Malik Andrea
Kedden került sor a Magyar Színházi Társaság Jó kérdés című sorozatának februári beszélgetésére, amelyen Veiszer Alinda Kováts Adéllal, a Radnóti Színház igazgatójával, Göttinger Pállal, a Miskolci Nemzeti Színház főrendezőjével és Molnár Áronnal, szabadúszó színművésszel, a noÁr formáció frontemberével beszélgetett. A téma a társulatiság volt, elsősorban arra keresték a választ, hogy milyen előnyei és hátrányai vannak a kőszínházi létformának, miben tér el a fővárosi intézmények és a vidéki színházak társulatainak működése, szerkezete. Természetesen a színházi szakemberek ma nem ülhetnek úgy össze, hogy a TAO helyzet kérdésköre ne kerüljön elő, így a fórum egy pontján erről is hallhattuk a résztvevők véleményét.
Már a társulat definíciójának meghatározásában is eltért a résztvevők véleménye, Göttinger Pál például egyből kétfélét is mondott: szerinte ideális esetben olyan színházi alkotók szövetsége, akik közös szándék mentén szeretnének valamit létrehozni, bár erre kevés példát lát, mert ma a legtöbb helyen azok alkotnak egy társulatot, szándékaiktól függetlenül, akiknek ugyanaz a munkahelye. Kováts Adél is fontosnak tartja a szellemi közösséget, de egy picit hosszabb távon gondolkodik, szerinte egy jó és összetartó társulat több évad alatt alakul ki.
Molnár Áron szabadúszóként megkérdőjelezte a kötött színházi formák létjogosultságát. Több éve kilépett a Vígszínháztól, azóta főleg független projektekben tűnik fel, ahol rövidebb idő áll rendelkezésre egy-egy előadás bemutatására, mint a kőszínházakban. Ebben látja egyébként a zavartalan és hatékony alkotás kulcsát is: nincs idő sértődésre, puffogásra, azonnal meg kell oldani a konfliktushelyzeteket, ami szerinte fontos és szükséges velejárója egy próbafolyamatnak. A vitás helyzetek nyílt felvállalása, a társulat tagjai közti feszültség ilyen fajta feldolgozása szerinte előre viszi az alkotófolyamatot, sőt ez az egyetlen fórum, ahol bátran egymás szemébe lehet vágni akár pengeéles mondatokat is.
Kováts Adél erre reflektálva kifejtette, hogy szerinte nincs mindenkinek igénye a konfliktusok felvállalására, igenis szükséges az alapvető udvariasság a társulat tagjai között. Beszélt arról is, hogy 2016 óta, amióta ő vezeti a színházat, a színészek egyharmada lecserélődött, de nagyon bízik benne, hogy most éli a Radnóti Színház a negyedik aranykorát. Elhangzott az is, hogy a társulat építése során nagyon fontos szempont a személyes szimpátia, hiszen a színház az egyértelműen kémia.
Göttinger Pál felvázolta a vidéki színházak problémáit: az ott játszó színészek fizetése nagyon alacsony, és lehetőségük sincs kiegészíteni azt más munkákkal, hiszen a legtöbb ilyen opció (szinkron, forgatás) Budapesten van. Így szinte lehetetlenné válik, hogy feljussanak a fővárosi színházakba előadásokat nézni, amiből inspirálódhatnának, tanulhatnának, tehát új impulzusok csak akkor érik őket, ha addig ismeretlen rendezővel dolgozhatnak. Természetesen tisztában vannak ezzel a lehetetlen helyzettel a színészek is, frusztrálja is őket, de kitörni belőle a jelenlegi színházi rendszerben nem tudnak. Azt viszont hangsúlyozta a Móricz Zsigmond Színház főrendezője, hogy vidéken egy társulat valóban családként funkciónál, ott ha segíteni kell egy színésznek, akkor az egész csapat egy emberként áll mögé és támogatja.
Kováts Adél arra a kérdésre, hogy miért tart ki több, mint 20 éve a Radnóti mellett, azt válaszolta, hogy ennek összetett okai vannak: olyan szellemi közösség van a színházban, amivel tud azonosulni, szereti a kollégákat és az ott alkotó rendezőket, illetve nagyon fontos volt számára az is, hogy minden évadban vállalhatott külsős felkéréseket, így volt lehetősége új partnerekkel dolgozni, általuk inspirálódni.
Molnár Áron elmondta, hogy ma Magyarországon nincs olyan társulat, ahová jó szívvel leszerződne, hiszen szerinte egy társulat vezetője egyszerre anya, szerető, barát, pedagógus, olyan szellemi vezető, aki megteremti a fórumot a közösség dolgainak megbeszélésére. Ilyen személy szerinte nincs most egyik színház élén sem, ezt mutatja az is, hogy egyik vezető sem állt bele a TAO eltörlésével kapcsolatos konfliktushelyzetbe.
Kováts Adél kifejtette, hogy neki intézményvezetőként a fenntartójával kell erről a kérdésről egyeztetnie, és beszélt arról is, hogy több szakmai fórumon is részt vett, hiszen voltak ilyenek a színházak igazgatói között. Azt is hangsúlyozta, hogy nincs olyan, hogy „TAO helyzet”, mivel már nincs TAO, és teljes mértékben kultúrpolitikai kérdésnek tartja az összes erről zajló vitát, hiszen kormányzati szinten született egy döntés az eddigi demokratikus rendszer eltörléséről, amelyet most egy központi elosztási mód fog felváltani. Molnár Áron azon felvetésére, hogy ebben a helyzetben igenis a nyilvánosság előtt kell állást foglalni, ezzel is nyomást gyakorolva a döntéshozókra, a Radnóti vezetője csak annyit válaszolt, hogy számára nem egyértelmű, hogy van-e olyan helyzet, amikor egy színházigazgatónak politizálnia „kell”. Kováts Adél inkább úgy érzi, hogy az alkotók hitelességét megőrizve előadásokon keresztül kell különböző ügyeket megszólaltatni, az szerinte nem szerencsés, ha egy színművészhez megosztó dolgok tapadnak.
Göttinger Pál azzal a gondolattal zárta a beszélgetést, hogy a demokrácia szerinte nem az, amikor hallatja a hangját, illetve felhívta a figyelmet arra is, hogy a TAO eltörlésével felmerülő rengeteg kérdés egyikére sem született még végleges válasz, tehát azt sem lehet pontosan tudni, hogy mi ellen vagy mellett kellene a színházigazgatóknak kiállnia. Attól pedig végképp ódzkodik, hogy olyan kijelentéseket tegyen, hogy kinek mi lenne a dolga, hiszen ilyen kijelentéseket csak saját magával kapcsolatban tehet az ember.
forrás: https://deszkavizio.hu
(Göttinger Pál egyébként nem a Miskolci Nemzeti, hanem a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház főrendezője. - a szerk.)
