Idén tavasszal színpadra állította az Operettszínházban a "Macskadémont", a Belvárosi Színházban a "Mojot", majd a Kőszegi Várszínházban a "Hajmeresztőt", miközben az évadbeli kötelezettségei Nyíregyházához kötik, mivel ő a Móricz Zsigmond Színház főrendezője. A Művészetek Völgyéből indul az Ördögkatlanba, ahol ő felel Kisharsányban a Kovács Udvarház programjáért. Sűrű elfoglaltságai között szakított arra időt, hogy meséljen a Deszkavíziónak a júniusi beugrásáról, az évközi feladatairól, és hogy mivel várják idén az érdeklődőket a fesztiválra. Interjú Göttinger Pállal.
Nem tudom nem azzal kezdeni, hogy mennyire elképesztő volt a „Mojobeli” beugrásod.
Kedves tőled. Ez az a bátorságfajta volt, amibe az ember nem gondol bele, mert akkor megijedne. Én már csináltam ilyet a Belvárosiban korábban a „Családi játszmákban”, ott Ötvös Andris helyett ugrottam be, akinek a karaktere szintén bemegy az elején és kijön a végén, végig bent kellett lenni. Akkor gyakoroltuk ki Jánoska Zsuzsa súgóval ezt a füleses súgási módszert, tulajdonképpen most már rutinból csináltuk (mosolyog). Azt meg, hogy hova kell menni, mit kell csinálni… hogy úgy mondjam, több próbán voltam ott, mint Milán (Schruff Milán szerepét vette át a sajtóbemutatón – a szerk.). Nehéznek tűnik, de valójában ez egy szöveges darab, állnak-ülnek-jönnek-mennek, olyan nagyon bonyodalmas dolgokat nem kell benne csinálni, élvezetes volt, nem aggódtam. Utólag csak, hogy úristen, ez egy kicsit túl bátor volt, de addigra már lement (nevet).
Akkor jól érezted magad közben, nem volt feszültség benned ezek szerint?
Nagyszerű volt. A beugrás csodálatos dolog, mert olyankor a többiek nagyon vigyáznak az emberre, rengeteg támogatást kap, amennyit az üzemi színjátszásban esetleg nem is. Ilyenkor mindenki figyel, segít, pusmorog a Szabó Kimmel Tomi is, hogy most akkor felállunk, átmegyünk… és akkor én fölállok és átmegyek. Egyetlen nehézsége az, hogy az ember robotpilótán van, kritikátlanul elhisz mindent. Egy fokkal becstelenebb kolléga vagy figyelmetlenebb súgó akár félre is vezetheti a másikat (nevet).
Tavasztól több bemutatód volt, a „Macskadémon” az Operettben, utána a „Mojo”, most éppen Kőszegen rendezted meg a „Hajmeresztőt”. Hogy fér ez össze Nyíregyházával, ahol főrendező vagy?
Nagyon sok kilométert autózom… Friss jogsis vagyok ráadásul, pusztítóan nagy rutinra tettem most már szert. Tegnap éjjel voltam Nyíregyházán, csak falérintéssel, jöttem is vissza, ma Pest, holnap megyek vissza Kőszegre, aztán megint hazajövünk, de már jön is a Művészetek Völgye, onnan vissza Pest, aztán le Pécsre, vissza Pestre és vissza még egy előadásra Kapolcsra, és csak onnan fogok a Katlanba menni. Ez egy heti program. Sokat autózom.
Ugyanez lesz ősszel is?
Nem annyira. Az évad közbeni életem egyszerűbb egy fokkal, ugyan abban is sok az utazás, de a nyarat a fesztiválosdi kavarja meg ennyire.
Nyíregyháza mennyi időt igényel évad közben?
A főrendezőségnek van hivatali része is, tehát muszáj néha munkaidőben is ott lenni, nem csak színházi időben, ez mondjuk 2-3 munkanap egy héten, átlagosan. Ehhez jönnek a ottani főpróbahetek, 14 bemutató van egy évben, szóval az se kevés. Vannak más kiemelt időszakok is, a VIDOR fesztivál, az évadtervezés, a szerződtetés hetei, más jeles vagy köteles alkalmak az évben. És persze rendezek ott is egyet, olyankor minden nap próbálok, folyamatosan ott vagyok, olyankor ott is lakom. Mellette két-három bemutatóm van másutt rendezőként, és mondjuk évadonként 50-60 előadásom más projektekből közreműködőként. Szóval sok a dolog. Nagyon jó stáb van Nyíregyházán, nem az van, hogy ha kiteszem a lábam, akkor beomlik, de az baj lenne eleve is, meg hát azért nem is én vagyok az igazgató… egy csomó dologgal nem nekem kell megalkudni, ha meg kell (mosolyog).
Alaptagja vagy az Ördögkatlan csapatának hosszú évek óta, hogy jött ez neked?
Ez lesz a 10. évem, csak az elsőn nem voltam. A Bárka Színház tagjaként keveredtem bele, a Katlan eredetileg egy bárkás vállalkozás volt. A Művészetek Völgyében volt egy helyszín Pulán, a Bárka Kikötő. Aztán 2008-ban nem volt Völgy, a program viszont már készen volt, és a kész programot Bérczes László elkérte Márta Istvántól. A sajátjuk volt tulajdonképpen, amit a Völgynek állítottak össze. Összeszedték az egészet és levitték Dél-Baranyába. Az volt az első Katlan, abból nőtte ki magát. Következő évben megint volt Völgy, de a Katlan akkor már nem ment vissza. Mivel ez bárkás projekt volt, azzal a csapattal keveredtem oda, aztán benne ragadtam. Most már az a csapat sincs igazán meg, Bárka sincs már rég, de a Katlan megmaradt.
Mivel készültök idén?
A Kovács Udvarház nevű helyszínt csináljuk a csapatommal Kisharsányban, három évvel ezelőtt kaptuk meg. Caminusnak neveztük el a programsorozatot, ami kéményt, tűzhelyt, tűzrakóhelyt vagy kemencét jelent, otthonos hely vagy otthon melege, ilyesmi asszociációk fűződnek hozzá. Ez egy táborszerű együttlét fiatal alkotókkal, akikhez csatlakozva mindenféle társadalmilag érzékeny problémával foglalkozó önkéntesek, alapítványok és civilek sátoroznak ott együtt. Bármikor bejöhet és csatlakozhat a látogató. Mi tényleg ott lakunk, ott reggelizünk, reggel kilenctől hajnali háromig csináljuk minden nap a dolgainkat, és be lehet csatlakozni.
Vannak színházi előadások, van egy együttműködésünk a Pesti Magyar Színiakadémiával, így meg tudunk mutatni színészvizsgákat is. Pál András osztálya most végzett, ők már elsős korukban is ott voltak, idén a „Liliomot” fogják játszani. Konkrétan a katlanos látogatók szeme láttára váltak színészekké, látszik a különbség, a fejlődés az első éves munkájuk és a mostani előadás között. Erre vagyok talán a legbüszkébb – már csak azért is, mert én is tanítottam őket még elsős korukban.
Vagy egy együttműködésünk a Börtönrádióval, ők is állandó résztvevői a programsorozatnak. Pár hónapja kirakták őket a börtönből, így ott már nem tudnak dolgozni, de előtte évekig tanítottak rádiózást bent, szakmát és motivációt adtak a fogvatartottaknak. A szabadultak közül pedig ketten is, akiket mi is ismerünk, már el is helyezkedtek műsorvezetőként. Ez egy rettenetesen speciális élményanyag a magyar társadalom elképesztő szegmenséből, amiről alapvetően csönd van, vagy nagyon keveset hallani róla. Nyilván biztonsági okokból is, de valami rosszul értelmezett szeméremből is. Már az első évben is erőltettem, hogy ott legyenek, mert olyan hihetetlennek találom az egészet. Hogy nem bírt a világ nyugati fele jobbat kitalálni, egyszerűen nincs jobb ötletünk (nekem se), hogy mit csináljunk ezekkel az emberekkel… közben meg, hogy utána azzal mi lesz, aki leülte, aki tényleg megbűnhődött… hogy bent hogy telnek a hétköznapok… nagyon életszagú, rémisztő és nagytétű történetekkel lehet találkozni. Mindent meg lehet kérdezni, mert nagyon nyitottak, nagyon mesterkéletlenek, és nagyon gazdag anyagot hoznak minden évben. A zárka például nagy siker volt, amiben egy órát el lehetett tölteni, és valaki mindig mondta, hogy mi a teendő, mit lehet csinálni. Rengeteg ezzel összefüggő társadalmi természetű kérdésről szót lehet velük váltani.
Van egy együttműködésünk a Veled Kerek Egyesülettel, aminek Elek Ányos a szíve-lelke, sokat dolgozunk együtt, ő is színházas ember, aki színész szakon végzett Kaposváron, de játékmesterként, táborvezetőként és kaszkadőrként is dolgozik, illetve tart színésztréningeket is. Csodálatos gyermekbirodalmat épített oda az évek alatt. A közösségteremtés vágyával ilyen mélyen átitatott embert nem ismerek másikat. Jön-megy reggel 9-től mezítláb a tűző napon, minden gyereket ismer név szerint, velük is együtt lehet játszani, izgalmas anyaggal jönnek idén is.
Az állandók közül van még a Renaichance nevű projekt, ők tönkrement anyagokat hasznosítanak újra ruhának, hozzájuk is be lehet szállni. Aztán megint jön a TerraLegenda, ők ékszerészek, akik ott is dolgoznak a helyszínen, illetve kiállításuk is van a technika történetéről. Idén jön Joós Andrea, akinek élménybiológia néven van egy projektje, egy freskót fog készíteni az egyik falra, egy szívet, anatómiai pontossággal, de közben mégis művészi igénnyel és játékossággal.
Hogyan szokott összeállni a program?
A személyesség a kulcs. Az alany van nálunk előbb, mint a tárgy. Az egyes embereket hívjuk meg, és amivel egyébként is foglalkozunk, azt lapátoljuk össze egy udvaron belülre. Mi nem nagyon csinálunk olyasmit, ami az alkalomra készül, hanem valahogy az szervezi ezt az egészet, hogy a Caminus körül sündörgő 150-200 ember, színészek, zenészek, képzőművészek, civilek, ki-ki éppen hol tart azzal, amivel foglalkozik. Azt hozzák oda, és abba lehet becsatlakozni. Rengeteg népzene lesz idén, de jönnek sztárok is: a Wombo Orchestra, a Firkin… Ebben az évben a vendéglátás részét az Úri Muri fogja csinálni, ami a pesti színházasok híres-hírhedt gyűjtőhelye a Wesselényi utcában, ahol én is laktam sokáig.
Elég változatos.
Kicsit a szemünkre is hányják időnként, hogy kicsit kakofón, de közben meg azt érzem, hogy az Ördögkatlannál nem csak egy szólam az emberközeliség. Mi nem projekteket hívunk meg, hanem embereket, akik azt a projektet hozzák le, amin éppen dolgoznak. A személyességen alapul az egész. Nem a program sokszínű, hanem a csapat, aki összeköltözik öt napra.
Rendezőként ez neked elég jó töltekezési, inspirálódási mód, nem?
Van bevételi része lelkileg is, igen, bár most azért inkább a kiadás részét érzékelem a fesztivál előtt (nevet). Óriási kapcsolati tőke mozgósul ilyenkor, persze. De ami az érdekes számomra: rendezőként én kőszínházban dolgozom a legtöbbször, ahol nagyon sok mindent ki kell találni, végig kell egy folyamatot követni, de igazából más fogja meg és más csinálja, nem én. Az Ördögkatlannak az én saját szempontomból az nagyon fontos része, hogy amikor napokkal korábban megérkezünk, akkor ott semmi nincs. Lakatlan és romos a ház, egy nagy tarló van mögötte. Az én életemben egyébként nincs benne, hogy létrát szerezzek valahonnan, fölmásszak, szögeljek, kábelt húzzak végig a padláson, vívjak a TOI TOI WC-s emberekkel, hogy hová tegyék le, majd utána keressek valakiket, akikkel odébb tesszük, mert ott mégse jó… Ezek élvezetesek, nekem ez inkább kikapcsolódás.
Pénzt persze nem tudunk ezzel keresni, de nem is az ennek a dinamikája. Egyszerűen nyugalom önti el az embert – mindenféle rátartiság nélkül –, hogy tudunk ilyet is. Ráadásul ez nem is egy kivagyi rendezvény, nem valami ellenében van, hogy majd mi megmutatjuk, nincs semmilyen protest jellege, én nem érzek ilyeneket. Nyugalmat érzek, hogy akikkel össze vagyunk ott zárva egy hétre, azokkal minden rendben lesz. Elképesztő csodálatos dolgok születnek ebből, nem nyomasztják magukat az emberek, ha már ott vannak. Biztos vannak szervezési nehézségek meg elrontott dolgok, de ez nem egy üzleti vállalkozás, hanem a látogatókkal együtt egy közösség. Nagyon kevés kritikát kapunk a helyszínen, mert tulajdonképp mindent megoldanak az emberek, és egyszer csak pár száz emberrel vidáman gyalogolunk Kisharsányból Nagyharsányba hajnali 3-kor, mert elment az utolsó busz véletlenül. Megyünk a szőlők között és énekelünk (mosolyog).
Nagyon behúzza az embert a légkör valóban.
Oldott. A színházasdi, amit én csinálok év közben, az pláne olyan, hogy magukat gyötrő emberek vannak összezárva egy fekete falú helyiségbe, és ezt nyomjuk egész évben. Aztán úgy megyünk le az Ördögkatlanba, hogy azt is megállás nélkül végigmelózzuk, de az már mégsem hasonlít munkához valahogy, és nem is aggódunk miatta egyáltalán. Pedig biztos lehetne. Az a helyszín, amiért én felelek, alig nagyobb, mint egy átlagos kávézó, de tavaly itt is sikerült 84 km-t megtennem a telefonom lépésszámlálója szerint. Tehát sok munka, de közben meg mégis az hatja át az egészet, hogy jézusom, mi baj lehet… amikor elmaradt az egyik koncert tavaly, akkor körülnéztünk az udvaron, volt ott négy egymást alig ismerő zenész, akik aludtak, ettek, valamit csináltak éppen… mondtuk nekik, hogy elmarad a délutáni koncert, ti lesztek helyette, és akkor ők ott megalakultak és fél óra múlva adtak egy másfél órás koncertet. Az Ördögkatlan ezt valahogy nagyon tudja. Hogy: mi baj lehet?
Az Operabeavató is innen nőtte ki magát, ami jövőre Budapesten talált új helyszínt magának.
Igen-igen. Ez Dinyés Dani vállalkozása. Az Ördögkatlanban kezdték, templomról templomra jártak, minden faluban nyomtak egy másfél órás beavatót, beszélgetős koncertet. Ezt látta valaki a Katonából (Katona József Színház – a szerk.), megkeresték Danit, ő pedig szívesen bevitte oda, azzal a kikötéssel, hogy ez egy alapvetően színházi műfaj, tehát legyen valamivel színházszerűbb. Az elején Ascher Tamás volt a rendezője, de ő ritkán ért rá, így aztán egy ideig beugró voltam, majd én lettem a rendező. 38 koncertet én csináltam végig a Katonában. Két hosszabb sorozat után elkezdtük keresgélni, hogy hogyan lehetne ezt tovább folytatni, aztán egy év szünet után (más projekteket csináltunk ugyanezzel a csapattal), idén Dani talált neki helyszínt a Hatszín Teátrumban. Itt lesz a tervek szerint minimum 10 alkalommal a Figaro házassága ősztől. Most nem készül előadás a végén, csak az elemzős, beszélgetős koncertek lesznek. Egyébként most a Katlanban is lesz újra a templomokban, visszasírták a fesztiválozók. Ez nem színház lesz, csak a koncertek, lennének is skrupulusaim, hiszen az a tér az másra való (mosolyog).
forrás: https://deszkavizio.blog.hu
