Völgy: a szó jelentése is egy természet által határolt és némileg elzárt régióra utal, amely menedékként szolgálhat. Száműzetés valami jó helyre, ahol a száműzött nem is gondol a kinti világra. A magyar fesztiválvilág, mielőtt egyáltalán valóban létezett volna ilyesmi, már huszonnyolc évvel ezelőtt képes volt gondoskodni róla, hogy létrejöjjön egy ilyen, szellemi megújulásra is alkalmas hely. A Művészetek Völgye, túlélve viharokat és erős „vetélytársakat” (amelyeknek létezése szintén valami jót, reménykeltőt jelent), idén nyáron is képes volt két kézzel adni: egyes ízeiben ugyan tökéletlen, de itt éppen a karcosság szerelmesei találják meg leginkább számításaikat.
Végjáték
A karcosság, az aránytalanul burjánzó életerő az utolsó két nap jelmondata is lehetett volna: már szombat este, a kilencedik nap zárásaként a Hangfoglaló Színpad előtti szűk és a végül az elszabadult indulatokra felkészítetlen téren szabadult ki valami ismeretlen szellem a palackból: Csaknekedkislány és a Ricsárdgíradott páros koncertet. A két banda együttállása nem meglepő: a közelmúltban ismertebbé vált alternatív zenekarok talán legeredetibb titánjai, akiknek minden ízéből süt az esetlenségből fegyvert kovácsoló találékonyság és friss erő. Pillanataik őszinték, szövegeik ülnek, még távol állnak a fesztiválzenekarok gépiesen profi, de ennél tovább már nem merészkedő előadásmódjától, közönségük pedig elvárja az intim viszonyt: ha szükséges, akkor ennek érdekében még „kordont” is bontanak. A taliándörögdi kis udvaron szabadjára engedett energiák valószínűleg mindkét csapatot meglepték, aztán felocsúdva a legkéjencebb élvezettel lovagolták meg ezeket a megújuló erőforrásokat; hiszen ez a koncertélmény is értelmezhető vad, de érzéki aktusként (beáldozva olyan felesleges hagyományokat, mint a visszatapsolás időhúzó körei).
Taliándörögdnek a Völgyben egy másik kitüntetett szerepe is van: amikor már mindennek a végéhez közeledve, a hétvégi Kapolcson már elviselhetetlenné válik a tömeg, az átutazó nyaralósereg, a forróság, a por és a zaj, akkor érdemes és hűsítő átutazni a hegyháti falucskába; különösen, ha valaki már valamelyik kapolcsi véradóponton adott vért. Erre a nemes tettre fesztivál ideje alatt folyamatosan lehetőség is volt: cserébe ingyen napijegyet és az ilyenkor szokásos ajándékokat kapták az adakozók, nem elfeledve, hogy ez a gesztus egész évben életet menthet.
A tizedik, vasárnapi napon már minden a búcsúról szól: az árusok készletei kifogyóban, sok kirakat már össze is pakolt, egyedül az emberek nem akarnak fogyni; talán a legtöbben úgy vannak vele, hogy ki kell használni a legutolsó perceket is, hiszen egy éven keresztül ilyen formában nem lesz lehetőség élni. Ugyanakkor hiába pakolnak az árusok, hiába jár a mi fejünkben is az, hogy hétfőn reggel sátorbontás, érdemes utoljára szemlét tartani, és alkudva-figyelmesen végigjárni a vásárt: annak ellenére, hogy a többszáz kézműves között olykor igazi kacatok és a szó rossz értelmében vett „piaci portékák” is feltűnnek, nem nagyon fordul elő olyan, hogy valaki nem talál kedvére való vásárfiát; ugyanez a jelenség a Völgy ételeire is adaptálható, bár a kevés rossz élményt mindenképpen feledtetni tudja mondjuk egy faszénen sült pisztráng. Bár a fesztivál lázában égő Kapolcs az országban nem áll egyedül monumentális vásárutcáival és udvaraival, mindenképpen ez a másik „erős karja” a majdnem 1500 különböző kulturális program mellett (amelyek között az olyan önszervező társaságok kedves ötletei, mint a wannabe „lovagképzés” vagy utcazene felsorolva sincsen).
A Momentán Udvar utolsó előadásán is teltház volt: Göttinger Pál egyszemélyes hadseregként adta elő a népszerű Telefondoktor című bohózatot (írta: Szabó Borbála); ezen az egyfelvonásos vígjátékon (?) szinte tapinthatóan érezzük, hogy rólunk és nekünk szól: áthallásos, reflektív, olykor durva és sztereotip, de a poénjai ülnek, a játszó pedig patikamérlegen adagolja gesztusait. Az összekuszálódó telefonvonalak sűrűjébe gabalyodott szülész-nőgyógyász alakja a visszataszítóan emberiből vedlik át a szerethetően emberibe; talán ez az egyetlen említésre érdemes ív a szórakoztató bohózatban, nem elfeledkezve arról az érdekességről, hogy a vonalak túlsó végén lévők ezúttal tisztán láthatókká váltak, köszönhetően az életből építkező színészi erőfeszítéseknek is.
Az elkerülhetetlen zárás a maradék völgylakókat vasárnap estére a Panoráma Színpad elé terelte össze. A Quimby neve már fogalommá szelídült, ennek megfelelően közönsége a legsokszínűbb volt, amit a tíz nap alatt láthattunk; kétségkívül sikertörténet, ha egy alternatív előadó a mainstreamben kitörölhetetlen nyomot hagy, ugyanakkor pontosan ez a jelenség teremt paradox helyzetet azáltal, hogy az alternatív zene kifejezés egyre inkább egy sokszínű irányzat gyűjtőnevévé válik, mintsem a fősodortól jól elkülöníthető áramlattá (és fel sem vagyunk képesek mérni, hogy milyen szerencse ez a hazai zeneszeretőknek). A Quimby pedig könnyeden és ellentmondást nem tűrően kezelte a záróakkord-szerep felelősségét: lekerekített, telt koncertet adott, olyat, amit a rajongók rendszeresen elvárnak tőlük (a fesztiválzenekarok fentebb már idézett átka). Végül az utolsó elrugaszkodásnak is vége kellett, hogy legyen: hazafelé már nem várt bennünket filmvetítés a bolt falára a nagy gesztenyefa alatt, csak a kocsma előtt és a Folkudvarban szólt hajnalig a zene, míg haza nem csoszogott az utolsó Csigabusz is.
Tíz nap
Nem túl hálás feladat értékelni vagy összefoglalni a 28. vagy akármelyik Művészetek Völgyét, nem is vállalkozunk rá. Nehezen lehetne elkerülni a kellemkedő pátoszt, a rajongó és a menedéket kereső vándor túláradó szeretetét, amely nem nagyon illik egyetlen komoly tudósításhoz sem. Pedig sokat lehetne beszélni akár az egyre inkább kiépülő ökoszemléletről, és arról, hogy ennyi kutyát és kisgyereket egyetlen más rendezvény sem lenne képes ilyen barátságosan befogadni; hiába éri az elmúlt években sok kritika a professzionalizálódást, mégis képes maradt megőrizni emberarcát a Völgy, a völgylakók és szervezői egyaránt.
Van pár esszenciális Művészetek Völgye hozzávaló és jelenség, amelyek végre tudatosodtak annyira, hogy lejegyezhetővé váljanak. Az esetlegességről és metszetszerűségről is írtunk: a millió lehetőség áttekinthetetlenné teszi egyetlen ember számára a három falu kínálta élményeket; ennek folyományaként természetesen életbe lép a zsákbamacska effektus is: a sok gyöngyszem között olykor sikeresen mellé is nyúlhatunk a programválasztásban. A karcosság pedig a tudósítás másik kedvenc szava lett. Ez a kifejezés jelen esetben a tökéletlen szépséget jeleníti meg, az ábrándot a poros ablaküvegen át kinézve; ahogyan a Csaknekedkislány énekli a Momés lány című számában: „csodáljuk, ami szép, abba szeretünk, ami csorba”.
forrás: https://f21.hu
