Derűs, mély és legószerű

Szerző: Markos Mária

MIKÖZBEN EGYKOR AZ OPERA a plebsz műfajának számított, mára egyre inkább rétegzene. Mégis évek óta töretlen sikerrel fut egy előadás-sorozat, melynek akár az lehetne a mottója: A zene mindenkié. Dinyés Dániel zeneszerző Operabeavató című előadásain látni és hallani tanít, felemel és megnevettet. Amit – kis túlzással – a fizikában Öveges professzor, hasonlót nyújt az opera közönségének Dinyés Dániel. Idén Mozart Figaro házasságának a Hatszín Teátrum ad otthont.

– Tannhauser vagy Billy Eliot? 

– Ez nehéz kérdés! A Billy Eliot londoni, westendes előadását nagyon szeretem, kétszer is megnéztem. Az első előadás szünetében azon sírtunk a feleségemmel, hogyan lehet ilyen jó előadást csinálni. Azért volt döbbenetes felismerés, mert zeneileg egyetlen hangjával sem tudok egyetérteni. Zenedramaturgiailag viszont elementáris, és az előadók zseniálisak voltak mindkét alkalommal. Tulajdonképp a színház varázsát tanultam ott újra: úgy tud megadni dolgokat, hogy miközben nem szeretem, letaglóz. Wagner Tannhauserét nem igazán kedvelem. Bár fantasztikus részletek vannak benne, nekem még nagyon nehézkes. Olyan, mint egy nagyon furcsa, gyönyörű végtagokkal megáldott ember, aki valahogy mégsem áll össze egy egésszé. De majd még öregszem, és megérek ehhez a darabhoz is, ígérem. Fontos: az egyikről mint előadásról, a másikról meg mint darabról beszélek! Nem összehasonlítható számomra. 

– Wagnerről és a német néplélekről nem kevés iróniával beszélt az Operabeavató idei első előadásán. A közönsége ne is álmodjon Wotanról vagy Lohengrinről? 

– Egy latin mondás szerint „A tanítás a tanulás legjobb formája” – ugyanis akkor derül ki igazán, mennyi mindent nem tud az ember egy adott darabról. Operabeavatót csak olyan operából tartok, amit én magam is jól ismerek, tehát vezényeltem vagy betanítottam. A Wagnerek közül eddig csak a Siegfriedet, a Walkürt, a Trisztánt és A Rajna kincsét tanítottam be, ám a darabok léptékei nem igazán alkalmasak a beavatónk jelenlegi formájára. Egyébként a német romantika nagy csodálója vagyok, de a német néplélekben azért van valami tagadhatatlanul fura. Nincs ezzel semmi baj, csak jól kell tudni froclizni. 

– Ez általában sikerül is. A legdrámaibb epizódokban is képes zenésztársaival megnevettetni a közönséget. Miközben rendkívül szórakoztató módon elemez mind zenét, mind librettót, s érteti meg közönségével néhány énekes és a rendező segítségével, hangról hangra, minden díszlet és sallang nélkül, mitől fantasztikus Mozart vagy korábbi sorozataiban Verdi, Puccini zenéje, addig az európai kortárs operajátszásban épp az ellenkezőjét látjuk. A zenei megvalósítást alárendelik a rendező elképzeléseinek – akár a közönség egy részének elriasztása árán is. Hogyan jutottak idáig a kortárs rendezők? 

– A hős időkben az opera mindig is up to date műfaj volt: Donizetti, Verdi, Wagner, Mozart az akkori idők akkori kérdéseire reflektáltak, amit – ha ügyesek voltak – meg tudtak válaszolni. A plebsz műfajának számított, imádtak az emberek operába járni, s ha nem volt új darab egy hónapon belül, a régit kifütyülték, hogy ezt már láttuk. A II. világháború után változott nagyot az operajátszás, s a jelenlegi rendezők többsége megpróbálja ismét elit műfajjá tenni. Az emberek zömét azonban mivel lehet megfogni? A színpadi képzőművészettel, szép ruhákkal, gyönyörű jelmezekkel. Láttam Zeffirelli Carmenjét New Yorkban, ahol az utolsó kis poharat is úgy állították színpadra, ahogy az eredeti előadásban szerepelt. Ültem az ötezer fős nézőtéren, távol a színpadtól, s miközben dögunalmas lett maga az előadás, mégis lenyűgöző volt a zene, a képzőművészet, a néhány jó énekes és a zenekar. Pontosan ezt a középosztálybeli nyugalmat akarják felkavarni a németek, azt az első löketet keresik, ami rögtön mellbe vág. És ez támogatandó is lenne, ha ennek nem lenne szinte egyenes ági következménye, hogy a zenei megvalósítás huszadrangú kérdés, és a zene lesz a rendezésért, és nem fordítva. 

– És nem lehetne ezen valahogy változtatni?

– Álmaimban ez úgy szerepel, hogy a szerzők olyan operákat íratnának, amikben a saját gondolataikat – a bevándorlásról, történelemről, bármiről – megfogalmazhatnák. Ez nem pénzkérdés, hiszen amennyi pénzt beleölnek manapság egy-egy kortárs rendezői vízió színpadra állításába, abba bőven beleférne egy zeneszerző megfizetése is. Ezek a rendezők valójában – s nagyon tévesen – nem hisznek abban, hogy ha Mozarttal „csak” leülnének beszélgetni, még ma is primér, lényeges dolgokat tudnának közösen mondani. Azt hiszik, akkor lesz egy opera elsődleges, ha ő egyedül felmutat benne valami XXI. századi jelentést – ettől persze az egész túlfilozofálttá válik. Egyre inkább elveszítjük a lényegi koncentrálás képességét mind alkotói, mind közönségi szempontból. Régen, ha valamit nem értettek, az azonnal megbukott, és borzalmasan nehezen élte túl a darab a zenetörténetet, már ha egyáltalán. Amikor Wagner operáit bemutatták Németországban, a német lélek felujjongott: itt az operánk! Az első siker nagyon fontos, hogy túlélje a későbbi kudarcokat – s persze ettől az utókor még lazán elfelejtheti, nincs garancia. 

– Az opera régen a köz műfaja volt, mára már inkább rétegzene. Ugyanakkor egy-egy világsztár vagy sikeres előadás tömegeket vonz idehaza is a Müpába. Trendi műfaj az opera, a klasszikus zene? 

– A „tömegek” egész pontosan 1656 fő, aki befér egy estére. Budapest lakossága 2 millió… Amikor azt mondom: a német lélek felujjongott, akkor mind a 410-re gondolok, aki a Wagner-bemutatón jelen volt… A trendi szerintem nem azt jelenti, hogy közértékű, sem azt, hogy nagy tömegeket mozgat meg, inkább a sikkhez áll közel, a sznobériához köthető. Picasso méltán híres mondása – „A sznobokat nem lenézni, hanem használni kell” – kristálytiszta megfogalmazás egy művész szempontjából, aki tovább akar élni. Ha a Müpában megjelenik egy sztár, és sokan kíváncsiak rá, az nagyon szuper, de ez azzal a nézői hozzáállással viszont már hátulütővé tud válni, hogy „Ez igen, de hát sajnos a hazaiak...” Így ugyanis szépen lassan megszűnik idehaza a látogatott zenei élet, bár a külföldi sztárnak éppenséggel felfelé kellene húznia az itthoniakat. Ha csak a zenetörténetet nézzük, nagyon sok kis, sok közepes és pár majdnem jó zeneszerző volt a feltétele annak, hogy szülessen egyetlen zseniális, aki a saját zsenialitásával összegyúr az elődök munkásságából egy kiemelkedőt. Mozart nem születik meg Dittersdorf nélkül, mint ahogy Bach sem lett volna soha az, aki a raklapnyi barokk kismester nélkül. Olyan nem létezik, hogy egy pangó időszak után berobban egy zseni. A nagybetűs zenei élet a feltétele annak, hogy valaki aztán megérkezzen az egész tetejére. Ha nincs út, ahol végig lehet menni, akkor megérkezni sem lehet sehova. 

– A „Mit akart üzenni a rendező” vagy a kevés látogató problematikája mellett gyakran hallani az elöregedő közönségről szóló sirámot is. Kétségtelen, hogy a látogatók nagyobbik része ötven feletti. 

– Mi ezzel a baj? Az opera soha nem volt a fiatalok műfaja. Fiatalon az ember ne operába járjon, és ne félszemű dárdás német hősökkel töltse az idejét. Kodálynak van egy nagyon fontos mondása: sokkal lényegesebb kérdés, hogy Nagyszalontán ki az ének-zene tanár, mint hogy ki az operaház igazgatója. Mert az igazgató, ha jó, ha rossz, megbukik öt éven belül. Viszont a nagyszalontai ének-zene tanár 3 generációból tudja kiölni a zene szeretetét. Semmi egyéb tennivalónk nincs a fiatalokkal, mint hogy a zenét tartsák meg úgy az emlékezetükben, hogy ez egy kellemes, derűsen mély, legószerű dolog, amivel jó játszani. Aztán menjenek, és hajtsák a csajokat, örüljenek az életnek, csináljanak őrültségeket, másszák meg az összes hegyet. Amikor pedig berobbannak a felnőttéletbe, úgyis szembe fog jönni velük egy rakás dolog, ami kérdéseket fog generálni, aminek hatására – ha jól végeztük a dolgunkat – előbb-utóbb be fognak jönni. Én az Ördögkatlan Fesztiválon, ahonnan elstartolt az Operabeavató, kizárólag nálam fiatalabbakkal találkozom. Máshol meg az idősebbeknek örvendhetek. De mi van, ha velük van dolgom? Vagy ha éppen általuk tudom elérni a fiatalokat? Amikor az apa szól a fiának vagy a nagymama elhozza az unokát: na, akkor kell ügyesnek lennem előadóként.

forrás: https://www.szabadfold.hu/