KI A NORMÁLIS?

ÖRDÖGKATLAN FESZTIVÁL 2018

Mit lehet leírni az Ördögkatlan Fesztiválról, amit még nem írtak le soha az elmúlt tizenegy év alatt? A jelmondatként használt „Nem vagyunk normálisak!” felkiáltást, bármennyire találó, jókedvű és igaz is, talán kicsit már megtépázta a hosszú ideig tartó használat. 

A fesztivál jellege viszont nemigen változott az évek alatt.

A gyönyörű helyszínek; az elképesztően sokszínű, összművészeti programkínálat; a sorszámeufória (vagy a sorszámok hiánya fölötti keserűség); a várakozás a tűző napon, ami kivétel nélkül minden esetben megéri a kellemetlenségeket; az Ördögkatlan barátságos, családias atmoszférája; a kedves autósok, akik felveszik a stoppoló mezítlábas fesztiválozókat – ezek mind vannak és mind jók úgy, ahogy vannak.

Ugyanakkor mindig van valami újítás, ami miatt mégsem válik unalmassá a fesztivál egyik évben sem.

Ez pedig minden bizonnyal a programszervezők jó ízlésének köszönhető. Nincsenek fő- és kiegészítő programok, minden ugyanolyan fontos. (Nem tudom, hogy csinálják, de a két főszervező, Bérczes László és Kiss Mónika valahogy mindig mindenhol ott vannak, de tényleg, mindig, mindenhol.)

Az idei Ördögkatlan Fesztiválról le lehet írni például azt, hogy díszvendégei a Magvető Könyvkiadó mellett a K2 Színház, a Sztalker Csoport és Snétberger Ferenc voltak. Előbbi a festői Vylyan Teraszra szervezett minden nap beszélgetéseket és felolvasásokat szerzőivel; utóbbi egyedül és tanítványaival is koncertezett. A két független színtársulat pedig – ki tudja, honnan szerzett óriási állóképességüket bizonyítva – minden nap több előadást is bemutatott. Ha már a színházi felhozatalnál tartunk, mindenképpen ki kell emelni a Forte Társulatot is, akik Az öngyilkos és a Vaterland című előadásaikkal szerepeltek. De játszott a Kaposvári Csiky Gergely Színház, Kárpáti Péter Titkos Társulata, Philipp György és az Á la CARTe, a Nézőművészeti Kft., a Momentán Társulat, hogy csak néhányat említsek a sok közül, és olyanokat, akiket volt szerencsém megnézni.

Névsorolvasást tartani nem érdemes, ezért innentől a különleges csemegék listája következik.

Talán csak egyetlen újítást fontos kiemelni, amivel az eddigi években nem találkozhatott a közönség, ez pedig nem más, mint a sokszor és hirtelen leszakadó óriási záporeső. Ami a fesztivál előbb emlegetett pozitívumainak köszönhetően sosem vált kellemetlenné, sőt, általában inkább hozzáadott a produkciókhoz, mint elvett volna bármit. Például Beck Zoltán szoborparkbeli szerzői estje nem annyira egy zenész és a hangszer, hanem az időjárás és a dalok párbeszéde volt. Ahogy a beremendi kovácsműhelyben ért Philipp György-féle Don Giovanni katarzisa is – legalább kismértékben – a színészeknek a zuhogó esőt és a sarat kijátszó megoldásaira vezethető vissza.

Lehetne még írni a különböző foglalkozásokról és workshopokról is.

Kisharsányt tette meg például főhadiszállásának az a két brit fiatal, akik lakókocsijukkal körbejárják Európa minden országát, hogy mindenhol begyűjtsék a helyiek kedvenc szerelmes dalait. A „hagyományosabb” workshopok közül kiemelkedett a Polonyi Artemisz vezette Instant Opera, amelynek keretében a fesztiválozók közül jelentkezett résztvevők írtak meg és mutattak be a kisharsányi templomban egy egész (igaz, 15 perc hosszúságú) operát. Azt hiszem, az ilyenfajta frissesség, nyitottság, improvizációs készség mutatja meg leginkább, miben különbözik az Ördögkatlan bármelyik másik fesztiváltól: itt ha bárki bármit csinál, és komolyan csinálja, a legjobb dolgok születhetnek belőle.

Kellene írni a koncertekről, noha ez az a szegmense a fesztiválnak, ami talán a leginkább hasonlít bármelyik másikra, ha csak a programfüzetben nézzük meg a névsort. Lényeges apróságokat mégis érdemes kiemelni, hogy ennek az ellenkezőjét is bizonyíthassuk. A 30Y, noha szinte soha nem játssza koncerten a Néz című dalát, itt mégis évről évre előkerül; valószínűleg ennek a refrénben szereplő „fénylő ég van vagy az égő katlan” sor az oka. Ha egy söröspoharat vagy egy cipőt feldobnak a színpadra, azt vagy visszafejeli az énekes (Beck Zoli), vagy leállítja az egész zenekart és tanító bácsi módjára ingatja a fejét (Boban Marković). Ha másodszor is félreérthetetlenül visszatapsolják a zenészeket, akik már végigjátszották kipróbált repertoárjukat, improvizálnak valamit, ami az egész koncert egyik legjobb darabja lesz (Lajkó Félix–Alexander Bălănescu–Vołosi). És így tovább, az ehhez hasonló gesztusokat is nagyon sokáig lehetne még sorolni, amik mind-mind az Ördögkatlan bensőségességét és az egymásra való odafigyelést mutatják, és azt is, amit sokan sokféleképpen fejeznek ki: hogy mennyire szeretik maguk a fellépők is az Ördögkatlant.

Sőt, sokszor elmosódik a „fellépő” és a „közönség” kategória határa, ami szintén megragadó.

Folyton kétféle dolog történik az emberrel úton-útfélen: vagy régi ismerőseivel találkozik véletlenül, vagy új embereket ismer meg, akikről általában igen gyorsan kiderül, hogy akár régi ismerősök is lehetnének, hogy a fesztiválon kívül is milyen jó lenne velük találkozni, beszélgetni, esetleg együtt dolgozni. Emiatt tűnik a fesztivál jelmondata, a „nem vagyunk normálisak”, a lehető legtragikusabb kijelentésnek, hiszen épp ez a normális, vagy ez kellene, hogy legyen: nem csak öt nyári kánikulai napon, hanem az év minden napján a bezárkózás, a kirekesztés, az ignorancia, az unalom helyett berendezni magunknak egy saját, nyitott, kíváncsi, barátságos, sokszínű ördögkatlant.

11. Ördögkatlan Fesztivál, Nagyharsány, 2018. július 31. – augusztus 4.

forrás: http://kulter.hu/