"Eleve az embereknek fogalma sincs, hogy a PRIDE miért van" - interjú Orlai Tiborral

1997-ben hozta létre magánproduceri irodáját, amely 2006-ban mutatta be első önálló előadását, a "Hat hét, hat táncot", Vári Éva és Kulka János több mint 250-szer állt színpadra Lily és Michael szerepében. 2010 óta a Belvárosi Színház az első számú játszóhelye, ám az évek alatt számos színházban megfordultak előadásai, sőt 2018-ra a Jurányi Ház és a Hatszín Teátrum is állandó bázisa a repertoáron lévő darabjainak. Évről évre fontosabbnak tartja, hogy a bemutatóin keresztül társadalmi párbeszédre serkentse nézőit az őt foglalkoztató kérdésekben, melyek közül a leglényegesebbnek az elfogadást tartja. A társadalmi felelősségvállalás fontosságáról, a PRIDE-ról, az Orlai Produkciós Iroda szerepéről a színház világában és a következő évad bemutatóiról beszélgettünk Orlai Tiborral. 

Azt látom, hogy egyre markánsabb szerepet vállaltok a repertoáron lévő darabokkal különböző kényes társadalmi kérdések boncolgatásában. Ez tudatos?

A színháznak szerintem küldetése és feladata is, hogy különböző történeteken keresztül képet mutasson a jelenről a társadalom számára, ami nem jelent közvetlen politizálást, de egyértelműen egyfajta állásfoglalás az előttünk álló legnagyobb kérdésekről, és a legfontosabbnak ítélt ügyekről. Minden évben olyan évados műsorpolitikát próbálunk kialakítani, amiben olyan kérdések, témák, darabok kapnak helyet, melyekkel igyekszünk ezt a tükröt szélesíteni, illetve határozottan kiállni egyfajta vélemény mellett. A társadalmi egyenlőség, a párbeszéd, a sokszínűség, az eltérő gondolkodású és véleményű emberek békés egymás mellett élését én a legfontosabb dolognak tartom.

Nagyon rossz, ami most sajnos körülöttünk zajlik, hogy például roma gyerekeket kizárnak táborokból, hogy kemoterápiára járó hölgyet az utcán szóban „sértegetnek” faji megkülönböztetés formájában, mert fejkendőt hord, hogy rendőrt hívnak egy papra, mert ételt oszt a szegényeknek, hogy meghalhat az utcán egy fiatalember fényes nappal epilepsziás rohamban, mert senki nem megy oda hozzá segíteni, de még mentőt sem hívnak közömbösségből, nemtörődömségből.

Ezek nagyon erős jelek, amely a társadalom moráljára és teljes értékvesztésére utalnak.

Az elmúlt évszázadok története pont azt bizonyítja, hogy amikor minimális volt a tolerancia, az elfogadás, akkor ordas eszmék felerősödtek, és bármilyen irányba mozdult is ki a mérleg, abban az időszakban mindig jöttek a világháborúk, a nagy égések. Emiatt tartom fontosnak, hogy mi ezekről a témákról beszéljünk. Az identitás kérdése – legyen az nemi, vallási vagy adott esetben eltérő típusú emberek gondolkodásával kapcsolatos – amióta az Orlai Produkció működik, mindig előkerült az előadásainkban, hol kevésbé mély formában, hol hangsúlyosabban. Ezek legfőképp a művészszínházi előadásainkban vannak jelen, melyeket a Jurányiban játszunk, de ott vannak a Belvárosi repertoárján is, lásd „Hullaégető”, „Kétely”. Fontosnak tartom, hogy elmondjuk, hogy mi erről mit gondolunk. Nem az a célunk, hogy igét hirdessünk, hanem az, hogy gondolkodásra serkentsünk, és az emberek megismerkedjenek egyfajta állásfoglalással, gondolatisággal, amit el lehet fogadni, el lehet utasítani, egyik se kötelező, de a lényeg és a legfontosabb az az, hogy ezekről beszéljünk.

Tehát kvázi társadalmi párbeszédet, kommunikációt szeretnél elindítani ezekkel.

Igen.

Miért tartottad fontosnak, hogy most a PRIDE kapcsán megjelenjen egy poszt az Orlai Produkció Facebook oldalán?

Úgy érzem, hogy mostanában itthon felerősödtek a mindenfajta eltéréssel kapcsolatos álláspontok, amelyek elutasítóak. Megjelennek felelős, magasszíntű állami vezetőktől olyan nyilatkozatok, amik úgy gondolom, nem feltétlenül egyeztethetők össze azzal a nemzetközi, európai elvárással, ami 2018-ban már fontos, hogy meglegyen. Nem lehet az idő kerekét 30-40-50 vagy némely esetben 100 évvel visszafordítani, más világban élünk. Mindenfajta régi, begyepesedett, becsontosodott vélemény felerősödése a társadalom fejlődése szempontjából kártékony.

Egyre szélsőségesebb megnyilvánulások jelennek meg, ami úgy gondolom, hogy részben tudatlanságon alapul, másrészt egyfajta torzított kommunikáción. Eleve az embereknek fogalma sincs, hogy a PRIDE miért van. Ez nem a meleg közösség ünnepe, hanem tiltakozás a hátrányos megkülönböztetés ellen. Tudomásul kell venni, hogy ez nem csak meleg-kérdés, hanem ebben minden benne van, amiben hátrányos megkülönböztetés éri a társadalom kisebb vagy nagyobb szeletét. Ezért is tartottam fontosnak, hogy a poszt megjelenjen, hogy ebben mi állást foglaljunk.

Azért ez ma nagy bátorság.

Nem tudom, hogy ez most bátorság-e vagy sem. Soha nem úgy szoktam gondolkodni, hogy esetleg hány nézőt szerzünk vagy vesztünk, vagy, hogy a szakma egy bizonyos rétege mit szól. Úgy éreztem, hogy nem mehetünk most úgy tovább, hogy erről valamilyen formában ne beszéljünk, hogy ne jelezzük, milyen platformon állunk ebben a kérdésben. Ennek az is része, hogy játsszuk a „Leszámolás velemet” és a „Pira/Bellát”, amivel kapcsolatban szintén teljes a tudatlanság és olyan véleményalkotás zajlik, hogy a mögöttes részt egyáltalán nem ismerik az emberek. Mi így tudunk véleményt formálni társadalmi kérdésekben. Még egyszer elmondom, ezzel nem azt kívánom elérni, hogy bárki elfogadja, hogy nekünk ez az álláspontunk. Aki hasonlóan gondolkodik, az elfogadja, aki nem, annál legalább azt elérjük, hogy valami mást lát, mást érez az adott témával kapcsolatban.

A jövőben is ez a műsorpolitika marad?

Az attól is függ, hogy mik jönnek velem szembe. A „Hullaégető” 6-7 éve merült fel először, akkor én még elutasítottam, aminek több oka is volt. Egyrészt úgy ítéltem meg, hogy nem vagyunk még elég erősek produkciós irodaként egy ilyen rizikósabb előadás bevállalására, ami nagyszínpadon nyilvánvalóan nem fog akkora közönségsikert aratni, másrészt pedig akkor még nem éreztem kiabálóan aktuálisnak. 1,5 éve viszont már az volt, ez a világ ma erről szól, itt zajlik körülöttünk, nem lehet nem észrevenni a párhuzamot a hasonló gondolatokkal.

Hogy érted, hogy nem érezted elég erősnek az Orlai Produkciót?

Gazdaságilag. Magántőkéből dolgozunk, amit befektetünk, az fontos, hogy vissza is jöjjön, mert különben nem tudnak új produkciók készülni. Van olyan, hogy az ember elérkezik oda, hogy be tud vállalni egy-egy olyan előadást, amiről tudja, hogy soha nem fogja elérni a break-even pointot, viszont mégis azt éreztem, hogy ezeket a közönségnek akkor is látnia kell.

Mondhatjuk, hogy most már nem csak gazdaságilag vagytok erősek, hanem nagyon markáns szereplői letettek a színházi világnak.

Ezt nem az én tisztem megítélni, hogy mennyire erősen vagyunk jelen, de az tény és való, hogy ott vagyunk a színházi palettán, most már három játszóhelyen is. A Belvárosiban havi 20-25 előadásunk van, a Hatszínben 8-10, a Jurányiban, ahol a művészszínházi réteg darabjaink mennek, ott pedig havi 12-14 este játsszunk.

Itt lesz ősszel a „Mi és ők” bemutatója, amit az évad egyik legfontosabb premierjének tartok. Teljesen véletlenül találkoztam a darabbal, ami a terrorizmus kérdését dolgozza fel mindenféle előítélettől és prédikációtól mentesen. Arra keresi a választ, hogy két gyerek szemszögéből hogyan dolgozható fel egy ilyen esemény, sőt hogyan élhető túl, illetve hogy hogyan lehet erről a témáról előítéletmentesen beszélni. A felnőtt emberek 20-30-40-100 év ismeretanyagával, előítéletével, saját maguk felelősségének elhárításával közelítik meg ezeket a kérdéseket, szubjektív véleményt alkotnak, amit nyilvánvalóan a média is erősít. Ezért tartom nagyon fontosnak ezt az előadást, ami tulajdonképpen a Beszláni túszdrámát dolgozza fel két gyermek szemével, akiket László Lili és Vilmányi Benett játszanak, a rendező pedig Fehér Balázs Benő. A szeptemberi bemutatóra Carly Wijs is eljön, ami azért is különleges, mert ez lesz az első olyan feldolgozása az ő általa írt darabnak, amit nem ő rendez, nekünk adott erre először jogot. Hiszek abban, hogy széles közönséget fogunk tudni vele elérni, nem a meghökkentés a célunk, hanem az elgondolkodtatás és a tolerancia. Úgy érzem, hogy nekünk, európaiaknak is igenis megvan a felelősségünk a migráns- és terrorizmus-kérdésekben, de erről nagyon szeretünk elfeledkezni.

Nemrég volt Szentendrén a Nóra 2. bemutatója, ami egyértelműen pozitív visszajelzéseket kapott.

Lucas Hnath, aki egy harmincéves amerikai író, onnan indítja a történetet, hogy Nóra 15 évvel később bekopog azon a bizonyos ajtón, amelyen egykor távozott. Ne klasszikus Ibsent várjunk, gondolataiban annak a folytatása, de abszolút kortárs, mai darabról van szó. A férfi-nő viszony, az emancipáció, az önmegvalósítás és a gyerekvállalás felelősségének kérdéseit boncolgatja, igazi női témák. Nem ad megoldást, mindenkinek saját magában kell ezt érlelnie. Nagyon várom a pesti bemutatót, óriási világsiker ez most, 28 ország vette meg a darab jogait a tavaly márciusi bemutató óta, mi az elsők között voltunk.

Honnan jött az, hogy Kováts Adél játssza Nórát?

Amikor elolvastam a példányt, bennem rögtön az volt, hogy ez Adél szerepe. Amikor már beindult a szokásos folyamat, megszereztük a jogokat, elkészült a fordítás, akkor felkerestem őt azzal, hogy nem érdekli-e. Egy pillanatnyi zavart láttam az arcán, aminek az volt az oka, hogy akkoriban járt Adél asztalán is a darab, mint a Radnóti Színház igazgatójának, és ők is érdeklődtek iránta. Vicces és szürreális pillanat volt ez (nevet).

Ez egy nagyon összetett női szerep, sok mindent el lehet mondani vele, nagyon sok árnyalata és rétege van, olyan apró rezdüléseket lehet és kell megmutatni benne, ami széles színészi eszköztárat igényel. Adél ezért is vállalta örömmel a feladatot. Nagyon izgalmas, de nem könnyű próbafolyamaton vagyunk túl. Fontos volt, hogy mi ne foglaljunk állást egyik felmerülő kérdésben sem. El kellett mesélnünk egy történetet úgy, hogy az mindenki számára hagyjon nyitva kapukat, hogy mindenki maga gondolhassa tovább. Az előadást követően a párok, barátok, nézők vitatkozzanak, eltérő nézőpontot ütköztessenek. Azt hiszem, hogy ez sikerült is.

Múlt héten volt a „Varsói melódia” premierje Balatonföldváron. Ez ugye a Hatszínben lesz látható ősztől?

Igen. Ez egy nagy romantikus szerelmi történet, ami a 60-as éveben játszódik, amikor a nagy érzelmek sok esetben a politika hálójában nem tudtak kiteljesedni. Az teszi nagyon aktuálissá a darabot, hogy ma is számtalan példa van arra, hogy a politika nagymértékben beleszól a magánéletbe. Nem egy könnyed előadás, feltétlenül igazodik abba a műsorpolitikába, amit a kamaradarabokkal a Hatszín Teátrumban próbálunk követni.

Ezek szerint a Hatszínt nem csak befogadó színházként kezeled, hanem tudatosan építed is, mint az Orlai Produkció egyik „bázisát”.

Igen. Azt is tudjuk már, hogy a következő évadban mi fog ott menni. Be fogjuk mutatni a „Vénusz” című film adaptációját, ez a Budaörsi Latinovits Színházzal közös produkció lesz, amiben Bálint András, László Lili és Gyabronka József lesz a három főszereplő. Szabó Kimmel Tamás és Novák Eszter készülnek egy nagyon izgalmas estre, amit nem neveznék se önálló estnek, se zenés estnek, inkább egyfajta önvallomásnak gondolok. Tomi annyi színészi és emberi tapasztalat birtokában van, annyira sok mondanivalója van pont a mai fiatalok vonatkozásában, hogy azzal, hogy egy más világot reprezentál, remélem hatni is tud rájuk. Azokra, akik nem biztos, hogy mindig a jó utat választják a mai világban.

Mit várhatunk a Belvárosiban?

Négy bemutatónk lesz nagyszínpadon. Az első Greenberg „Három esős napja”, amelyet Novák Eszter rendez, utána egy Woody Allen darab következik, a „Férjek és feleségek”, ezt Szabó Máté viszi színre. Tavasszal jön Molnár Ferenc „Riviérája”, és az évad végén, ahogy most a „Mojo” volt, bemutatjuk Michael Frayn „Vadméz” című komédiáját.

A Jurányiba három előadással készülünk, a „Mi és ők-nek” szeptemberben lesz a bemutatója, utána Orton „Entertaining Mr. Sloane” című darabját mutatjuk be Parti Nagy Lajos új fordításával, Guelmino Sándor rendezi, Bíró Kriszta és Gazsó György játssza a főszerepeket. Az évad második felében Bagossy László Kerékgyártó István „Hurok” című darabját viszi színre. Ez nagy vállalás részünkről, hisz nagyon sok szereplős és borzasztóan fontos anyag korunkról.

Azt látom, hogy egyre erősebb ez a szabad szerveződés, ami nálatok van a megszokott társulati forma helyett.

Tulajdonképpen ahogy alakultak a munkák, egyre inkább azt éreztem, hogy szükség van egy olyan alkotóközösség kialakítására, amiben színészek rendezők együtt vannak, ami magánszínházi konstrukcióban egyfajta szoros együttlét, de mindenfajta röghöz kötés és kötelem nélkül. Ezért is ez a szlogenünk: Együtt szabadon. Ezt mi így is érezzük. Együtt gondolkodunk, együtt dolgozunk, közösen szeretnénk megvalósítani művészi projecteket, de mindenki megőrzi közben a saját szuverenitását, mindenkinek lehetősége van máshol dolgozni, amellett, hogy az itteni közösség elsőbbséget élvez. Függetlenek maradnak, mégis tartoznak valahová az alkotók, emellett pedig mi garantálunk mindenkinek minimum két bemutatót egy évben. Ez egyfajta kísérlet is, hogy hogy lehet egy újfajta társulati gondolkodást beindítani ma Magyarországon.

Egzisztenciális biztonságot nyújtasz számukra. Hová fog ez kifutni?

Úgy érzem igen, részben azt is. Az alapcsapat az a 12 ember, akik tavaly a plakátokra is felkerültek, de vannak a hozzánk csatlakozók, akik több előadásban is velünk vannak, mint mondjuk Ullmann Móni vagy Ficzere Béla. Kvázi szatellit tagjai az alkotó közösségnek.

Én nem úgy hozok döntéseket, hogy előre eltervezem, hogy most ide akarok eljutni, hanem elindul egy folyamat, érzem, hogy tovább kell lépni, ezt próbálom profin kigondolni és megszervezni. Nem abban gondolkodom, hogy mondjuk hat év múlva hová vezet ez, hanem építsük, és legyen benne annyi rugalmasság, hogy ha valami vakvágányra fut, azt azonnal le tudjuk nyesni, és tovább terelni egy előremutató útra. Szerintem így érdemes továbbmenni.

forrás: https://deszkavizio.blog.hu/