Öt év után, másodszor nyerte el 2018 nyarán a Magyar Állami Operaház Kamaraénekese címet a huszonöt éve a pályán lévő Kolonits Klára. Az énekművész kalandként éli meg, hogy akár szélsőséges figurák bőrébe is bújhat, és nem esik nehezére kilépni a szerepből a függöny legördülte után.
„Felelősséget is jelent a kamaraénekesi cím, nem csak dicsőséget. Számíthatok arra, hogy a társulat, főleg a fiatalabb kollégák, figyelemmel kísérik a pályafutásomat, tehát egyfajta mintaként jelenek meg, akaratlanul is” – vallja a szoprán. Számára a jó és előrevivő szerepek, a nagyszerű muzsikusokkal, rendezőkkel folytatott kemény munka jelenti a legnagyobb kitüntetést, hiszen ezek biztosítják a fejlődést. „Ugyanakkor a szakmai díjak és elismerések adhatnak új lendületet, és egyfajta láttamozását az elvégzett feladataimnak” – teszi hozzá.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
A drámai koloratúrszoprán intenzív munkával töltötte a telet: december legvégétől két hónap alatt előbb A denevér, majd A hugenották, utána pedig a Lammermoori Lucia szériájában énekelt. Kérdésünkre, hogy miként készül fel egy-egy ilyen sűrű időszakra, azt mondja: fontos, hogy fejben mindig kitűzzön egy új célt, mit is akar az adott időszakban elérni a figurával. Míg egy premier rendkívüli feszültségekkel jár, ilyenkor, amikor újból elővesz egy-egy szólamot, már nemcsak a hangi teljesítményre és a figura „életre keltésére” koncentrál, hanem a szerepben el is tud mélyedni, az alakítás pedig egyre finomodhat.
De természetesen továbbra is a hangi megvalósítás a legfontosabb: Kolonits Klára a vokális felkészülést ahhoz hasonlítja, mint amikor a sportolók egy nagyobb verseny előtt edzőtáborba vonulnak. „Mivel Valois Margit ritkán fordul elő a repertoárban, szinte újból a nulláról kellett felépítenem a mostani szériához. A budapesti Opera a Lammermoori Luciát az ősváltozatban játssza, amelyben más, magasabb a hangfekvés, ezért komoly kihívást jelent” – mutat rá.
Az elmélyülésben segíti, hogy a történelem és az irodalom közel áll hozzá. Valois Margit alakjának megformálásához például – aki történelmi, létező személy volt –, különböző forrásokból tájékozódott. Többek közt Alexandre Dumas Margot királyné című regényéből merített, hogy a szerep rövidsége ellenére is hús-vér, vágyakkal és érzelmekkel teli nőalak legyen.
A színészi munka nem valamiféle leküzdendő nehézség számára, inkább vágyott lehetőség, és izgalmas kérdés, hogy miként lehet egy figurát sokszor, sokféleképpen eljátszani.
Rengeteget tanul az Operabeavató-sorozatból, ami immár a Hatszín Teátrumban zajlik, és amelyet férjével, Dinyés Dániel karmesterrel és Göttinger Pállal visz (korábban Ascher Tamás is közreműködött ezeken az esteken). Itt talált rá arra a belső lazaságra, amin belül az erős testi tudatosság és a szellemi asszociációk sorozata is megjelenik. „Az évek múltával egyre jobban hiszek a takarékos gesztusrendszerben, abban, hogy kevés, de pontos mozdulatokkal jelenjek meg a színpadon. Bár nekem ez nagy kihívás, mert az életben izgő-mozgó személyiség vagyok” – magyarázza.
Az idő múlása egy-egy karakterben érdekes jelenség Kolonits Klára szerint. „Ahogy változik az ember, a hangja, a teste, a lelke, úgy más és más érdekli vokálisan és színészileg is az adott szólamból.
EZ A MEGTETT ÚT AZ IGAZÁN ÉRDEKES A PÁLYÁN.
Egy szerepnek mindig meg kell őriznie a rugalmasságát, mert ettől lesz lélegző a figura” – mondja. Különösen felvillanyozó a számára, ha egy operai alakot több rendezésben, hosszú évekig alakíthat, így mód nyílik a kísérletezésre is. Nagyon fontos, hogy megtalálja a kulcsot hozzájuk: mint elmeséli, a Lammermoori Luciában már hamar felfedezte, hogy a gyermekké válás, az egyszerűség és tisztaság festi le legjobban a lélek és az elme meghasadását. A királynéként és szerelmesként egyaránt sebzett Valois Margit összetett sértettségét, vagy A denevér Rosalindájának kettős érzelmeit nagy munka hitelesen ábrázolni, de ez a legnagyobb cél számára.
Ami az operettet illeti, bár sokan lesajnálják a műfajt, az énekművész szerint ez téves meglátás. Ő maga három évig énekelt primadonna-szerepeket a Budapesti Operettszínházban, és mint elmondja, valóban mások a vokális kihívások. A bel canto kifinomultságát nem igényli a műfaj, de ez igaz az operairodalom nagy részére is. „Viszont azonnali hatást kell elérni, mert ahogy a primadonna elénekli a belépőjét a színpadon, az ott ülő közönség már eldöntötte, hogy szereti-e őt vagy sem, míg az operában hosszabb idő alatt nyerhető meg a hallgatóság” – fűzi hozzá.
Az énekművészt megkérdeztük a lelki teherről is, arról, hogy például a tragikus sorsú Lammermoori Lucia megformálása után milyen érzés keríti hatalmába, amikor lemegy a színpadról. „Vannak olyan operaénekesek, akik egy-egy estén nehezebben teszik le a szerepet, nálam azonban viszonylag könnyen megy. Szakmai kérdések persze foglalkoztatnak az előadás után, de ezek a karakterek fiktív személyiségek, és nem hagynak nyomot a civil életemen. Annál gyakoribb, hogy az egy-egy életszakaszban az engem foglalkoztató nagy életkérdések beleszüremkednek ezekbe az operai alakokba, és ezek bőrébe bújva egyfajta terápiás játékként megpróbálnak megoldódni” – magyarázza. Szavai szerint a pályája azért haladt ebbe az irányba, mert szeret több életet végigélni, más sorsokba belebújni, válaszokat találni, döntéseket megélni, és minél szélsőségesebb egy figura, annál izgalmasabb mindez. „Egy-egy előadás óriási energiákat szabadít fel bennem. A játék, a zene síkjában való létezés, a repülés gyönyörűsége, ahogyan egyszer Latinovits Zoltán megfogalmazta, az elérhető emberi örömforrások közt is az egyik legnagyobb” – vallja az énekművész.
forrás: https://papageno.hu
