A balatonfüredi Kisfaludy-színpad másodjára Dinyés Dániel Figaro házassága-prezentációjával kápráztatta el a nyaraló közönséget a Klassz a pARTon fesztiválon.
Dinyés hasonló operaelemzéseinek és demonstrációinak jó ideje tanúi lehetünk, de mindannyiszor megunhatatlannak bizonyulnak.
Ebben persze meghatározó szerepet játszik a kitűnő zenész kiapadhatatlan humora és egész rokonszenves egyénisége, de valójában ennél sokkal többről van szó.
Igazi, értékes ismeretterjesztésről (vagy joggal használhatjuk akár a mára elavult „népművelés” szót is), amely szinte észrevétlenül bontja ki, teszi jól érzékelhetővé a művészi kifejezés legalapvetőbb, legmélyebb problémáit is, miközben a fogékony, de kívülálló hallgató sokszor csak azt érzi: kiválóan szórakozik.
Ehhez persze a zenének és az operaműfaj művészi problematikájának mélyreható ismeretén és megértésén, továbbá a tanító-ismeretterjesztő szenvedélyen túl is sok mindenre van szükség: remekül kell tudni beszélni, szöveget és zenét rögtönözni, továbbá zongorázni, és – ami Dinyés egyik nagy titka – rendkívül szoros kapcsolatot kell létrehozni a közreműködő énekesekkel, pontosan kell ismerni és kihasználni képességeiket és reakcióikat, mégis messzemenően tisztelni kell és partnernek kell tekinteni őket. Ha mindezek az adottságok mind összetalálkoznak egy személyben, akkor már nem is olyan nehéz Dinyés Dánielnek lenni.
Persze mindehhez olyan énekesek is kellenek. Ebben a programban a darab két meghatározó párjának közvetítésével adta át nekünk gondolatait Dinyés, s a négy szerepet elsőrangú énekesekre-énekesnőkre bízta. A Grófné és a Gróf szerepében Kolonits Klára, illetve Kovács István, Susanna és Figaro megszemélyesítőjeként Bordás Barbara és Cseh Antal remekelt. Ha nem is mindannyian nyújtottak teljesen egyenrangú teljesítményt, a kifogástalan intonáció és az együttesekben az egymáshoz való magasrendű alkalmazkodás élményszerű eredménnyel járt. Dinyés példásan világos szerkezetbe foglalta produkcióját, amelynek a „Rövid bevezető és kalauz Mozart zsenialitásához” címet is adhatta volna: a négy szereplőt egymás után mutatta be a közönségnek két ária és egy duett egymást követő dinyési dekonstruálása–ismételt összerakása útján, majd – immár viszonylag szerény terjedelmű szóbeli elemzést követően – nem kisebb csodát, mint a II. felvonás fináléját (pontosabban nagy részét) mutatta meg a közönségnek a maga megszakítatlan folyamatában.
Egyértelmű benyomásom szerint Dinyés az egész rendkívül szórakoztató és rögtönzésszerű benyomást keltő showt egy szinttel följebb hajszálpontosan átgondolta: önkritikus megjegyzései csak az álcázást szolgálták, mert akárhányszor szakított is meg valamilyen magyarázat kedvéért egy recitativót vagy zárt számot, mindig pontosan tudtuk, hogy gondosan ügyel az arányokra, és nem fog kifutni az időből. Egy ilyen napi kritikában nincs hely és mód arra, hogy módszerét, egyéniségét a teljesség igényével elemezzük; ezért hadd emeljek csak ki két fontos dinyési erényt vagy sajátosságot. Az egyik az, hogy remek stílusismerete és rögtönzőkészsége révén nem is egyszer arra mutat példát, hogy az adott szituációban, a zeneszám adott pontján egy pusztán első osztályú tehetség milyen kézenfekvő megoldást választhatott volna – ezt azután rögtön el is játssza el is énekli, esetleg több verzióban. Nos, nemigen lehet Mozart félelmetes, vesébe látó ember- és jellemismeretét plasztikusabban megmutatni, mint ezzel a módszerrel, amely a nem zenészt még a zenei bűvészmutatvány élményével is elbűvöli. A másik nagyhatású eszköz az, hogy életteli, számtalan meglepetéssel tűzdelt előadói technikájával lépten-nyomon az énekeseket is remekül elszórakoztatja, spontán reakciókra készteti, s ezáltal mintegy körkörössé változtatja a hallgatót érő hatásözönt.
No de nem is folytatom Dinyés Dániel módszerének szóbeli értékelését, hiszen azt szerény szavaim alapján úgysem tudja elképzelni senki, aki még nem hallott ilyet eredetiben. Ezért befejezésül már csak az énekesekről mondok néhány szót.
Négyük közül bizonyára Kolonits Klárát nevezhetjük elsőnek, aki a legfelsőbb fokú zeneiség és a gyönyörű hanganyag mellett valamifajta egészen egyéni lágysággal és hajlékonysággal énekel,
ám ez semmiképp sem jelent valamiféle halványságot, sőt minden együttest, amelyben részt vesz, különleges fénnyel vesz körül. Kovács István, számomra az első számú magyar basszista éneklése, mintha még monumentálisabbá, megrendítőbb erejűvé válna az évek múltával. Cseh Antal – legalábbis a hanganyag tekintetében – még elementárisabb hatást keltett. Jóllehet mind hangképzésében, mind szövegkiejtésében vannak bizonyos modoros elemek, ezek semmivé foszlanak, amikor valamilyen szenvedély hallatlanul szuggesztívvé izzítja éneklését. Bordás Barbara szintén kitűnő volt, a levélduettben azonban nem tudta megközelíteni Kolonits elbűvölő hangi hajlékonyságát, s így a zenei, intonációs, ritmikai összhang ellenére nem olvadt össze tökéletesen a két hang. Ez a hiányosság is szinte teljesen feloldódott azonban a négyszereplős finálé-részlet során, azt ugyanis olyan hallatlan összeforrottsággal, intenzitással, és nem utolsó sorban elsőrangú színészi játékkal és színpadi mozgással adták elő, hogy tökéletesen elfeledkezhettünk arról: nem opera-előadást hallunk, csupán egy „operabeavató” illusztrációját, s nem valamely nagyhírű kőoperaház színpadát látjuk, hanem csupán egy rögtönzött nyári színpadot egy fürdőparkban.
A közönség lelkes ünneplése mindannyiuknak szólt, és azt mutatta, hogy sokan felismerték, milyen különleges ajándékkal kedveskedtek nekik Dinyés Dánielék.
Forrás: https://fidelio.hu
