Szavak, amelyeket senki nem hall

2019. 04. 12. | BECSÁGH DÁNIEL 

Tóth Barnabás rövidfilmje, a Susotázs kis híján a Mindenki utódja lett, hiszen az idei Oscaron kategóriája öt legjobbja közé került be – ennek megfelelően pedig hamarosan a mozikban is vetíteni fogják az Eksztázis kísérőfilmjeként. A siker természetesen örömteli, de a Susotázs csak részben a legújabb csúcsteljesítménye a hazai filmkészítésnek.

Pál (Göttinger Pál) és András (Takács Géza) szinkrontolmácsok, akik pont annyira veszik komolyan a munkájukat, amennyire 10-15 évnyi rutin és kiégés mellett jellemző. Amikor egy prágai hűtőgép-konferencián rájönnek, hogy csak az egyetlen magyar résztvevőnek kell fordítaniuk, és hogy feltehetőleg a közönség soraiban ülő gyönyörű nőről (Osvárt Andrea) van szó, a két főszereplő humoros, de egyre komolyabb felhangokat megütő játékba kezd hallgatóságuk kegyeiért.

Furcsának tűnhet, hogy a Mindenki győzelme után mindössze két évvel újabb hazai kisfilm jutott a legnagyobb elismerés kapujába, de az író-rendező hátterét ismerve ebben nincs semmi meglepő: Tóth Barnabás már több mint egy évtizede készít rövidfilmeket, és neki köszönhetjük a pár éve az interneten hatalmas karriert befutó Újratervezés című alkotást is. Ne gondolja tehát senki, hogy a nagyjátékfilmes munkák hiánya azt jelenti, hogy Tóth a végzős hallgatókkal egy ligában játszó, félamatőr alkotó.

Sőt, mint azt a Susotázs összképe is mutatja, a százmilliókból dolgozó kollégáit is megszégyenítő profizmussal képes levezényelni egy filmet. Mondhatni, a Susotázsban az a feltűnő, hogy nincs benne semmi feltűnő: a színészek minden gesztusa, a jelenetek ritmusa, a humor időzítése egytől-egyig a helyén van, mintha csak egy gyakorlott nemzetközi rendező munkáját néznénk. Pedig a hazai produkciók többségére még mindig jellemző, ha csak egy-egy apróságban is, de kiviláglik filmeseink kényszerű tapasztalatlansága – de úgy tűnik, Tóth számára ez nem gond, hiszen ő kisfilmeken keresztül is tökéletesen elsajátította a történetmesélés minden csínját-bínját.

Többek között abban a tekintetben is, hogy ahogyan az Újratervezés virális népszerűségét a végső fordulat szégyentelen lélektani manipulációja idézte elő, úgy a Susotázs is ügyesen, de nem kevésbé kiszámíthatóan pengeti azokat az érzelmi húrokat, amelyek végtelen mennyiségű Facebook-megosztásig és akár egy Oscar-jelölésig is képesek eljuttatni egy produkciót. Tóth ezúttal a magány, a valódi kitárulkozás lehetetlenségének élményét ragadja meg, ugyanakkor ehhez egy jó nagy adag (ön)iróniát is társít, amitől egy csapásra lényegesen hitelesebbé válik a Susotázs. De ne feledkezzünk meg Göttinger és Takács érdemeiről sem ebben: a nyúlfarknyi játékidő ellenére is hibátlanul érzékeltetik karaktereik különbözőségeit, ugyanakkor a kémia pont olyan erős köztük, mint egy az évek során alaposan összecsiszolódott tolmácspárosé.

Ugyanakkor a befejezés ettől függetlenül is a lehető legtriviálisabb. Maga a fordulat is kilométerekről sejthető (ráadásul részben pont Osvárt Andrea személye miatt), de sokkal inkább azt lehet előre megjósolni, hogy milyen közhelyre fog kifutni ezen keresztül a történet – hiszen az Újratervezéshez hasonlóan a Susotázs is látványosan a lehető legnagyobb katarzis felé tapos. Ebből a szempontból pedig visszaüt a rövidfilm-jelleg, hiszen egy 15-20 perces alkotást sokkal jobban meghatároz a csattanója, mint egy 100-120 perceset.

Ötlete, mondanivalója és jelentősége szempontjából tehát óvakodnék világszínvonalúnak nevezni a Susotázst, ugyanakkor megvalósításában abszolút a filmkészítés magasiskoláját képviseli – a hazai mezőnyben pedig végképp. Úgyhogy csak remélni tudom, hogy Tóth Barnabást ezek után megtalálja egy nagyjátékfilmes lehetőség, amelyben végre igazán kibontakoztathatja tehetségét.

A Susotázs a Magyar Filmadatbázison

forrás: https://art7.hu/