Nem baj az, ha valaki nem cigányként cigány alkotást készít. Az a nem mindegy, hogy ezt hogyan teszi

A Független Színház egy olyan társulat, amiben romák és nem romák is együtt dolgoznak azon, hogy valami értéket hozzanak létre és eloszlassák a cigányokkal kapcsolatos negatív sztereotípiákat. Balogh Rodrigóval, a társulat művészeti vezetőjével beszélgettünk a Független Színház tevékenységi köréről és a roma színjátszás itthoni helyzetéről.

– Mi a célja a munkájuknak?

– Mi pont azt mutatjuk meg, hogy Európában él jó pár olyan roma, akinek volt lehetősége tanulni és az értékeik, valamint a kihívásaik közösek a többségi társadalommal. Ráadásul nem csak hogy képesek erről beszélni, hanem még újat is tudnak mutatni, ami értékes lehet a többi ember számára. Így a cigányok nem csak áldozatként vagy negatív szereplőként jelennek meg, hanem aktív, európai polgárként. Ezzel eloszlatjuk a sztereotípiákat – ami úgy gondolom napi szintű feladatunk –, másrészről pedig egy pozitív képet tudunk kialakítani a cigánysággal kapcsolatosan.

– Tartanak Roma Hősök workshopot az egyetemistáknak, gimnazistáknak, de az sem ritka, hogy fesztiválokra – többek között az idei Ördögkatlan fesztiválra is – elviszik ezt a programot. Mi történik egy ilyen kurzuson?

– Ez egy nagyon hosszú műhelymunka: alsó hangon háromórás, de igazából négy, hogyha valódi élményt akarunk okozni. Eltérő, hogy egy közeg mennyit kér ebből: mi elég rugalmasak vagyunk, tudjuk úgy alakítani, hogy az kényelmes legyen bármelyik csoport számára. Régebben vegyes fogadtatásban részesültünk, de szerencsére most már ez nem így van: mindenütt osztatlan sikert aratunk. Az első részben a résztvevőknek – a származásuk nem számít – négy eltérő színdarab egy-egy részletét vetítjük le. Azután közösen beszélgetünk arról, hogy mi az, hogy hős – hiszen a színháznál, a drámában mindig a hős a központi figura. Az ő döntéseiből, felelősségvállalásából, de még az elbukásából is sokat tanulhatunk. És persze egy drámai hős esetében az sem árt, ha valamilyen változást hoz a szűkebb-tágabb környezetében – ezt is érdemes megnézni. A foglalkozások második részében elkezdjük megfogalmazni önmagunkat. Mikor voltam én mások számára hős? Mikor volt az? Ki az én hősöm és miért? Ezek olyan kérdések, amelyek mindannyiunkat érintenek. Ahogy egy csoport tagjai megosztják egymással ezeket a történeteket, az nem csak terápiás jellegű lehet, hanem mindig euforikus is. A történeteket kreatív módon is feldolgozzuk: van aki ír, más meg videót készít, vagy éppen színházi jelenetet csinál – attól függ, hogy mihez van kedve egy csoportnak. Mi trénerek ehhez mindig igazodunk, tiszteletben tartjuk, hogy milyen formában akarják feldolgozni a saját történeteiket. Ezek az alkotások aztán felkerülnek a Roma Hősök blogra, ahonnan jó sok ember tud tovább inspirálódni. Rengeteg történet született. Ebből írtunk is egy színdarabot, amit elő szoktunk adni (Kaméleonlány címen – a szerk). Az előadás utána ismét bekerült az oktatási vérkeringésbe – ez a legnagyobb büszkeség számunkra.

– Mit kaphat az ember egy ilyen foglalkozástól?

– Azt gondolom, hogy a cigányokat ez a munka megerősíti abban, hogy lehetnek aktív és változást hozó emberek az életük során. A nem cigányokat pedig nagyon jól érzékenyíti. Mert nem egy áldozati narratívát mutatunk, hogy „Jajj szegény cigányok, milyen rossz nekik!”, hanem pont azt, hogy a cigányok is aktív, cselekvő emberek, akik ugyanúgy tesznek a holnapért, mint bárki más, csak eltérőek a szintek. Nagyon fontos, hogy aki eljön a workshopjainkra az biztonságban érezze magát, mi igyekszünk is megteremteni ezt a légkört. Ez megnyit az emberekben egyfajta csatornát, és így elmesélnek olyan történeteket, amikről ők maguk sem gondolták volna, hogy el fogják mondani bárkinek. Sőt tovább megyek – lehet még csak nem is érezték úgy, hogy a történetük elmesélésre méltó. Mindez a befogadókra is hat. Van egy olyan mondás, hogy „Mindenkinek van egy olyan sztorija, ami méltó arra, hogy azt mások tovább meséljék.” Mi is ebben a szellemiségben dolgozunk, és pont az a lényege az ilyen történeteknek, hogy abból erőt gyűjtsenek, inspirálódjanak az emberek.

– Két éve és tavaly is volt Roma Storytelling Fesztivál, amit önök szerveztek. Mesélne erről egy kicsit? Miért érezték úgy, hogy szükség van erre?

– Azért hoztuk Magyarországra az előadásokat, hogy a hazai színházi szakmának megmutassuk, hogy milyen a színházi reprezentációnk, hogy ebbe betekintést kapjanak, azért hogy aztán ezt bátran használják a későbbi munkájukban. Másrészről pedig, hogy bátran nyúljanak cigány témához. Nem baj az, ha valaki nem cigányként cigány alkotást készít. Az a nem mindegy, hogy ezt hogyan teszi. Azt hiszem, hogy értelmiségiként nem vagyok egyedül azzal, amikor azt mondom, hogy nekem elegem van a rothadó kályhából, az omladozó és málló falakból, valamint a saját lányát megerőszakoló cigány apukából és még sorolhatnám. Pillanatnyilag ez a reprezentációs szint, amit a magyar színház képes produkálni. Azt gondolom, hogy kötelességem megsegíteni a pályatársaimat azzal, hogy egy másik megközelítésből mutatok nekik cigány történeteket.

– Miért nem dolgozzák fel a magyar színházak máshogyan a témát?

– Ez nem csak a magyar színházaknál van így, hanem a társadalomban is élnek még a tipikus sztereotípiák. Ha valaki meghallja azt a szót, hogy cigány, akkor leggyakrabban a mélyszegénységet, agressziót, brutalitást, illetve a bűncselekményeket társítja hozzá. Ezek egyáltalán nem pozitív szavak.

– Van esély arra, hogy akár pesti, akár vidéki színházakba bekerüljetek és a színházi repertoárjuk részévé váljanak a darabjaik?

– Társulatvezetőként, hinnem kell abban, hogy igen. Mint magánember viszont azt mondom, hogy nem sok esélyt látok rá. A színházi vezetők be vannak tokozódva az épületükbe, nem nyitnak, hiába nem tudják fent tartani a színházukat. Másrészről Magyarországon a színházi kultúra teljesen túlpolitizált. Mi a Független Színházzal nem kívánunk beállni ebbe a sorba. Van néhány olyan közösségi színtér, ami tiszteletre méltóan működik – abból a szempontból, hogy észreveszik az értéket és ezt meg akarják mutatni. Emiatt aztán hívnak minket, vagy ha bekéredzkedünk nem zavarnak el. Budapesten az RS9 Színház egy ilyen közösség. Vidéken sajnos nincs ilyen közösségünk, de nagyon sok helyre eljutunk az oktatási módszertannal: a workshopokkal és az egyetemi kurzusokkal. Így már sokkal barátságosabb képet mutat a helyzetünk.

– Hogyan kerülnek be a Független Színházba a tagok?

– Minden tag – engem leszámítva – pályázati úton jutott el hozzánk. Rendszeresen vannak gyakornoki felhívásaink, aminek az a célja, hogy új munkatársakra tegyünk szert. Nekünk a gyakornok rengeteg idő-, energia- és pénzbefektetés, így fontos, hogy ez meg is térüljön. Aztán vannak művészeti ösztöndíjaink, amik főleg a színházi előadások létrehozására irányulnak. Időnként pedig álláspályázatokat is meghirdetünk. Nem vagyunk egy belterjes társaság: nagyon sokszínű és sokféle érdeklődési körű embert foglalkoztatunk.

– Anyagilag ki támogatja a társulatot?

– Van egy fontos minőségbiztosítása a munkának: az, hogy az állam az ajtón kívül maradjon. Nem fogadunk el állami pénzt, semmilyen tekintetben. Így külföldi magánalapítványok, nagykövetségek, kulturális intézetek támogatnak minket.

– Hogy látja, milyen jelenleg a Független Színház helyzete itthon?

– Én azt gondolom, hogy egy lokális maximum az, amiben vagyunk. Annyi a lehetőségünk, amennyi. Elérünk annyi emberhez, amennyihez bírunk – azért azt ki kell, hogy mondjam, hogy ez jelenleg nem túl sok. Nem vagyunk túl hangosak, és nem vagyunk túl ismertek, ami úgy gondolom, nem feltétlenül baj. Nemcsak a mai, hanem a jövőbeli társadalomnak is dolgozunk, és ebből a szempontból fontos, hogy a húsz-harminc év múlva élő fiatalok találjanak majd hiteles műveket napjaink társadalmáról. Ezt mindig minden korban csinálta valaki, inkább kevesebb, mint több sikerrel. A ma élő embereknek tükröt tartani nehéz, kevés sikerrel kecsegtet. Mi a jövő nemzedékének dolgozunk elsősorban, és biztos vagyok abban, hogy nyomot fogunk tudni hagyni magunk után a világban. Ez nem csak rólunk, alkotókról szól, hanem azokról az emberekről is, akik megosztották a sztorijukat, és amiből művészeti alkotások születtek. Ez az igazi közösségépítés. Ezekre pedig azért van nagyon nagy szükség, mert a család után ez a második, jelentősebb érdekérvényesítő erő.

– Milyen terveik vannak az év hátralevő részére?

– Az idén már kamaraszínházi fesztivált rendezünk (augusztus 24. és szeptember 15. között Budapesten – a szerk.), túllépünk a monodráma és a történetmesélés műfaján. Négy alkotás érkezett be, jövőre pedig nyolc színházi előadásra látogathatnak majd el a nézők. Ezeket megint lehet oktatni egyetemen, ismét lehet műhelymunka anyagot csinálni belőle – szóval, soha nem ér véget a munkánk.

forrás: https://magyarhang.org/