Az operaénekessel az Operabeavató kapcsán beszélgettünk az operák népszerűségéről és népszerűtlenségéről.
Októberben Mozartra fel! címmel indul újra az Operabeavató, mely ezúttal a Figaro házassága című operát veszi górcső alá. A beszélgetős koncertsorozat népszerűségét jól mutatja, hogy a Katona Kamráját kinőve nagyobb helyszínre költözik, immár a Hatszín Teátrumban zajlanak majd az előadások. A sorozatban Cseh Antal játszótársa többek között Kolonits Klára, zenei vezetője Dinyés Dániel, rendezőként pedig Göttinger Pál működik közre.
A beszélgetéshez egy sűrű próbahét végére tudtunk időpontot egyeztetni. Most az Operabeavató próbái folynak éppen vagy más szerepet próbálsz?
Nagyon telített volt ez a hetem a próbák szempontjából. Az Operaház új Donizetti bemutatóját, a Szerelmi bájitalt próbáljuk már az újonnan kialakított helyszínen, a Forgó Csarnokban. Ez a produkció jövő héten indul Erdélybe. Dulcamara szerepét éneklem a darabban.
Hogyan kell elképzelnünk egy Operabeavató előadást?
Az alapkoncepció mindig ugyanaz. Először Dinyés Dániel karmester, zeneszerző elmondja, hogy az egyes jeleneteknél a zene szempontjából mire kell figyelni. Ezután kapcsolódunk be mi, énekesek, majd Göttinger Pál rendező mesél és szituációt alkot, amit mi megcsinálunk. Ez évek óta nem változik.
Te hogyan és mikor kerültél kapcsolatba a produkcióval?
Pontosan nem is tudom megmondani az időpontját, de ha jól emlékszem, még Kaposváron kezdtem el Dinyés Daniékkal dolgozni. Lehet, hogy ő most megcáfolna, és még korábbi időpontot mondana. Éveken keresztül ott voltam az Ördögkatlan fesztiválos operabeavatókon is, öt-hat éve már biztosan együtt dolgozunk.
Manapság sok szó esik a közönség művelésének szükségességéről az opera területén. A színpadról mit érzékelsz, mennyire közérthető a közönség számára az, ami az Operabeavató színpadán történik?
Hangilag én ugyanazt teszem, mint egy megrendezett, kész operaelőadásban. Dinyés Dani és Göttinger Pali személyében rejlik az, amitől ez működik és közel tud kerülni az emberekhez. Elmagyarázzák, hogy bizonyos részeknél mire kell figyelni, a hangszereknek milyen szerepük van, vagy miért épp az a ritmus, amit hallunk. A rendező pedig a színpadi szituációkba avatja be a nézőket. Ettől személyes lesz, és az is nagyon sokat számít, hogy fizikailag közel vagyunk a közönséghez.
A nézőtérről nekem úgy tűnt, hogy ti énekesek is szeretitek ezt a fajta játékot. Te miért szeretsz részt venni ebben?
Nagyon változatos számomra ez a produkció. Az Ördögkatlanon még fiataloknak játszottunk, majd bevittük a budapesti Katonába, ahol már egy negyvenes korosztály volt a közönségünk. Tavaly vagy tavalyelőtt kezdődött a Müpában az a változat, amikor pedig egészen kicsi, óvodáskorú gyerekeknek játszunk. Volt, hogy ez a három párhuzamosan ment. Ettől nekem mindig megújulást jelent, és tanulásként is nagyon hasznos a számomra.
Ráadásul jó felvenni a szemkontaktust a közönséggel, amire normál esetben nincsen lehetőség. Persze a közelség eredményezett már olyan helyzetet is, ami átmenetileg sokkoló volt a számomra. Egyszer például Guglielmo áriáját – amely tulajdonképpen a nőket szidja –úgy énekeltem a nézőknek, hogy le kellett mennem közéjük, akik mindeközben teljes megvilágításban voltak.
Sajátos helyzet…
Megszoktunk egy bizonyos távolságot a közönség és a színpad között, és nem csak fizikai értelemben. Pedig az énekes ugyanolyan ember, mint bárki más. A színpadon csak a kollégámmal tudok kontaktust tartani, akivel énekelek. Ha kinézek a közönségre, semmit nem látok. Az Operabeavatóban ez néha teljesen megfordul. Nagyon örülök, hogy végre veszi valaki a bátorságot, hogy ezt megtegye. Az egy komoly probléma szerintem, hogy erre ennyi évet kellett várni.
Miért van szükség szerinted ma az opera műfajának népszerűsítésére?
Több korosztály is hiányzik jelenleg az opera közönségéből. A hatvan év körüliek, illetve az ennél idősebbek körében nagyon jelentős az operába járók száma, ők egy kőkemény bázist jelentenek. Utána viszont egy óriási generációs szakadék következik. Vannak persze a harmincas, negyvenes, ötvenes korosztályban is operába járók, de koránt sincs meg az a közönség-bázis, mint a hatvan év felettieknél.
Az idős korosztály kritikus ugyan, de erre minden alapja meg is van, hiszen olyan nagy neveket láttak énekelni, mint például Gregor József. Bízom benne, hogy a Hatszín Teátrumba sok korosztályt tud bevonzani ez az előadás. A cél az, hogy ha a minket hallgató gyerekek, fiatalok felnőnek, rendszeresen járjanak operát hallgatni, és hozzák magukkal a gyerekeiket és az unokáikat is. Épüljön ki egy új, stabil bázisa az operának.
Én mindig teltházas operaelőadásokkal találkozom. De az valóban szembetűnő, hogy fiatalokat nem igazán lehet látni a nézőtéren.
Mihez képest beszélünk teltházról? Ha megnézzük, hogy húsz évvel ezelőtt mennyi operaelőadás volt – és akkor is tele voltak a színházak –, mostanra komolyan lecsökkent az előadások száma. Így most sokkal kevesebb a néző, ami vidéken még erőteljesebben látszik. Én Szegedről indultam, és amikor tizenöt évvel ezelőtt elkezdtem a pályát, egy évadban volt három továbbjátszás, három premier, és ha még egy híresebb énekes is érkezett, akkor felújítottunk egy régebbi előadást is. Most pedig azon küszködünk, hogy Szegeden összesen három operabemutató van egy évben. Mikor bekerültem, éves szinten énekkarosként ötven-hatvan előadásom volt. És más vidéki városokban is hasonló vagy még rosszabb a helyzet. Rendben, hogy az előadásokon teltház van, de még több előadásnak kellene lennie, és azoknak a nézőterét is meg kellene tölteni.
Az operákat magyarul éneklitek, így a közönség figyelmét nem vonja el a felirat olvasása. Énekesként viszont talán inkább az a megszokott, hogy olaszul, németül, franciául kell énekelni. Számodra magyarul énekelni könnyebb vagy nehezebb?
Kettős helyzet ez. A ritmikát a zeneszerző az eredeti nyelvre írta, ezért úgy fog jól hangzani, ha annak a nyelvnek a ritmikáját követi. A magyarnál ebben kompromisszumokat kell kötni. Vagy egy kicsit átírjuk a ritmust, és a magyar hangsúlyt keressük, segítve ezzel az értelmezést, vagy egy mixet csinálunk úgy, hogy megmarad az olaszos dallamvonal, de közben a magyar is érvényesül. Erre mondom én azt, hogy kellenek a jó fordítók.
Vannak ilyenek?
Zseniális fordítóink vannak. Csákovics Lajos vagy Anger Ferenc például egyaránt remek fordításokat készítettek. Kint tanultak, több nyelven beszélnek, birtokolják a nyelvet. Mi, operaénekesek nagyon igyekszünk, hogy anyanyelvi szinten beszéljük azokat a nyelveket, amelyeken énekelünk, de ha meggebedünk, akkor sem fog ez úgy menni, mintha az adott idegen nyelven élnénk. Ehhez legalább húsz évet kellene külföldön eltölteni.
Szinetár Miklós azt nyilatkozta egy alkalommal, hogy a magyar színjátszás és operaéneklés tradícióinak a vonzereje a másságunkban van, abban, hogy különbözünk más nemzetek tradícióitól. Meg lehet-e azt fogalmazni, hogy mik ezek a sajátosságok, mik azok a dolgok amik nagyon magyarrá vagy nagyon a miénkké teszik az operajátszást?
Ha a zenében keressük ezt, akkor szerintem önmagában a ritmika, a magyar prozódia lüktetésétől válik magyarossá. Ami pedig a szöveget és a mentalitást illeti, sokszor megjelenik a magyar rendezésekben az a fajta, leginkább ránk jellemző hozzáállás, ahogyan az emberi helyzeteket kezeljük, az a bizonyos együtt sírunk-együtt nevetünk mentalitás.
Tíz előadás során fogtok végigérni a Figaro házassága című operán. A rendezői utasításokat egy-egy előadás során hallod majd először vagy próbáltok előtte?
Sokan gondolják azt, hogy mi ezt előre begyakoroljuk, pedig nem így van. Helyben improvizálunk, és aztán meghallgatjuk, amit a rendező kér. Erre megpróbálunk valamit reagálni, és ez alapján a rendező további kéréseket intéz hozzánk. Hiszen nem biztos, hogy ő is ugyanazt az utat akarja bejárni egy adott jelenetben, mint amit mi kitaláltunk. De Göttinger Pál rendezőként alapvetően együttműködésben gondolkodik és nyitott az ötleteinkre.
Mozart egyik erényeként szokták emlegetni, hogy a lélek, a kedélyállapot rengeteg árnyalatát tudta megragadni. Milyen kihívás elé állítja az énekest ez a rendkívül gazdag érzelemvilágú zene?
Azt a legnehezebb megcsinálni benne, hogy őszinte és hiteles legyen. Nekem ugyanis az a dolgom, hogy a néző elhiggye, hogy szerelmes vagyok az adott Susanne-ba. A próbákon megismerjük egymást, a rendező pedig vezet minket, hogy egy párként egymásra találjunk. Mozart Figarója attól is érdekes, hogy a darab sok mindent nem mond ki egyértelműen, csak sejtet a zenéjével. Az operajátszás attól is meg tud újulni, hogy ezeken a pontokon az éneklésen túl színészi eszközökkel is közvetítünk.
Követhető, élvezhető-e ez a sorozat akkor is, ha valaki nem tudja mind a tíz előadást megnézni?
Abszolút! Akkor is kap valamilyen lelki élményt a néző, ha csak egyetlen részt lát. Az a cél, hogy valami fajta érzelem elinduljon.
A Figaro házassága Mozart legtöbbet játszott és tulajdonképpen szünet nélkül repertoárokon lévő operája. Mit gondolsz, minek köszönheti töretlen népszerűségét, és mi az, amitől a mai napig aktuális tud lenni az 1786-ban született opera?
Át lehet ültetni ezt az operát modern korokra is, de ahhoz nagyon sok mindent át kell benne írni. Nekem ezzel egy problémám van. Csak abban a korszakban létezett az első éjszaka joga, amikor ez a mű született. Ha nincs az első éjszaka joga, akkor nem értjük, miről szól a történet. Ha ez a pont nincs tökéletesen játszva és rendezve, akkor érthetetlen az egész. Ettől elvonatkoztatva a darab témája minden korban aktuális. A szerelemről, a gazdagok és a szegények ellentétéről mindig időszerű beszélni.
Az operatörténet írók azt mondják, hogy Figaro társadalmi egyenlőtlenségek elleni kirohanásait később Da Ponte finomította a szövegen, a sikamlós intrikákat is árnyalta, de ha megnézzük, akkor a gazfickó mégiscsak egy nemes ember. Vagyis van ebben a darabban némi társadalomkritika is.
Mindig aktuális, hogy a gazdag úgy gondolja, bármikor bármit megtehet, a szegény szolgálók pedig ennek kiszolgáltatottak, és vagy belebetegszenek, vagy nem. Egy jó rendezés tud ezzel kezdeni valamit. Szerintem is meg kell mutatni a közönségnek, mi az, ami ebből még mindig érvényes, ami nekünk Magyarországon ma még mindig fontos belőle.
Karakterkomédiának is szokták nevezni a darabot, és Figarónak tulajdonítják a leghálásabb szerepet olyan értelemben, hogy ő kapja a darabban a legnépszerűbb dalokat, áriákat. Énekesként igaznak bizonyul ez az állítás?
Igen, de azért ez a darab nem Figaróról szól, ő itt egy untermann. A mű kőkeményen Susanne-ról szól. Honnan hová jut el, hogyan lavíroz. A gróf esetében nagyon fontos, hogy meddig képes elmenni a hazugsághalmazban. A grófné hatalmasat zuhan érzelmileg, és a rendezésnek nagyon ki kell találnia, hogy ezt hogyan mutatja be. Az előtörténet Rossini Sevillai borbélya. A két darabot volt szerencsém egy időben felváltva is játszani, ami nagyon tanulságos volt a számomra. Rozina megházasodik a gróffal, belőle lesz a grófné. Egy nagy szerelem során köttetett boldog házasságból kell egy óriási lélekzuhanást megélnie. Fantasztikus, hogy Mozart ezt milyen zsenialitással segíti zeneileg. És ne felejtsük el, hogy ő hamarabb írta a Figarót, mint ahogy A Sevillai borbély megszületett!
Van kedvenc jeleneted?
De még mennyire! Zseniális a második felvonás fináléja is, de a negyedik felvonásvégi kavarodás a csúcs. Hihetetlen tempó- és dallamváltások vannak benne. Mozart hozta be a barokk operák után azt, hogy a zenében menjen tovább egy adott történet és ne csak a recitativóban.
Nagyon sűrű évadod lesz az Operaházban, Szegeden és a CO-Opera szervezésében is. Ezt a megterhelést fizikailag is nagyon jól kell bírni, és erre jön még rá az ingázás Szeged és Budapest között. Hogyan tartod formában magad?
Amikor csak lehet, a családommal vagyok. Nem könnyű, de az ingázást megszoktam, nincs más választás. Útközben pihenek, csendben utazom. Nemrégiben életmódváltásra volt szükségem, le kellett fogynom és a cigarettát is letettem. Ezzel párhuzamosan sportolok és odafigyelek az étkezésemre, mert a lényeg valahogy mégis ezen van. Nem csak énekesként, hanem táncosként, színészként is meg kell állni a helyünket a színpadon. Ezért cardio edzésre járok és személyi edzővel is dolgozom.
Még nem tudom, hogy az évadban ez hogyan fog működni, de bízom benne, hogy tudom tartani. Az alkatunk azért is fontos, mert ettől is függ, hogy milyen szerepkörökben foglalkoztatnak minket. Az idő múlását tudomásul kell venni, de még mindig kapok olyan szerepeket, mint például a Háry János, ami hangilag teljesen rendben van, de alkatilag és a kondíció szempontjából ez is folyamatos munkát igényel.
Rácz Anna
forrás: https://szinhaz.hu/
