Indul az Ördögkatlan: felmutatni a „jobbik részünket”

Bérczes László Ördögkatlanról, kanadai rendezésről, Magyarország 365 napjáról és Cseh Tamásról.

– Pont két éve beszélgettünk az akkori Magyar Nemzetben; akkor azt mondta, hogy bár sok mindent csinál, mindig csak arra az egyre koncentrál, ami épp ön körül zajlik. Nemrég érkezett haza Kanadából, ahol rendezett, hamarosan kezdődik a 12. Ördögkatlan fesztivál, de a naptára az új évad terveivel is tele. Megy még az elkülönítés? 

– Ez általában inkább a rendezésekre vonatkozik, amikor nem épp próbafolyamat van, akkor sok minden történhet egyszerre. Most persze a napom 24 óráját a Katlan tölti ki, de ez nincs mindig így, marad idő másra is. (Az idei Ördögkatlant július 30. és augusztus 3. között rendezik. Beremenden a Magyar Hanggal is találkozhatnak olvasóink: keressék sátrunkat a fesztiválon! – a szerk.)

– Egy évvel ezelőtt a Felvidéken, Kassán is rendezett. Ott egyszerűbben oldotta meg, hogy teljesen elszigetelődjön a többi feladattól? 

– Ma már a fizikai jelenlét nem feltétlen számít, így módomban állt Kassán mással is foglalkozni, de maximum a próba mellett. Ráadásul épp a főszereplőmmel: Szarvas Jóskával írtuk a könyvét, napközben próbáltunk, aztán könyveztünk.

– De nem csak rá koncentrált, feltételezem. Már csak azért is, mert abban az előadásban szereplő volt Varga Anikó is, akit – amikor hirtelen beugró színészre volt szüksége a Jó éjt, szomszéd! című darabban – Budapestre hívott. Ehhez a szokásosnál jobban kell ismerni egy színészt, jól gondolom? 

– Szerencsés vagyok, mert mindig jó színészeket kapok. Tudom, hogy nincs pótolhatatlan ember, és amikor kényszerből muszáj belépnie valaki másnak – itt Mészáros Sára térdsérülése miatt kellett a már leszervezett előadásokhoz valaki –, akkor nyilván olyat kerestem, akiben szakmailag és emberileg is bízom. Ez a két tényező ráadásul nálam nem is nagyon válik ketté.

Érdekes egyébiránt ez a pótolhatatlanság, van rá pró és kontra érvem is. Évekkel ezelőtt kaptunk nagyon megtisztelő lengyel fesztiválmeghívást a Mulatság előadásunkra, de Kapa (Mucsi Zoltán színművész) éppen beteg volt. Csábító volt a lehetőség, és Zoli is nyilván azt mondta, amit mondania kellett: „menjetek”. Mi viszont úgy döntöttünk, hogy nem. És az ellenpélda: az idei Katlanban Mulatság-beugró lesz, hiszen a három állandó színész egyike, Szikszai Rémusz (a harmadik oszlopos tag Scherer Péter) egy évre külföldre költözik. Mulatságnak viszont lennie kell a Katlanban, beugró szereplő lesz Katona Laci személyében.

– Aki szintén állandó szereplőjének mondható. 

– Igen, kölcsönös a bizalom.

– Egyébként ezt visszakapja a színészeitől, akikhez ragaszkodik? Amikor hívja őket, és bár a szakmai kaland egyértelmű, nem lehet egyszerű egyeztetniük a színházaikban. 

– Ahogy mondtam, a kulcs a bizalom és a kölcsönösség. Nagyképűség lenne, ha azt mondanám, hogy ha Bérczes hívja őket, akkor jönnek, miközben igen, vannak színeszek, akikkel rendszeresen dolgozom, még ha ez a kör nem is túl tág. És mindig visszakapom, ami látszólag nem szakmai kérdés, nálam viszont azzá vált. Ez az a fajta feltétlen bizalom, amiből az én próbáimon mindig megszületik valamiféle, szeretet és bizalom által összetartott csapat.

Így volt ez Kanadában is, ahol életem nagy ajándékaként rendezhettem egy előadást, Tennessee Williams Üvegfigurákját. A művészeti igazgatón, Tim Carrollon kívül senkit sem ismertem, engem sem ismert senki, és bár az ország egyik vezető színházában, a Shaw Festival Theatre-ben nyilván remek színészeket kaptam, az elején semmi másra nem támaszkodhattunk, csak a bizalomra. A bemutató után én eljöttem, de a szeretet nem csökkent, hanem nőtt – nyilván közrejátszik ebben az a tény, hogy sikerrel megy a produkció –, a huszonötödik előadásnál tart a darab, és mindegyik után kapom az – én úgy hívom – „szerelmesleveleket” a stáb tagjaitól. Ezenkívül mindig megkapom az úgynevezett ügyelői jelentést, ami huszonötből húsz előadásnál úgy végződik: „standing ovation”.

Konfliktuskerülő ember vagyok, a feszültség, a nekibuzdulás, a nekikeseredés és a szándékok ütköztetése létezik, de háborúskodás nálam nincs és nem is lesz. Láttam már általam egyébként nagyra tartott rendezők próbafolyamataiban olyan pillanatokat, amikről tudtam, hogy ha én lennék ott színészként, akkor azon nyomban otthagynám az egészet.

– Milyen tapasztalatokat gyűjtött még Kanadában? 

– Azzal kezdődött, hogy kaptam egy úgynevezett „rainbow” szereposztást: latin anya, fekete fiú, fehér lány, távol-keleti udvarló.

– A Leeane szépében Szarvas József játssza az idős hölgyet, a legutolsó kaposvári rendezésében (Rivaldafény) is csupa férfit szerepeltet női szerepben… Mégis meglepődött a feladaton? 

– Én nem a főiskolán tanultam a rendezést, ragadt rám, főleg az a nagyon erős magyar pszichologizáló kisrealista színházcsinálás, amelyet többek között Ascher Tamás, Székely Gábor, Zsámbéki Gábor, Paál István, Ács János képviselt. Azaz Szolnok, Kaposvár, Katona, és ehhez képest aggódtam, hogyan fogok én ezzel a szereposztással „kisrealistán” rendezni.

Ugyanakkor tudhatom, ez színház, és a színészt André Sillsnek hívják, és nem Tomnak, és ezt a néző is tudja. A Shaw Festival Theater egyébként abban is vezető színház, hogy vállaltan dolgozik azon, megszűnjön a származásból fakadó hierarchia. Így én ennek a menetnek az élén haladtam, de valahogy úgy, mint Charlie Chaplin a Modern idők című filmjében. Van abban egy jelenet, ahol Chaplin egy teherautóról leeső zászlót talál, és miközben fut a kocsi után, hogy visszaadja, a tudta nélkül a mögötte felbukkanó tüntető tömeg vezetője lesz. Valahogy így kerültem én is egy kanadai „mozgalom” élére. Megjegyzem, nincs könnyű dolga ott a művészeti vezetőnek, hiszen ennek – a nevezzük mozgalomnak – most már olyan hatása van, hogy egy-egy évad megtervezésénél szinte nem is az számít, hogy alkalmas színészek legyenek, hanem hogy a mindenféle kvóta teljesítve legyen. Ez valahogy a másik irányból korlátozza a művészi szabadságot.

– És ezzel a „talált zászlójával” merre rohan a jövő évadban? 

– Az ügynök halálát rendezem Szatmárnémetiben. Amikor eddig ott jártam, mindig fontos volt, hogy Czintos Józseffel, az egyik legjelentősebb általam ismert színésszel dolgozhattam. Ő ugyan visszavonult, de a kedvemért igent mondott. Nagyon várom a közös munkát a színházzal és külön vele is. Látja, még egy színész, akihez ragaszkodom.

– Kanadába is visszamegy? 

– Igen, az Ördögkatlan után megjutalmazom magam – már ha megérdemlem. Mert szorongok erősen. Az, hogy tizenegyszer sikerült, nem jelenti, hogy tizenkettedszerre is menni fog.

– Ennek oka, hogy nem játszanak biztonsági játékot? Hogy bár vannak dolgok, amik nélkül nem képzelhető el a Katlan: a Mulatság, koncert a csillagos ég alatt, Beck Zoli… 

– …és Háy János és Cseh Tamás, és, mondjuk, a krokodilok…

– …szóval hogy ezek mellett a legtöbb produkció egyedi, megismételhetetlen? 

– De az is szorongató, hogy a közreműködők nagy része nemcsak dolgozik, hanem szívirányból jövő hobbitevékenységet végez, és ez óriási felelősség. És igen, egyre nagyobb része a fesztiválnak az eleve a Katlanban, Katlanba készülő előadás, program, rendezvény. Ősbemutatók, amelyek csak ott láthatók.

A k2 társulata Hamvas Karneválját dolgozza fel nyolcórás előadásban, vagy említhetem a Kovács Gerzson Péterék vezetésével szervezett, Pina Bausch ikonikussá lett jelnyelvét idéző, közös táncos vonulásunkat. A Wim Wenders által rendezett Pina Bausch-filmben is látható „season march”-ot hozzuk mi is létre, amelyben bárki részt vehet, kövér és sovány, kicsi és nagy, öreg és fiatal… mindenki. Ez a Katlan leglényegét mutatná föl, mert ahol több száz ember, például az évszakokkal, az örök visszatéréssel foglalkozik, és nem „kultúrharcol”, nem ellenségeskedik, az örül magának meg egymásnak. Ez maga a Katlan. Ez az ideiglenes, öt napra megszülető közösség. Ez lenne az a „normális Magyarország”, amelyet sokszor emlegetünk, bár pontosan nem tudjuk, milyen is az. Példálózhatnék Kanadával, ott sok szép dolog van, ugyanakkor nem csak az.

– Ehhez azt is hozzá szokta volt tenni, hogy nemcsak ezt az ötnapos normálisat, hanem a másik 360 napos Magyarországot is mi csináljuk… 

– Mi csak egy fesztivál vagyunk. Te meg én egy-egy ember, s ami rajtunk múlik, azt tegyük meg az öt nap alatt, aztán hátha több napra is elég lesz. Mint például a környezetvédelemmel kapcsolatban, amelyre most próbálunk még inkább odafigyelni. Nem haladunk, mint Chaplin, az élen, de egy kicsit talán lépünk előre. Persze jó lenne azt, amit öt nap alatt építünk, a többiben nem lerombolni. És nagyon sok olyan dolog van, amit vagy szervezünk, vagy csak úgy megszületik, és aztán létezik. Van idén egy ilyen, szívemnek kedves terv. Miskolc közelében létezik egy kis falu, ahol a helyi iskolában létrejött egy fúvószenekar az ottani cigány gyerekekből. Őket már biztos, hogy vendégül tudjuk látni – köszönet a támogatóknak! –, és muzsikálnak, illetve nyaralnak nálunk.

– Kicsi Wombo? (A Wombo francia fesztiválzenekar állandó résztvevője a Katlannak, a legváratlanabb helyeken felbukkanva zenélnek – a szerk.) 

– Pontosan, sőt: a megnyitón a Wombóhoz csatlakozva játsszák majd el Cseh Tamás Csönded vagyok című dalát. Ezzel is próbálunk méltók lenni két védnökünkhöz, Törőcsik Marihoz és Cseh Tamáshoz, utóbbihoz már csak azért is, mert idén van halálának tízéves évfordulója. Ezen kívül is lesznek Tamáshoz kapcsolódó programok, mindig vannak. Két éve egy nagyszabású koncert született Leonard Cohen és Tamás dalaiból – az ebből készült koncertfilmet egyébként az M5 tűzte műsorára, majd mégsem került adásba. Mint megtudtuk, „nem esztétikai” okokból.

Idén rögtön a megnyitó után lesz egy előadás Keresztben jégeső címmel Másik János és Bereményi Géza közreműködésével. Azt hiszem, nincs náluk autentikusabb emlékező. Lesz Cseh Tamás-szobánk, ahol végtelenítve mennek majd a Cseh Tamás Archívum anyagai, benne egy pianínóval, amelyen bárki játszhatja majd a dalokat. Itt meghívott fellépők is lesznek, Márta István, illetve Víg Mihály.

– Mit gondol, marad még ötletük a tizenharmadikra is, fogják jövőre is lengetni – Chaplin módra – a zászlót? 

– Mindig sokkal több az ötletünk, mint amennyi megvalósul. Szóval emiatt nem aggódom. De ezek az ötletek nem azért születnek, hogy zászlót lengessünk és az „élre álljunk”. Inkább azt szolgálják, hogy lehetőséget teremtsünk az emberi léptékű találkozásokra, és hogy felmutathassuk a „jobbik részünket”.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/30. számában jelent meg, 2019. július 26-án.

forrás: https://magyarhang.org