DROGHORROR

EKSZTÁZIS (CLIMAX) + SUSOTÁZS

Gaspar Noé az egyik legellentmondásosabb kortárs filmrendező, mert kétségtelenül remek formanyelvi ötletei vannak, azonban történeteit a kritikusok általában öncélúnak és hatásvadásznak tartják. 

A Visszafordíthatatlan, a Hirtelen üresség és a Szerelem megosztották a közönséget. Főleg ez utóbbi csapta ki sokaknál a biztosítékot, minthogy gyakorlatilag egy művészi szoftpornófilm. Noé legújabb művét, az Eksztázist már eleve úgy reklámozták tavalyi cannes-i premierje előtt, hogy a nézők felkészüljenek: ez a film is meg fogja dolgozni testüket és lelküket egyaránt.

A rendező betartotta az ígéretet, minthogy egy tipikus Gaspar Noé-extrémfilmmel van dolgunk.

A mozi 125 éves története során a francia filmművészet mindig kimagaslott valami miatt. Így történt ez a 2000–2010-es években, amikor egymás után készültek a horrorfilm műfajába sorolható alkotások, amelyek alapján a kritikusok megalkották az „új francia extrémizmus” fogalmát. Elsősorban olyan, jellemzően tabutörő és szélsőségesen erőszakos filmek tartoznak ide, mint Alexandre Ajától a Magasfeszültség, David Moreau és Xavier Palud Ilse, Alexandre Bustillo és Julien Maury A betolakodója, Pascal Laugier botrányfilmje, a Mártírok vagy a 2017-es Titanic Nemzetközi Filmfesztivál sztárja, a NyersJulia Ducournautól.

Egyesek tágan értelmezik az új extrémizmus fogalmát, és nem francia, illetve elsősorban szerzői filmeket készítő rendezők műveit is a trendhez sorolják.

Így Lars von Trier és Gaspar Noé neve is gyakran felmerül az irányzatról szóló cikkekben és szakirodalmakban, noha a dán botrányhős és Noé is tulajdonképpen egy-egy szerzői horrort készítettek. Trier A ház, amit Jack épített című sorozatgyilkos-filmjének párdarabja Gaspar Noé Eksztázisa, amelyben nemcsak természetfeletti erők, de pszichopata gyilkosok sem tűnnek fel.

Normálisnak látszó átlagemberekből törnek elő a gyilkos ösztönök a drog hatására.

Az Eksztázis egy megtörtént eseten alapul. A 90-es években egy francia tánccsoport csapott egy hatalmas bulit, amelyen valaki LSD-t kevert a jelenlevők italába. Jóllehet, az eredeti történetnek itt vége is szakadt, azonban Gaspar Noé számára innentől kezdett volna érdekessé válni a sztori, így folytatta azt a maga módján.

A cselekmény hosszúra nyúlt „castinggal” kezdődik, melynek során a leendő csoporttagok bemutatkoznak:

beszélnek vágyaikról, félelmeikről, és fel-felvillantják rejtett titkaikat, szexuális perverzióikat is. Ezután jön egy még hosszabb táncjelenet, amelyet követően tulajdonképpen beindul a sztori. Gaspar Noé a tánccsoport minden tagjának ugyanakkora figyelmet szentel, jóllehet a történet tulajdonképpeni főszereplője Selva, aki mindig próbálja összekovácsolni a csapatot. Azonban az ő emberségét is próbára teszi a csoport menedzsere, Emmanuelle által készített alkoholos ital, a sangria, amelybe valaki LSD-t kevert. Ahogy a szer lassan hatni kezd, a táncosok úgy válnak egyre agresszívebbé és paranoiddá, így nemcsak vádaskodnak, hanem testileg is megfenyítik a gyanúsítottakat. Magyarán elszabadul a pokol.

Gaspar Noénak az Eksztázissal is sikerült megosztania a kritikusokat.

Noé ezúttal nem az explicit szexualitással (Szerelem) vagy brutális nemi erőszakkal (Visszafordíthatatlan), sőt még csak nem is frontális meztelenséggel (alig látni csupasz testeket a másfél órás játékidő alatt) sokkolja a nézőket, hanem direkt elnyújtott, mégis feszült jelenetekkel, amelyekben egyre kiszámíthatatlanabbá válnak a főszereplők. Ahogy az LSD hatni kezd, Selva egyre kevésbé tudja megőrizni józan eszét, amiben az a félelmetes, hogy ő volt Emmanuelle mellett a leghiggadtabb a táncosok között, azonban a drog hatására már sikít, ordít, és nincs türelme értelmesen kommunikálni.

Sofia Boutella igen meggyőzően mutatja be karakterén keresztül, mit tesz az emberrel az erős kábítószer:

szinte csak külső szemlélője saját tetteinek, amelyekre tehetetlen, monoton, folyamatos sikoltással képes reagálni. Emmanuelle, aki szintén egy racionálisabb nő volt a cselekmény elején, maga is ivott a sangriából, ezért végzetesebbnél végzetesebb dolgokat művel. Például bezárja kisfiát, hogy megóvja őt az eszüket vesztett csoporttagoktól, ám elveszíti a kulcsot, melynek hatására pánikba esik, megtörik, az öngyilkosság gondolatáig is eljut.

Az Eksztázis egyik szereplője sem bújhat ki a drog hatása alól (tulajdonképpen közvetetten még Lou sem, aki rosszulléte miatt nem ivott az italból), így ebben a filmben nincs egy kívülálló, egy „final girl”, mint a slasherekben, aki megúszhatná a kibontakozó horrort. Gaspar Noé szokásához híven nem engedi, hogy a néző találjon magának egy nyugvópontot, egy azonosulásra alkalmas hőst, aki magát a befogadót is kimentheti a pokoli diszkóból, a morális káoszból. A rendező hiába feszíti pattanásig a néző idegeit: az LSD és a party vörös fényei miatt szürreálissá váló helyszín alapján akár még egy pszichopata gyilkos vagy természetfeletti erő feltűnésére is számíthatunk, ám nem adja meg ezt az „örömet” nekünk. Az Eksztázis arra kényszerít minket, hogy lássuk, a hozzánk hasonló emberekben is ott lappang a szörnyeteg, ami egy krízishelyzetben előbújhat.

Noé dokumentumfilmes eszközökkel mutatja be a káoszt,

és hosszú beállításokkal, a szereplőket folyamatosan követő kamerával gondoskodik arról, hogy ne csak a történet hősei, de a nézők se menekülhessenek a halálos táncparkettről. Mikor a felbőszült csapat egy tagot kitaszít a zord téli éjszakába, egy pillanatra a befogadó arcát is megcsaphatja a menekülés ígéretének hűvös, de frissítő szellője, azonban a fülledt, nyugtalanító vörös fényben úszó terem ajtaja gyorsan bezárul.

Gaspar Noé tehát a tömegpszichózis működését mutatja be extrém módon, de rendkívül hitelesen.

Amit sajnos több valós eset is igazol, hiszen Magyarországon is volt nem egy példa arra, hogy szórakozóhelyen egy rendkívüli esemény hatására a pánikba esett tömeg menekülés közben halálra taposott embereket. Az Eksztázis annyiban különbözik ezektől az esetektől, hogy az említett tragédiák balesetnek tekinthetők, míg az LSD hatásának kibontakozása során a tánccsoport tagjai úgy akarják megölni, illetve ölik is meg társaikat, hogy még félig-meddig tudatuknál vannak. Ezért Gaspar Noé műve arra is rávilágít, mi történik akkor, ha a kontrollálatlan tömeg kezébe kerül a hatalom élet és halál felett. A tömeg önbíráskodóvá, sőt fasisztoiddá válik. Fasisztoiddá, mert Lou-t, a csendes, akaratlanul teherbe esett lányt társai tulajdonképpen azért rekesztik ki, és kényszerítik öncsonkításra, mert gyenge, illetve mert rosszul érzi magát, ami miatt nem ivott, így gyanúsított lett.

A Eksztázis pszichológiai szempontból hiteles alkotás, de akkor sem mehetünk el amellett, hogy sokszor vontatott.

Érthető, hogy Gaspar Noé igyekezett minden szereplő lelki világát bemutatni, hogy még nagyobbat üssön az Eksztázis, amikor előbújik mindenkiből az a vadállat, amit az interjúk, a party elején elkapott beszélgetések még csak finoman, szemérmesen jeleznek. Azonban Noé túl sokáig időz el néhány résznél. Mint említettük, a nyitójelenet is kellőképp hosszú, azonban az azt követő tánc már-már indokolatlan terjedelmű, idegölő, sőt álmosító. Majd a rendező igen sokáig beszéltet két fekete srácot arról, hogy mennyire tombol bennük a szexuális vágy, és legszívesebben az összes fiatal női csoporttagot „csupasz térden” magukévá tennék a táncparketten. Ugyanígy sok a sikoltás és az önmarcangolás is, miután elszabadul a pokol, és azért Noé ebben a filmben sem kímél meg minket az obszcén képsoroktól (például az egyik lány tánc közben a padlóra vizel). Egy idő után úgy érezhetjük, mintha a rendező belekapaszkodott volna pár hatásos jelenetbe, és ezeket nem bírná elengedni a saját korábbi alkotásaihoz képest is sokkoló végkifejletig. 

Mindezzel együtt az Eksztázis ugyanúgy nem rossz film, ahogy a Szerelem vagy a Visszafordíthatatlan sem volt az.

Sőt, Noé műve talán a rendező eddigi legkövetkezetesebb, leginkább összeszedett alkotása, amelyben nemcsak személyes vízióját engedi szabadjára (az alkotó maga is kipróbált néhány drogfajtát), hanem tömeglélektani szempontból is értékes filmet hozott össze. Az Eksztázis pedig azért is sikerült ennyire hitelesre, mert Sofia Boutellán és Souheila Yacoubon kívül jórészt amatőr színészekkel, illetve civilekkel dolgozott, akiknek szabad kezet adott karaktereik megformálásában, sőt a szituációk kialakításában. Gaspar Noé szerzői droghorrorja „szürreális dokumentarizmusa” mellett ezért is olyan nyers és émelyítő alkotás, amelyet nem szívesen nézünk újra, de az biztos, hogy

örökre az agyunkba égnek vérvörös árnyalatú képei.

Az Eksztázis forgalmazója, a Vertigo Média Kft. érdekes módon Noé művének kísérőfilmet is választott: Tóth Barnabás hazai és nemzetközi fesztiválokat megjárt, majdnem az Oscarig is eljutó kisjátékfilmjét, a Susotázst. Stílusukat és alaptörténetüket tekintve az Eksztázis és a Susotázs teljesen más alkotások, elsőre nem is nagyon érthető, miért került össze a két mű. A kapcsolat alapja a félreértés motívuma lehet. Ahogy Gaspar Noé filmjében a tánccsoport tagjai több társukról is tévesen azt hiszik, hogy LSD-t kevertek a csapat italába, úgy Tóth Barnabás szinkrontolmács hősei, Pál és András is úgy udvarolnak fordítás közben egy nemzetközi konferencián az egyik női hallgatónak, hogy nem tudják, hallja-e egyáltalán őket szívük választottja.

A frappáns fordulattal véget érő Susotázsnak is az a lényege, ami az Eksztázisnak: a szereplők lelki világa.

Pontosabban a laza Andrásnál szerényebb, precízebb és introvertáltabb Pálé, aki félve, merész társa hatására élesben próbálja egy őszinte monológgal meghódítani a kiszemelt nő szívét. Így Tóth Barnabás kisjátékfilmjében nem is a megérkezés, az egyszerre humoros és szívszorító fordulat, hanem az odáig megtett út a lényeg. Hogy ez a monoton életet élő, szeretethiányos férfi végre felbátorodjon, és kitárulkozzon, végre a sarkára álljon, és a fordítófülke biztonságot jelentő falai közül kilépve őszinte, igazi emberi kapcsolatot kezdeményezzen. Ha már a két alkotást egymás mellé helyezték, meg kell jegyezni, hogy Tóth Barnabás 17 perc alatt többet mutat egyszerű történetében, mint Gaspar Noé másfél órás, sokszereplős extrémfilmjében.

Eksztázis (Climax), 2018. Írta és rendezte: Gaspar Noé. Szereplők: Sofia Boutella, Romain Guillermic, Souheila Yacoub, Kiddy Smile, Claudie Gajan Maull. Forgalmazó: Vertigo Média Kft.

Susotázs, 2018. Írta és rendezte: Tóth Barnabás. Szereplők: Osvárt Andrea, Göttinger Pál, Takács Géza. Forgalmazó: Vertigo Média Kft.

forrás: http://kulter.hu/