Vihar, vagy amit akartok – Ördögkatlan, péntek és szombat

Péntek délután nagy vihar mosta el a 12. Ördögkatlan programjainak jó részét, de szombaton teljes fordulatszámon dübörgött tovább a fesztivál, hogy aztán a Quimby koncertjével adja át magát az örökkévalóságnak.

Péntek délelőtt minden úgy folytatódott, ahogy az előző két-három napban megszokhattuk: a nagy forróságot a villányi borvidék boraiból készült fröccs enyhítette, a fedett épületekben kitartóan izzadva ültük végig a színházi előadásokat, a zsúfolásig megtelt katlanbuszok hősiesen rótták a környék igencsak leharcolt útjait, a nagyharsányi faluközpontban igazi falunap-filing fogadott sült kolbásszal, lángossal, na, meg az Aranka büfé méregdrágán kínált, hamisítatlan junk foodjával. Az Ördögkatlan olyan, mint egy alternatív színházi előadás és egy falusi búcsú találkozása a boncasztalon; az egymástól oly távolinak tűnő minőségeket mégis összebékíti az együtt izzadás, az együtt ivás, na, meg a péntek délutáni együtt elázás (mindkét értelemben).

De ne rohanjunk ennyire előre, hanem pihenjük meg a villánykövesdi faluház izzasztókamrának is beillő, rögtönzött színháztermében, ahol a déli forróságban várt minket Kárpáti Péter és az ő díszelőadása, vagyis inkább Díszelőadása. Kárpáti ezt az 1997-ben írt, és akkor a Bárka Színházban bemutatott monodrámáját tavaly év végén a Trafóban vette újra elő – ezúttal rendezve és főszerepet is eljátszva – az előadást. A magyar kísérleti orvostudomány nagy alakja, a veszettség kutatója és a magyar Pasteur Intézet alapítója, Hőgyes Endre a múlt előtti századfordulón valóban tartott egy díszelőadást az intézet alapítása apropóján, később aztán ő maga lett egy intézet lakója, az elmegyógyintézeté.

A szándékosan eklektikus és egyre inkább fonalát vesztő díszelőadás középpontjában tíz bosnyák ember története áll, akiket mind egy veszett farkas mart meg, de Hőgyes beavatkozásának köszönhetően mindannyian életben maradtak. A tíz bosnyák maga is részt vesz a díszelőadáson – heten közülük a közönségből verbuválódnak önkéntes alapon, hárman beépített színészek –, a Hőgyes bőrébe bújó Kárpáti pedig nem annyira színészként – hiszen nem is az – mint inkább a saját szövegét interpretáló íróként van jelen.

Ami számomra igazán érdekessé tette az előadást, az épp ez, a saját szövegét elmondó, eljátszó és értelmező író, aki játssza is Hőgyes Endrét, meg nem is. Kárpáti szövegén keresztül az egész, múlt századfordulós világ megidéződik, nyelve hűen tükrözi az akkori tudományos beszédmódot, a Hőgyes szájába adott előadás pedig a tudomány töretlen fejlődésébe vetett hitet, mely fejlődés mégsem volt képes megakadályozni a XX. század tragédiáit.

Délután a nagyharsányi tornateremben folytattam színházi kalandozásaimat, ahol egy másik trafós darab, a Dollár Papa Gyerekei Árvácskája vendégeskedett. Az ez év januárjában bemutatott előadást Kulka János színpadi visszatéréseként harangozták be, még ha Kulka egy szót sem mond is benne, „csak” végig jelen van és figyel. Ő az, akinek Árvácska elmondja gyerekkora történetét, mikor is állami gondozottként családokhoz került jó pénzért, akik cserébe rabszolgaként bántak vele. A Dollár Papa Gyermekei előadásainak védjegye az intim tér, a szinte teljes díszlet- és eszköztelenség, és ez most is így van, csak Kulka kap egy karosszéket, ahonnan nézheti az előadást, illetve az Árvácskát alakító Simkó Katalin egy ágyat, ahol időnként megpihenhet.

Az Árvácska igazi szenvedéstörténet, passiójáték, ahol az életút egyes fejezetei mint megannyi stáció sorakoznak egymás után; sehol egy kis feloldás, egy kis picike humor, ami valahogy elviselhetőbbé tenné ezt a történetet. Árvácskát leszámítva mindenki gonosz, önös vagy egyszerűen csak túl tunya ahhoz, hogy tegyen valamit. Ez a feloldatlanság, ez a megszakítatlan passió egy idő után teljesen emészthetetlenné teszi az előadást: már tudjuk, hogy mi következik, hogy a következő állomás sem lesz jobb, és csak süllyedünk tovább ebben a borzalmas örvényben.

Mégis érdemes megnézni ezt a Móricz-adaptációt, ha másért nem, a színészi teljesítményekért, például Simkó Katalinért, aki nagyrészt teljesen meztelenül játssza végig az előadást, és hitelessé tudja tenni Árvácska szenvedéseit; Török-Illyés Orsolyáért, aki egy velejéig gonosz fúriát formál meg a második „kedvesanyámból”, és persze Kulka Jánosért, aki némán is száz százalékosan van jelen, és puszta nézésével, arcizmai rándulásával is karaktert formál ebből a szöveg nélküli és pontosan nehezen dekódolható szerepből.

Mintha az időjárásnak is sok lett volna a mindent elborító borúból, és hatalmas fellegeket küldött a Katlanra, hogy fáradhatatlanul ömlő zivatarral gyászolja meg Árvácska kegyetlen sorsát. A bádoglemezekből összetákolt tornaterem falait olyan hangerővel csapkodta az eső, hogy az utolsó tíz percet már alig lehetett hallani, és mikor végre elhagytuk a termet, a nyomasztó előadás után a még mindig szakadó esővel és az utcákon meg az árkokban hömpölygő vízzel kellett megküzdenünk.

Az időjárás néhány helyszínben, eszközben és persze a gondosan összeállított programtervben is nagy pusztítást végzett, mi pedig az okostelefonhoz tapadva néztük, vajon milyen programra tudunk menni és mire nem. A választék meglehetősen leszűkült, így végül a villányi borvidék legautentikusabb programját, a borozást választottuk.

Másnap, szombaton újra kiderült az ég, hogy aztán délután újabb, ezúttal kevésbé heves és pusztító zivatar lepje meg az Ördögkatlant. De még előtte újra a villánykövesdi faluházára vezetett az utam, ahol Varga Anikó adta elő Háy János A halottember című művét. Az Ördögkatlan Produkció a Szkénével és a Nézőművészeti Kft.-vel karöltve már három éve színre vitte a művet Bérczes László rendezésében Mészáros Sárával és Mucsi Zoltánnal, ezúttal viszont monodrámaként került színre. Magam a Bérczes-féle változatot nem láttam, így szűzi szemmel hallgathattam végig ezt a sötét, kegyetlen történetet, amely ritka érzékkel néz az emberi psziché belsejébe, fölvillantva egy szörnyű bűntettet és annak lélektani előzményeit.

Háy János szövege rendkívül erős, és önmagában ez is elviszi az egyébként teljesen eszköztelen előadást. A jó szöveg tszi elsősorban, hogy végig feszülten figyelünk, ugyanis Varga Anikó sajnos nincs annyira karizmatikus színész, hogy miatta nézzük és hallgassuk meg az előadást. Mintha bizonytalan lenne a szerepben, talán ezt mutatja a számtalan baki, ami nemcsak a kora délutáni, hanem kémeim jelentése szerint a késő délutáni előadást is jellemezte.

Egy monodráma jól ki tudja hozni, hogy ki az igazán nagy színész, akinek puszta színpadi jelenlétére is muszáj figyelnünk (lásd Kulka), és ki az, akinek nagy szüksége van a szöveg támogatására. Szerencsére Varga Anikót kiváló szöveg támogatta.

Az Árvácska és A halottember így együtt már kicsit sok volt, kivált a nyári melegben, úgyhogy már csak ezért is jólesett, hogy az idei ördögkatlanos színházi kalandjaimat vígjátékkal zárhattam, méghozzá a Sztalker Csoport nemrég Gyulán bemutatott Vízkereszt, de amúgy mindegy című produkciójával. Csatádi kolléga ezeken a hasábokon már részletesen beszámolt ifj. Vidnyánszky Attila legújabb rendezéséről, melynek szövegét Shakespeare nyomán szokásos szerzőtársa, Vecsei H. Miklós írta. Tanult kollégámmal egyetértve azt mondhatom, „fékevesztett bolondozást” láthattunk, amelyben azonban „a mértéket megtalálni sohasem hasztalan”.

A Vízkereszt a sztalkeres előadások közül leginkább az idei POSZT-díjnyertes Woyczekre emlékeztetett engem, csakhogy itt ahhoz képest már kevésbé sikerült megtalálni a mértéket. A shakespeare-i sztori csak apropó, a lényeg az önfeledt játék, ami a játszók számára valószínűleg szórakoztatóbb, mint a közönség egyes tagjai számára. Bár sokan együtt mentek az előadással, és harsány nevetéssel adták a színészeknek a talpalávalót, sok unott és savanyú arcot is megfigyeltem, akiknek bizonyára nem jött be annyira ez a bolondéria. Nekem is túl sok volt: hiába vártam a búvalbélelt előadások után egy kis levezetésre, nehéz volt ráfeküdnöm az előadás hullámhosszára. Ennek ellenére nem mondhatnám, hogy rosszul szórakoztam, csak épp a kevesebb szórakoztatásra törekvést szórakoztatóbbnak éreztem volna.

A palkonyai Mokos Színházból aztán Nagyharsányba vitt az út, ahol előbb a Mongooz & Magnet, majd a Quimby gondoskodott arról, hogy a szakadt bölcsészek és az alternatívabb programokra kevésbé nyitott helyi erők számára is emlékezetesen záródjon a 12. Ördögkatlan. Amely a nagy meleg, a pénteki vihar és minden más nehézség ellenére vagy éppen azért is nagyon jó hangulatban telt, valódi összművészeti örömünnepet varázsolva Dél-Baranyába. Úgy hírlik, ezen a Katlanon minden eddiginél többen voltak, ami egyfelől öröm, másfelől veszély is, mert nagy tömegrendezvénnyé válva könnyedén elveszítheti romantikus báját. Hogy miként sikerül megküzdeni ezzel és más kihívásokkal, jövőre kiderül.

Ördögkatlan Fesztivál, 2019. augusztus 2-3.

B. Kiss Csaba

forrás: https://www.potszekfoglalo.hu