TÖRÖK ÁKOS: SZÍNÉSZEK FÉSZEKBEN ÉS CÉRNASZÁLON

Az Orlai Produkciós Iroda működési profilváltásáról

Indulásakor az Orlai Produkciós Iroda (OPI) kizárólag magántőkéből működött, majd a kulturális tao bevezetésével jutott plusz közpénzhez, így válhatott azon ritka magyarországi színházak egyikévé, amelyek jelenleg a legközelebb állnak az ún. magánszínházi működéshez. Másfél évvel ezelőtt aztán Orlai Tibor producer körül kialakult egy kvázi társulat – nagyobb és kisebb, de alapvetően ismert nevekkel.

A Produkciós Iroda jelenleg körülbelül harminc előadást tart repertoáron, és nemritkán havi hatvan-hetven előadást játszik az ország különböző részein – ezeket a számokat bármelyik kőszínház megirigyelhetné. Kommunikációjában tizenkét művészt nevesítve egyfajta szorosabb szövetségről beszél, és kezdeti jelszava, az „együtt” és a „szabadon” immár szlogenné duzzadt; mi pedig igyekeztünk a csapattagokat szavukon fogni, és kideríteni: PR-szóluftballonról van-e szó, vagy valami többről?

A tao megszüntetése a magánszínházakat érinti a legérzékenyebben, mivel költségvetésük teljes egészében jegybevételekből és az ezzel összefüggő tao forrásokból származik. Az OPI a kormányzati döntést követően (sok más színházhoz hasonlóan) nyilatkozatot adott ki, amelyben a túléléshez a jegyárak január 1-től történő 20%-os emelését, a repertoár szűkítését és az előadások számának csökkentését helyezi kilátásba. Mivel ebben a helyzetben beszélgettünk, a teljes bizonytalanság ellenére is bizakodó alaphangulatú interjúk során nem nagyon eshetett szó a jövőről, annál inkább a múltról és a jelenről.

Orlai Tibor elmondta, hogy az „Együtt, szabadon!” voltaképpen egyfajta belső fejlődés-alakulás természetes következményeként jött létre. A taónak köszönhetően lehetőség nyílt az építkezésre: a kizárólag széles közönségrétegek szórakoztatására, projekt alapon létrehozott produkciók mellett – a taóból (is) származó többletbevételeket visszaforgatva – egyre hangsúlyosabban tudtak megjelenni komolyabb témák felé nyújtózkodó darabok és alternatívabb rétegszínházi előadások, a repertoár egyre bővülhetett. Ez utóbbi Orlai meglátása szerint egyfajta üzleti szükségszerűség is, mivel az átlagnézők köre a fizetőképes kereslet csökkenése és a kínálat növekedése miatt egyre szűkül.

Mindezek után és mellett három-négy évvel ezelőtt azt vette észre, hogy bizonyos színészekből és rendezőkből „kialakult körülötte egy csapat, akik azonosulni tudtak azzal az alkotói gondolattal, hogy egyre mívesebb anyagokkal egyre szélesebb közönségréteget szólítsanak meg, beleértve a művészszínházi-rétegszínházi irányvonalat is”. Ehhez jött még az időközben felszaporodott előadásszám, ami miatt egyre nehezebb volt a színészeket egyeztetni. 2017 tavaszán jött az ötlet egy kvázi társulat létrehozására, amely „magánszínházként képes megfelelni a kor és a hely kihívásainak, és képes élni a helyzetből adódó lehetőségekkel”. Tehát egyszerre biztosítja a fenntarthatóságot és a résztvevők szakmai fejlődését. Ez praktikusan egy szóbeli megállapodást jelent, amely szerint az OPI a körbe tartozó művészeknek évi minimum két bemutatót biztosít, cserébe egyeztetési elsőbbséget élvez. Ha azonban mindez összesen ennyi lenne, ez a riport meg sem született volna.

Utak Orlai Tiborhoz, avagy mit kezdhetsz ma magaddal, ha színész vagy

Az „Együtt, szabadon!” tagjai részben önként, de egyaránt kisebb-nagyobb, főként anyagi természetű kényszerek hatására lettek szabadúszók: vannak, akik eleve több évnyi (esetenként több évtizedes) szabadúszás után kerültek ide, mások vidéki vagy budapesti kőszínházakból érkeztek.

Akadnak viszont olyan tagok is, akik rögtön a Színművészeti elvégzése után csatlakoztak, sőt: László Lili például már egyetemistaként megmutatta magát az OPI előadásaiban. Frissen végzett színészként szerződött ide Nagy Dániel Viktor is, aki egyelőre „több gyeplőt fog”, kőszínházban és független előadásokban is játszik. Azt mondja, mindig „a kötetlenre vágyott, ahol ő is mondhat nemet, és nem kell teljesen kiszolgáltatottnak lennie”, és ezt Orlai Tibornál meg is találta. Azonban, bár nyitottsága most is megvan „azokra a szerelemgyerekekre, amelyek nem a pénzről szólnak”, úgy érzi, „erre egyre kevesebb ideje van”.

A társulat nagy része azonban klasszikus színházi pályafutást cserélt le a magánszínházi működésre, közülük öten annak idején már a jó hírű, Csizmadia Tibor vezette egri társulatban is együtt dolgoztak (Járó Zsuzsa, Kovács Patrícia, Mészáros Máté, Schruff Milán és Ötvös András). Kovács Patrícia négy évet töltött az egri Gárdonyi Géza Színházban Csizmadia Tibor igazgatósága alatt, ezt követően két év budapesti szabadúszás, majd két év vígszínházi tagság következett, aztán ismét két évig szabadúszott tovább. Nem lenne most fiatal színész, mert úgy véli, nagyon erős túlképzés van, „áltatás, hogy ennyi fiatal ember életéből elvesznek négy évet abban a reményben, hogy színészek lesznek, mert ennyien nem lehetnek azok”. Orlai előtt ő is gyökértelennek érezte magát, és azt kereste, amit Egerben átélt: „jóféle társulati létet és műhelymunkát”. Azt is elárulta, hogy színészként nem rajong a művészszínházért: „nagyon boldogtalan tudnék lenni egy rendezőközpontú, klasszikus művészszínházban”. Egerben megszerette a népszínházi jellegű repertoárt a maga műfaji sokféleségével, amit az OPI előadásaiban is felfedezni vél.

Szabó Kimmel Tamás is vidéken kezdte színészi pályáját, később a József Attila Színházhoz szerződött, majd öt éven keresztül a Nemzeti Színház tagja volt, ahol többek között a Hamlet címszerepét is eljátszotta. 2013-ban lett szabadúszó, mint elmondta, a Nemzeti Színház után Orlai Tiboron kívül egyetlen színház hívta, ám oda nem akart menni. Azt is bevallotta, hogy „harmincnégy évesen elkeseredettnek érzi magát”, mivel „nem találja az utat, hogy korának megfelelő nagy klasszikus szerepeket játszhasson, amit vélhetően megtehetne, ha egy művészszínház tagja lenne”. De – Kovács Patríciával részben egyetértve – már ő sem menne el „egy ötvenfős nézőterű színházba egy rendező alternatív elképzelésében játszani”, többek között azért sem, mert ezt két gyerekkel többé már nem is teheti meg. Hamlet és az Andrei Şerban rendezte Három nővér Szoljonijának szerepei után eleinte az OPI-nál kapott lehetőségekkel együtt is „éhes is maradt”. „Nagyon jó szerepekkel, de mégis így telt el egy-két év”, mígnem a Vőlegénynél és a Dühöngő ifjúságnál végre azt érezte, hogy „a művészi éhsége ki lett elégítve”. Most már úgy látja, hogy az OPI „olyan lehetőségeket ad számára, amelyek vetekszenek egy művészszínházi repertoárban kínáltakkal”.

Kovács Patríciához hasonlóan Schruff Milán pályája szintén az egri Gárdonyi Géza Színházban indult, majd az ottani társulat széthullása után három év szabadúszás következett, ezt követően egy másik, kifejezetten erős vidéki társulatban, a tatabányai Jászai Mari Színházban dolgozott, és ezért szerencsésnek tartja magát. Az OPI által ajánlott lehetőségnek kifejezetten örült, mert addigra már „amit lehetett, kivett a vidéki színjátszásból, és elege volt az ingázásból, Pesten akarta magát megmutatni, hogy tudják, létezik”.

„Nekem extra kegyelmi állapot, hogy ennyit ugrálhattam” – mondja Ötvös András, aki talán a legszínesebb pályaívet futotta be, mielőtt Orlai Tiborhoz került volna. A Színmű negyedévében már dolgozott a Krétakörben, gyakorlatosként pedig a budapesti Katonában, majd beszállt a végzősökből összeállt független KoMa Színházba, játszott az Örkényben vendégként, majd szintén az egri Gárdonyi Géza Színház tagja lett, ahonnan Máté Gábor hívta őt a budapesti Katonába, ahonnan hat év elteltével nyíltan vállalt megélhetési gondok miatt, egyúttal teljesen reményvesztetten távozott. „Azt gondoltam, hogy ha a színházból nem lehet megélni, akkor valami mást kell csinálnom, és akkor jött Orlai” – meséli. Persze Orlai „jövetelének” megvolt az előzménye, hiszen akkor már évek óta sikeresen futott az OPI repertoárján az általa játszott monodráma, A csemegepultos naplója. Ötvös arról is beszélt, hogy ő maga „mindig is szeretett továbbmenni”, ám saját színészkorosztályát látva most úgy érzi, általában egy, maximum két váltás fér bele egy színész életébe: „vagy sikerült valahol megkapaszkodni, és valamivé válni ott, vagy ha nem, akkor többen is kénytelenek elhagyni a pályát”. E mögött szerinte a színházakban felszaporodott előadásszámok állnak: „olyan teljesítményre van kényszerítve a színház, hogy a színészek egyeztethetetlenek, ezért is lehet, hogy ha valaki valahová kerül, örül, ha megtapad”. Úgy látja, hogy a színműs végzősök „félnek lemenni vidékre, pedig ott hamar lehet nagy szerepeket játszani – ahogy a mondás tartja – a szartól a repülőig”.

Együtt és szabadon, avagy színészekben gondolkodva

Többek szájából hangzott el az „alkotóközösség” kifejezés, holott ez inkább a közszínházi, mintsem az üzleti színházi modellre jellemző. A beszélgetésekből az derült ki, hogy ennek az alkotóközösségnek az egyik fontos eleme, hogy a színészek maguk hozhatnak darabötleteket. Orlai Tibor nem csupán rendezőkben gondolkodik, de legalább annyira színészekben is, akikkel folyamatos dialógusban van. Az sem véletlen, hogy gyakran dolgozik olyan rendezőkkel, akik egyben színészek is, és ezáltal „könnyebben értenek szót” a színjátszókkal. Nagy Dániel Viktor megjegyezte, hogy „Orlai Tibor nem megmondóember egy hierarchia csúcsán”. A társulat tagjaitól nemcsak azt kérdezi meg, hogy egy előre adott darabban kivel szeretnének játszani, hanem ha valamelyik színész hoz egy darabötletet, akkor azt is, hogy az ötletgazda melyik színészekkel és melyik rendezővel tudná az előadást elképzelni. Szabó Kimmel Tamás sem találkozott még olyan igazgatóval, aki „azt mondta volna, hogy ha annyira érdekes vagy, akkor csinálhatnál egyedül valamit, amiben a témaválasztástól a rendezőn át a díszletig teljesen szabad kezet ad”.

Aki nyomon követi az OPI előadásait, azt is észreveheti, hogy itt a bővülő repertoárral együtt tudatos színészépítés is folyik. Az általunk megkérdezett színészek mindenesetre észrevették. Kovács Patrícia úgy érzi, itt tekintettel vannak arra az igényére, hogy sokféle műfajú előadásban játszhasson, és reméli, hogy „minden évben be tud vállalni egy olyan, kevésbé jövedelmező előadást, mint amilyen például a Vőlegény, a Dühöngő ifjúság vagy a Riviéra, ahol az embernek a művészi kihívás iránti vágya is teljesül”. Nagy Dániel Viktor korábban jelezte Orlainak, hogy „szeretne komolyabb irányba elmozdulni a vígjátékok felől (amelyeket technikából meg lehet oldani), és megmutatni a drámai oldalát” – és kérését Orlai komolyan is vette. Szabó Kimmel Tamás szintén érzi, hogy figyelnek rá, ahogy Schruff Milán is játszik drámaibb és könnyedebb előadásokban egyaránt. Bár Schruff hozzáteszi, hogy az utóbbiak nem annyira művészként, mint inkább színészként szembesítik őt kihívásokkal, de ezzel nincs problémája: „nem mindig az a szerep a jó, amibe bele lehet dögleni”.

Orlai Tibornál köztudottan jól keresnek a színészek, és ez nyilván nem elhanyagolható szempont abban a döntésben, hogy miért őt választja ma valaki a köztudottan kiszámíthatatlan független létezés és a rendkívül alulfizetett kőszínházi élet alternatívájaként. De a képlet azért nem ilyen egyszerű, még anyagi értelemben sem. Mivel nincsenek havi fizetések, mindenki annyit visz haza, amennyit próbál és játszik. Ebből hol jobban, hol kevésbé jól jönnek ki az emberek. A színészek elmondása szerint a biztonságot mégis az adja, hogy itt jól érezhetően tekintettel vannak rájuk, amit Ötvös András fogalmazott meg a legtisztábban: „Orlai korrekt ember, és színészekben gondolkodik, személyre szabottan. Figyel arra, hogy ki miben fog játszani, és ki hogyan fogja tudni kifizetni a számláit.” „Miközben üzletember is, így nagyobb biztonságban lehetünk azoknál, akik »valódi« szabadúszók” – teszi hozzá.

A kiszolgáltatottság érzését emellett ebben a működési formában az is csökkenti, hogy Orlai Tibor nem pusztán nem akarja „röghöz kötni” a színészeit, de akár az egyeztetésekben is segíti őket. E mögött vélhetően nem pusztán humánum, hanem jól felfogott üzleti érdek áll. „Ha szerepelünk filmekben, akkor többen megismernek, ami neki is haszonnal jár – mondja erről Szabó Kimmel Tamás. – Ezt a művészszínházakban még nem nagyon vették észre, sokan még mindig ott totyorásznak, hogy az éhes színész a jó színész.” Schruff Milán számára is fontos ez a fajta szabadság, noha ő megértőbb a kőszínházakkal, ahol szerinte a rengeteg előadás és a szoros programterv miatt nem is igen engedhetnek el egy színészt sem forgatni, sem vendégeskedni. Kovács Patrícia egyfajta „apai-baráti viszonynak” éli meg ezt a helyzetet: „Orlai megérti, ha forgatnom kell, vagy mást is ki szeretnék próbálni, és emiatt három héttel később tudunk csak kezdeni egy próbafolyamatot, vagy ki kell vennie egy előadásból. Tudja, hogy megéri engem elengednie, mert utána úgy fogok visszajönni, hogy hálás leszek.”

Dörzspapírosan szeretve egymást

Túl az anyagi biztonságon, a színészekben való gondolkodáson és a szokásosnál nagyobb szabadságfokon, úgy tűnik, ez az „Együtt, szabadon!” ráadásul egy jó közösség. Mindez köszönhető a rendszeres tájolásnak, a részben együtt eltöltött egri éveknek, valamint annak, hogy a fiatalabbak hasonló iskolákban sajátították el a maguk színházi nyelvét és gondolkodásmódját (Zsámbéki Gábor, Máté Gábor, Novák Eszter osztályaiban).

„Hasonlóan gondolkodunk a színházról és a világról, értjük egymást nyelvét, hasonlóan elemzünk egy-egy jelenetet – én a helyemen vagyok, amíg ezekkel az emberekkel vagyok” – fogalmaz Schruff Milán, hozzátéve, hogy a Mojóban például úgy játszanak együtt, „mint az idióta gyerekek, akik bemennek az óvodába, és élvezik, mennyi ökörséget szabad csinálni”. „Nincsenek tiszteletkörök, bátran beszólunk, mindenféle elnézéskérés nélkül keresztbeinstruáljuk egymást, és a legtöbbször ezekből nincsen sértődés. Ez egy igazi közösség, amit a kőszínházak is megirigyelnének” – mondja ugyanennek a közvetlenségéről Ötvös András, aki szerint „dörzspapírosan szeretik egymást”. És hogy miért nincsenek itt játszmák, fúrások és helyezkedések? Nagy Dániel Viktor szerint: „Ide mindenki csak dolgozni jön. Nem itt élünk. A dologért van mindenki.” Együtt és szabadon.

forrás: http://szinhaz.net/