Ördögkatlan 2019
Definiálhatatlanul sokszínű kulturális élmények…
Péterfy Bori a nagyharsányi focipályán adott koncertjén ezekkel a szavakkal indokolta, miért a közönségből keres magának spontán táncpartnert a következő számhoz: „Ez egy majdnem-színházi-fesztivál.”
Előfeltevése, miszerint az Ördögkatlan résztvevőinek jelentős hányadát kitevő színházi emberek közül pillanatok alatt talál magának képzett és rátermett előadóművész-társat, kétségtelenül helyesnek bizonyult. Amiként az is, hogy a Katlan ismét olyan programot vonultatott fel, amely alapján bátran említhetnénk a színházi fesztiválok között is. A „majdnem” szócska pedig nem arra utal, hogy a Kisharsánytól Villánykövesdig nyújtózó ötnapos kultúrmaraton színházi felhozatala ne venné fel a versenyt más fesztiválok programjával; éppen hogy azért nem lenne helyénvaló egy efféle besorolás, mert annyi minden szerepel még a programfüzetben, hogy bármelyik műfajt kiemelésével igazságtalanul leszűkítenénk az Ördögkatlanban tapasztalható, definiálhatatlanul sokszínű kulturális élmények körét.
Amennyiben – miként jelen írás is teszi – egy pillanatra el is tekintünk a nem-színházi műfajoktól (például ukrán táncház, koreografált gasztrocsata, kocsmakvíz, operabeavató, indulatkezelés-workshop, irodalmi beszélgetés, dobshow, verspóker, tábortűz vagy kertmozi), akkor sem kapunk homogén korpuszt. A legkevésbé sem. Ha csak a színházi előadásokat vesszük szemügyre, akkor is igen széles a skála a – noha tornaterembe vagy pajtába helyezett – kőszínházi előadásoktól a tinédzserek által készített nyilasburleszken át a színpadot a nézőtértől tavacskával elválasztott térbe helyezett obszcén barokk operaremixig vagy az interaktív, improvizációs párkeresőprodukcióig.
A fesztivál programját évről évre gondosan összeállító Bérczes László és Kiss Móni szerencsénkre idén sem vélték úgy, hogy a napsütéses villányi fröccsözgetéshez, beremendi strandoláshoz és nagyharsányi lángosozáshoz a habkönnyű darabok passzolnának. Kárpáti Péter nyomasztóan magával ragadó Díszelőadásában a veszettség elleni oltás számtalan állat- és emberéletet követelő feltalálását követhettük nyomon egy aprócska, fullasztóan forró teremben, míg az Árvácska a legszélsőségesebb emberi kiszolgáltatottságot tárta elénk. Widder Kristóf tökéletesre csiszolt Üvegbúrájának női szereplőit feszült figyelemmel kísértük el hol sikertelen, hol befejezett öngyilkossági kísérleteikig, míg az Orgia nyilasai hátborzongatóan groteszk lelkesedéssel elevenítették meg, miként vetik alá a legkegyetlenebb kínzásoknak áldozataikat, akiket nem sokkal később a Dunába lőnek. Többek között ezeknek az áldozatoknak állít emléket a magyar holokauszt állomásait a zsidótörvényektől a kisemmizett, visszatérő túlélők megszégyenítéséig végigvevő A Dohány utcai seriff.
Bérczes László és Kiss Móni
Utóbbi előadásnak az egyértelműen egyedi formanyelvén túl újabb különlegessége volt, hogy Beremenden angolul is játszották, így végre a fesztivál külföldi vendégei is részesülhettek az Ördögkatlant olyannyira meghatározó színházi tapasztalatból. A társulatot dicséri, hogy a nyelvváltás cseppet sem csorbította az alapvetően szövegközpontú befogadói élményt. A Mohácsi testvérek és Kovács Márton évek óta méltán nagy sikerrel, teljes sötétben játszott produkciója a holokauszt képi reprezentációjával járó csapdák mindegyikét óvatosan elkerüli, és jó érzékkel, kíméletlenül szövi egymásba a minden ismétléssel egyre kevésbé nevetésre ingerlő zsidóvicceket és a túlélőktől származó tanúságtételeket, mindezt a csontig hatoló, többnyire jiddis dalokból álló zenével összekötve.
Szélsőségesen más irányból, de nemkevésbé sikerülten közelíti meg a magyar holokauszt témáját a Reménytelen Csoport Orgiája. A gimnáziumi éveit éppen befejező Regős Simon rendezése valódi meglepetés volt a Katlan közönsége számára. A kisharsányi Kovács udvarház pajtájának bejárata előtt egymás mellett kígyózó – szerencsés sorszámos és reménykedő sorszám nélküli – sorokban állók tapogatózva faggatták egymást: – Ekkora az érdeklődés erre a darabra? Vajon akik ennyire be akarnak jutni, olvasták a könyvet? – Te hallottad, hogy ezt tizennyolc évesek csinálták? – Hogy lehet színpadra vinni ezt a rengeteg szörnyűséget?
Zoltán Gábor könyvét és a budai nyilasoknak a parancsteljesítést messze meghaladó, túlbuzgó zsidókínzásait és -gyilkolásait virtuóz kreativitással vitte színre a hat fiú (Tóth András, Gerner Koppány, Vajda Kristóf, Veress Kamen, Dovalovszki Erik és Regős Simon). Ahogy A Dohány utcai seriff a vizualitás teljes kiiktatásával, úgy az Orgia az egymásra rétegzett narratív szintekkel és a burleszkszerűségig stilizált dalbetétekkel, fehérre meszelt arccal, valamint a groteszk hatást erősítő poénokkal megspékelt előadásmóddal távolította el a produkciót a holokauszt – kétes kimenetelű – valóságigényű színpadi ábrázolásától. Regős rendezése igen szabadon használja az alapszövegként megnevezett dokumentumregényt. Jóllehet néhány jelenetben ráismerünk Zoltán Gábor felejthetetlenül kegyetlen mondataira, az Orgia-előadás inkább a könyv szavainak mélyén húzódó borzasztó felismerésre épít: arra az őrület határait súroló perverz élvezetre, amellyel a tizenkettedik kerületi nyilasok véghezvitték embertársaik totális megalázását és megsemmisítését, és arra, hogy a tömegpszichózis, a hatalom részéről jövő legitimáció, a hirtelen szerzett magas státusz és a közösséghez tartozás biztonsága mennyire hamar felülírhatja a megingathatatlannak vélt erkölcsi normákat.
A leginkább musicalhez hasonlítható (az alcímben szellemesen múltszembesítő revüként aposztrofált) produkció egy nyilasgyűlés keretein belül játszódik, amelynek a nézők is passzív résztvevői, ugyanis időről időre nyilastestvérekként vannak megszólítva. A színpadon állók tehát olyan nyilasokat játszó színészek, akik (színház-a-színházban-struktúrára építve) amatőr színjátszóként szerepelnek a többi nyilas szórakoztatására összeállított varietéműsorban. A hol magyar nótákból, hol antiszemita dalokból álló zenés betéteket a végig színen lévő, félszemű zsidó zongorista kíséri. Az énekléshez hasonló, következmények nélküli, könnyed szórakozás részét képezi a nyilasbázisra hurcolt zsidó vagy cigány származású (vagy általuk annak ítélt) kiskamaszlányok félholtra erőszakolása, vagy a férfiak nemiszervének széttrancsírozása bottal, bakanccsal vagy más ötletes eszközökkel. A genitáliákat, amelyekkel Zoltán Gábor plasztikus leírásaiban oly gyakran találkozunk, itt gyümölcsök jelképezik; ezeket falják, facsarják és mutogatják egymásnak a nyilasok, akik az előadás csúcspontján a teljes őrületig eljutva, kegyetlen kacajok közt fetrengenek egymáson és a romokon: a szétkenődött narancsokon, barackokon és elgurult szőlőszemeken.
A földre szórt élelmiszerek maradványain tapicskolásban azÁrvácska sem szenvedett hiányt, ám erre a stilizáltság a legkevésbé sem volt jellemző. A kockázatvállalás viszont annál inkább. A tartós meztelenség, a gyerekszínészek, a néha színpadra vitt élő kutya mind olyan elemek, amelyek pillanatok alatt kizökkenthetik az előadást, itt viszont éppen megmaradt az egyensúly. Mindezek mellett nem figyelmen kívül hagyható az az előadás recepciójában leggyakrabban említett körülmény, hogy Kulka János ezzel a szerepléssel tért vissza a színpadra. A köntösbe burkolt színész végig jelen van a térben, és némán, de jelentőségteljesen hallgatja Állami Árvácska (Simkó Katalin) önéletelbeszélését. A péntek délutáni előadás közben leszakad az ég; a nagyharsányi iskola tetején zubogó eső miatt nem halljuk, mond-e valamit a biztonságot nyújtó, hallgatag apafigura a magához ölelt Árvácskának, mégis úgy érezzük, így katartikus a befejezés.
forrás: http://kutszelistilus.hu
