Ugyanolyan, és mégis nagyon más volt az idei Művészetek Völgye
Szubjektív beszámoló a hétvégén zárult fesztiválról.
Zsinórban negyedjére töltöttem el 10 napot a Művészetek Völgyében, így talán nem túlzás azt állítani, hogy nyaranta mindig kicsit hazatérek ide. Nehéz is lenne feladni ezt a hagyományt, hiszen hiába járok nagyon sok fesztiválra, amit itt kapok, az sehol máshol nincs meg. És ez legalább annyira igaz az ismerős falusi utcákra, tájakra és helyi lakosokra, mint a konkrét programra.
A fesztivál az elmúlt években egyre kiforrottabb lett, folyamatosan zajlik a kísérletezés. Alakultak új helyszínek és szűntek meg régiek, de így is maradt sok stabil pont, ami az állandóságot képviseli.
A Kaláka Versudvar például magabiztosan hozza ugyanazt a szintet, amit a létrejötte óta mindig.
A zenei stílus, illetve a programok – a versműhelytől és zenés versimprótól a meghívott zenekarok nagy részéig – évről évre ugyanazok, mégse lehet megunni.
Elvégre a Kaláka hatalmas repertoárjában mindig akad olyan dal, amit korábban nem játszottak el, Lackfi Jánosnak és vendégeinek pedig szintén mindig más szavakat dobál be a közönség, hogy zseniális verseket rögtönözzenek belőlük.
A Momentán Udvar immár negyedik alkalommal töltötte meg impróval a fesztivált, ezúttal is kirobbanó sikerrel. Le a kalappal a társulat tagjai előtt, akik végig maximális fordulatszámon pörögtek: bár volt rotáció, így is akadt köztük több olyan, aki egy nap három-négy előadást is bevállalt, közte alig félórás szünetekkel.
Ez még akkor is megterhelő lenne, ha egy előre begyakorolt szöveget kellene újra és újra – valamennyire már rutinból – előadni, úgy azonban sokszorosan az, hogy (mint a mottójuk is szól) ők maguk se tudják, mit tesznek majd öt perc múlva.
Nehéz lenne bármelyik produkciót kiemelni a sorból, de számomra a legemlékezetesebb pillanatokat idén is a Főhős adta, melynek keretében L. Ritók Nóra, Pogány Judit, Dopeman, Varga Attila Sixx és Kukorelly Endre életére improvizáltak. Ugyanígy említhetném bármelyik RögvEst előadást a háromból, vagy a Jocó bácsival közösen játszott Iskolaszínházat és Rendhagyó történelemórát is.
A Panoráma Színpad is az előző években jól bevált sémát követte napi 2 fellépővel, itt volt a legkevesebb helye a kísérletezésnek. Bár engem egy x+1. Kiscsillag, Péterfy Bori, vagy Vad Fruttik koncert már kevésbé hoz lázba, valószínűleg még mindig komoly közönségbehúzó ereje van ezeknek a zenekaroknak, és talán nekik is nagyobb élmény itt zenélni, mint más fesztiválokon.
Ráadásul idén rágyúrtak a külföldi húzónevekre: játszott a Triggerfinger, az Asian Dub Foundation, a De-Phazz és Rebecca Ferguson is, akik révén némi önálló karaktert is kapott a színpad más fesztiválokhoz képest. De a legnagyobb tömeget valószínűleg nem ők, hanem az utolsó napon színpadra lépő Quimby mozgatta meg.
Kiss Tibiék három év után adtak újra zárókoncertet, és bebizonyosodott, hogy náluk jobban senki – sem a Morcheeba, sem a Budapest Bár – nem képes ott tartani az embereket a kicsit mostohán kezelt második vasárnap végéig.
Mit lehet csinálni napközben?
A Völgy erre is tengernyi lehetőséget kínál. A már említett Versműhelyen kívül részt vehettünk workshopokon (például a Momentán Udvarban), napindító jógán (Harcsa Veronikánál), irodalmi beszélgetéseket (a Magyar Írószövetség Udvarában), és gyerekprogramokból sem volt hiány.
A kirakodóvásár végigbarangolásával is simán elmegy 1-2 óra, de ugyanilyen jó elfoglaltság egyszerűen csak kiülni a patakpartra a délelőtti napsütésben egy könyvvel vagy hangszerrel.
Bár kissé kiesett a körforgásból, érdemes volt elzarándokolni a Kapolcs és Vigántpetend között fekvő Csóromföldére, ahol szokás szerint a Hello Wood építésztáborában készült műveket állították ki. A téma ezúttal a "Cabin Fever" volt, tökéletesen berendezett mini faházakat alkottak a résztvevők, amelyekben akár aludni is lehet.
A kézműveskedést kedvelők számára ideális helyszín volt az Etno Liget, ahová immár harmadik alkalommal települt ki a jelenleg költözés alatt álló Néprajzi Múzeum. A vezérfonal ezúttal a kerámia volt, ami a Városligetben épülő új múzeum egyik központi eleme lesz.
Összesen 4-5 ezer műtárgyat állítanak majd ki a világ minden tájáról.
Ebből a koncepcióból adtak ízelítőt, és a látogatók el is mondhatták, ők mit néznének meg szívesen a hatalmas gyűjteményből. Egy tradicionális anyagkemencét is felállítottak, ahol olyan ételeket készítettek olyan körülmények között, mint évezredekkel ezelőtt az őseink tették. A végeredményt meg is lehetett kóstolni.
Az idei változások közül a legfájóbb a taliándörögdi ElevenKert hiánya volt, ahol az elmúlt öt alkalommal talán a legtöbb feltörekvő, csak szűkebb körben ismert, de annál jobb zenekar kapott lehetőséget.
Azért különösen rossz hír ez, mivel a hasonló profilt képviselő Gólya Udvar már évekkel ezelőtt megszűnt, a Kocsor Ház irányvonala a Fonóval való összeolvadás óta erősen átalakult, idén pedig nem volt Tilos Udvar sem.
Most az utolsó bástya is eltűnt, emiatt számos olyan előadó – például Zselenszky, a (halál;orgazmus), vagy éppen az első koncertjét éppen itt adó QuarKtett – kiszorult a programból, akik nélkül korábban elképzelhetetlen lett volna a fesztivál.
Bár a Katica Büfé kertjébe újonnan beköltöző Hangfoglaló Udvar átvett néhányat az ElevenKert korábbi fellépői közül, de az ottani felhozatalnak így is csak töredéke érdekelt ahhoz képest, amennyit az eddigi években jártam a helyszínre.
A fentiekkel párhuzamosan a dörögdi közönség is átalakult. A szervezők részéről évek óta tudatos koncepció, hogy próbálják minél inkább tehermentesíteni Kapolcsot, ezért egyre több programot csoportosítanak át a többi faluba. Ez a szándék az idei évre érett be teljesen.
Míg korábban Dörögd egyfajta minivilág volt, ahol jórészt egy önálló, egymást jól ismerő társaság gyűlt össze, ezúttal már teljesen uniformizálódott és része lett a Völgy vérkeringésének.
A Csigabuszra esténként – sőt gyakran délutánonként is – alig lehetett felférni, annyian közlekedtek a két falu között.
De ami más, az nem feltétlenül rossz. Tíz nap után arra jutottam, hogy valószínűleg csak a múltbéli emlékek és az erősen bennem élő összehasonlítási alap miatt van hiányérzetem. Ha ezeket ki tudom zárni és előzmény nélküli teljes egészként nézni azt, amit most kínál a fesztivál, nem sok negatívumot említhetek.
A "régen minden jobb volt" effektus ellenére továbbra is olyan élmények érnek itt, amit nagy veszteség lenne kihagyni.
A hétfő reggeli elutazás semmivel sem volt könnyebb, mint az eddigi években – úgy tűnik, ez a fesztivál tényleg örök szerelem, amihez képtelenség nem kötődni. Emiatt kicsit biztosabb lettem benne, mint két hete ilyenkor, hogy jövőre is végig ott leszek.