb fodrászszalonjából.
Mintha az egész darabnak az lenne a legfontosabb célja, hogy a nyitott végkifejleten túl is végig a krimi sajátosságaival játsszon. És Pörtnernek ez nagyon jól is megy. Először is minden egyes szereplőt szinte már komikusan túlzó módon gyanúba kever: először még csak meglepetten pislog az ember, amikor az egyik szereplő mindenki szeme előtt elrejt egy ugyanolyan fodrászollót, amilyen a gyilkos fegyver is, mondván, hogy lehet ilyen béna a szerző, hogy egy ennyire egyértelmű jelet így kitesz a kirakatba. Aztán amikor minden egyes szereplő ugyanilyen feltűnően gyanús lesz – véresnek tűnő kötényben jelenik meg, vagy titokban azt mondja a telefonba, hogy minden el van intézve –, akkor esik le, hogy a legkevésbé sem bénaságról van szó, inkább a krimisablonok ironikus kifordításáról.
Másrészt pedig Pörtner aztán mindezt ugyanolyan ironikusan és hozzáértően a visszájára is fordítja: minden egyes gyanús elemet tisztázni tud. És ezzel úgy játszik a nézők gyanúival, mint kisgyerek a libikókával, ami tulajdonképpen izgalmasabb, mint egyszerűen csak követni a nyomokat, aztán rájönni, hogy nem jöttünk rá semmire. Így nem is csoda, hogy a Hajmeresztő egyike a világon legrégebb óta folyamatosan műsoron lévő, nem zenés előadásoknak, és az sem, hogy a minden évben egy nagyszerű színészgárdával saját bemutatókat létrehozó Kőszegi Várszínház idén ezt a darabot választotta.
Más kérdés, hogy 1963 rég volt, ahogy rég volt a darab magyarországi bemutatója is, 1992-ben a Radnóti Színházban (Görög Lászlóval, Kerekes Évával, Takács Katalinnal, Lengyel Ferenccel, Kern Andrással és Széles Lászlóval). Mást jelentett 1992-ben a színházi interaktivitás, mint ma, amikor a közönségből munkacsoportokat alkotó, improvizációkra és a közönség véleményére, hozzáállására épülő résztvevő színháztól kezdve az apró pincékben a jelenlévőkkel együtt lélegző függetleneken át akár már kőszínházak nagyszínpadain sem ritka, hogy aktívan bevonják a nézőket az előadásba.
MÁRPEDIG A HAJMERESZTŐ EZEN, MEG A KRIMIELEMEK MESTERI ADAGOLÁSÁN KÍVÜL MÁST NEM TUD, ÍGY MÁRA AZÉRT MÁR ERŐSEN CSÖKKENT A REVELATÍV HATÁSA.
Pedig a Kőszegi Várszínház bemutatóiban az a legjobb, hogy általában nem akarnak megfelelni annak a népszerű, de végtelenül káros tévhitnek, hogy a nyári színházak közönsége csakis szórakozni akar, és ha a nevetés meg a könnyedség mellé kap néhány gondolatot is az életről, akkor majd kéri a panaszkönyvet, meg vissza a jegyárat. A tavalyi bemutató, A talizmán a szórakoztatás mellett arról is szólt, hogyan működnek és hogyan nyomorítanak meg bárkit az előítéletek; tavalyelőtt Goldoni komédiája, a Terecske meg a nevetés mögé épített egy nagyon ismerős, gyűlölködésre és rosszindulatra épülő világot, egyfajta tükörként a nézőknek.
A Hajmeresztőben viszont nincs semmi ilyesmi; ebben a darabban, ha nagyon keressük, akkor se találni többet, mélyebbet vagy súlyosabbat egy ötletes kriminél. Amelyben egy fodrászüzem fölött lakó, világsztár zongoristát gyilkolnak meg, és mindenki gyanús, aki az adott időpontban a szalonban tartózkodik, mert mindenkinek lenne valamilyen indítéka eltenni láb alól a művésznőt. A sztori tulajdonképpen ennyi; a cselekmény egy kicsit lassan indul be, a motivációk egy kicsit sablonosak, a szereplőkről egy kicsit kevesebbet tudunk meg a kelleténél ahhoz, hogy izgulni tudjunk a sorsukért – Pörtner jobb a műfaji játékban, mint a lélektanban és a dramaturgiában.
Ez az előadás nem gondolatokban, hanem formában tud több lenni az egyszerű szórakoztató daraboknál – és persze kőszegi szokás szerint a feltétlen igényességben is, ami azért nem túl meglepő a nyaranta itt megforduló színészek névsorát látva. Göttinger Pál pedig remekül vezényli le a formai bravúrt, kettős szerepben: nemcsak olyan értelemben az előadás rendezője, ahogy az a színházban szokás, de a rendőrnyomozót is ő játssza, ő kommunikál a közönséggel, ő kezeli a nézők kérdéseit, megjegyzéseit, és így ő dönt estéről estére az előadás végkimeneteléről is. És ezt egészen kiválóan csinálja: Göttinger úgy tud mindvégig szerepben maradni, hogy egy pillanatig se legyen modoros vagy mesterkélt, szinte minden megszólalása poénos, és a váratlan helyzeteket is jól kezeli.
Rendezőként pedig szintén egyénibbé teszi az előadást néhány olyan geggel, ami a kőszegi próbafolyamat során került bele: a legfeltűnőbbek Kálid Artúr önironikus poénjai, amelyek a bőrszínére utalnak – például amikor azt mondja, a rendőr azért nem érti a viccét, mert az fekete humor –, de a többi kiszólás is jó, mert felszabadult. Ahogy az is jó, hogy az előadás kortalan, kiszakad jó néhány évtizeddel ezelőtti Amerikából, de Göttinger nem erőltet rá semmilyen más korszakot sem, ahogy nem teszik ezt Hatvani Mónika és Szalai József nem kimondottan izgalmas, funkcionális díszletei, sem Cselényi Nóra hasonló jelmezei sem.
Igaz, a „klasszikus”, a közönség bevonása nélküli első rész ritmusa kicsit döcög;
A LEGVÉGÉN INDUL BE ÚGY IGAZÁN AZ ELŐADÁS, AMIKOR MÁR MINDENKI GYANÚS – VAGY SENKI SEM AZ –, ÉS MÁR NAGYJÁBÓL TUDJUK, MIRE MEGY KI A JÁTÉK.
A beindulást mindig tarkón vágja viszont, hogy Kőszegen musicallé alakították a darabot, és bár az jópofa, ahogyan a legváltozatosabb eszközökről – hajszárítóról, hajkeféről – derül ki, hogy mikrofon, az már kevésbé viszi előre az előadást, hogy a (Grisnik Petrán kívül) nem kimondottan képzett hangú színészek újra meg újra dalra fakadnak.
És bár minden színész remek, azért azt nehezebb lenyelni, hogy a főszereplő meleg fodrászt a kőszegi virtuális társulat legrégebb óta visszajáró tagja, Epres Attila a színpadi melegábrázolás legrosszabb hagyományait idéző, Oli uras gesztusokkal játssza, még akkor is, ha egyrészt Epres még ezt is képes ízlésesen megvalósítani, másrészt a színész még a túlzó, karikírozott gesztusokat is önazonosnak tudja mutatni. És ez egészen különleges a színész játékában: a legnagyobb hülyeséget is úgy tudja előadni akár az odaégett és kiborított, halászlé-fűszerkeverékkel ízesített gulyásról, hogy az teljesen életszerűnek és átéltnek tűnjön a szájából.
Kálid Artúrban a sokfélesége a feltűnő, ahogyan szerény, a sarokban megbújó kisegérből gátlástalan üzletemberré válik, Grisnik Petrában pedig mindent átható flegmasága, bár mivel a darab nem ágyaz meg neki, nagyjelenetében nem igazán tud mire építeni. Ugyanilyen okból most Ullmann Mónika sem tudja megmutatni, amúgy mennyire tehetséges színész, de a karaktere kleptomániájára épülő poénokból kihozza a maximumot, őzikeszemekkel homályosítva el a gátlástalanságát. Némedi Árpád pedig általában megmarad a buta rendőr sztereotípiájánál, ő akkor igazán emlékezetes, amikor kimutatja a sértettségén, amiért rajta élcelődnek.
A Hajmeresztőben nem az a hajmeresztő, hogy milyen jól fel tud forgatni mindent, amit a nyári színházakról gondolnak sokan, hiába ül be már sok év után ilyen elvárásokkal az ember a Kőszegi Várszínházba. Ez az előadás másért – a közösségi, szokatlan élmény miatt – izgalmas. Mert hogy izgalmas, az eltagadhatatlan tőle.
forrás: https://index.hu/
