Csak egy szabály van: mondd ki, amit gondolsz

Húsz éve van a pályán, és sokféle műfajban kipróbálta már magát. Egyfajta mentális és fizikai felkészültséget igénylő „szafariként” élte meg a Csoportterápia című musicalben való szereplését, mindenkinek ajánlani való emberi és színészi tréningként A zuhanás sokkja című előadást, de kosztümös filmben is szívesen játszana. Júniusban pedig Znamenák István rendezésében, a Vadmézben tűnt fel. Ennek kapcsán beszélgettünk zsúfolt évekről, a sors fordulatairól, a boldogság mibenlétéről és sok más, nagyon is emberi tényezőről Grisnik Petrával.

Az idei nyarad különösen sűrűre sikeredett, hiszen erre a nyárra esett a Vadméz bemutatója, Kőszegen is bemutatóztál, és az Ördögkatlan Fesztiválon is aktív szerepet vállaltál alkotóként és önkéntes segítőként egyaránt. Hogy vagy? Nem fáradtál el?

Nagyon elfáradtam most. Ugyanakkor két éve várok erre, hogy ennyire fáradt legyek. Korábban, kb. másfél éven keresztül nagyon nehezen és nyögvenyelősen vergődtem a szabadúszói létben. Akkor lemondó is voltam ezzel kapcsolatban…

A színészettel vagy a szabadúszással kapcsolatban?

Úgy az egésszel. Volt egy naiv elképzelésem, miszerint ha az ember csinálja a dolgát, ezt majd valaki látni fogja, és azt mondja: oh, te így dolgozol?! Akkor gyere, dolgozzunk együtt, próbáljuk ki ezt! De aztán rá kellett jönnöm, hogy annyi minden máson is múlik, nem feltétlenül csak azon, hogyan dolgozol. Egy idő után kénytelen voltam szembesülni azzal, hogy nem nagyon látnak engem azok, akiknek látniuk kéne… Hát így akkor akár karikára is játszhatom magam, mi a fenét csináljak?! Emiatt kicsi kiábrándult lettem. No, édes szakmám, ebben ennyi volt!

Ennek a folyamatnak sok fázisa volt, és az utolsó fázisban jutottam arra a következtetésre, hogy végül is nekem tíz olyan év jutott, ami másnak össze sem jön húsz év folyamán se! Nagyon jókat játszottam a „behozom a tálcát” szerepektől egészen a címszerepig, hát mit akarok én még? Ezzel a gondolattal meg is békéltem. Úgy voltam vele, hogy ami darabjaim még futnak, abban játszom, aztán valami polgári foglalkozás után nézek. Azt tudtam, hogy az emberekhez való kapcsolódásomat nem szerettem volna elveszteni. Erről is volt egy romantikus elképzelésem: nem baj, ha kevesebbet keresek, csak legyenek ott emberek!

Így elvégeztem egy tanfolyamot és life-coach képzettséget szereztem, amit nagyon szeretek. Most is űzöm a színészet mellett. És amint belenyugodtam abba, hogy a színészi pályafutásomnak vége van, egyre másra jöttek a telefonok, és megkerestek emberek… nem tudom, honnan jöttek. Mindenki azzal hívott fel, hogy rám gondolt, vagy kifejezetten velem szeretné azt az adott darabot megcsinálni. Egészen addig összesen két ilyen telefonom volt. Idén hat bemutatóm volt így, ezek közül kettőt egyszerre, párhuzamosan csináltam. Szuper jó érzés, hogy abban fáradtam el, ami a hivatásom. Ezt akartam.

Kicsit úgy működött ez, mint a szerelem esetében: amikor lemondasz a nagy Őről, egyszer csak betoppan az életedbe…

Lehet. Én ezt a részét nem látom annyira tisztán, azt viszont nagyon is érzékeltem, hogy szakmai társaságokban szinte olyan voltam, mint az éhes kutya az asztal körül. Ilyenkor az embernek szaga van, és messziről bűzlik. Amúgy én akkor kijelentettem, hogy én világéletemben boldog színész voltam, úgyhogy nem fogok átigazolni a másik klubba. Annyi boldogtalan színészt látok magam körül… és ha szarul csinálom, nemcsak én érzem magam rosszul, hanem a környezetem is. Ez ott és akkor tudatosult bennem. 

Létezik olyan helyzet, amikor ki tudnak téged hozni a sodrodból? Szinte mindig mosolyra áll a szád, és állandóan nevetsz a beszélgetésünk folyamán is.

Ez részben genetikus, szerintem. Egyébként én befelé élő típus vagyok. Furcsa, mert gyerekkoromban is ez volt a mintám, aztán valahogyan a színházi életemben is ezt a fegyelemhez és alázathoz köthető „rendszert” alakítottam ki: ha valamilyen problémád van, azt intézd el diszkréten, lehetőleg úgy, hogy ne legyél mások terhére. Vidd ki a wc-be, sírd ki, hányd ki, amit akarsz, aztán gyere vissza, és dolgozzál. Emiatt mindenki azt hiszi, hogy állandóan mosolygok – ami nekem tök oké –, ugyanakkor emiatt tudok iszonyatosan empatikus lenni mindenkivel, aki ezt nem tudja csinálni. Ezt nem is teszem szóvá olyankor a kollégának, csak akkor, ha bánt valaki mást eközben. De ha magával van baja, akkor oké, álljon meg a próba, menjünk ki sírva cigizni, vagy ami neki ilyenkor kell. Én ugyanazt csinálom, mint ő, csak egyedül. Felfedeztem azt a részt, ahová visszabújhatok. 

Akkor te a rendezők lelki jobb keze vagy…

Így is lehet mondani, de ha rosszul érzem magam egy munkafolyamatban, én is bezárkózom. Kilóra meglesz a munka, de én nem leszek benne. Akkor munkavégzés van meg áfás számla. Lekopogom, nem volt sok ilyen eddigi életemben.

Tavasszal volt bemutatód a MáSzínházasokkal is (A zuhanás sokkja). Miért vállalsz el egy adott feladatot? Az előadás ügye, a rendező, a feladat típusa, a téma az, ami meghatározó számodra?

Egyrészt van a szabadúszásnak egy „ráérési” része: persze, ha ráérek, elvállalom. Ugyanakkor ha valakivel korábban volt egy rossz munkatapasztalatom, akkor ha újrahív, próbálok abból a szituációból kikerülni. De persze, ha van egy ügy, vagy egy fontos dolog, vagy egy olyan élmény, amiben eddig nem volt részem, akkor habozás nélkül igent mondok! Pont a MáSzínházasokkal volt ez, hogy életemben nem csináltam még ilyet. Akkora emberi és szakmai tréning volt, hogy minden kollégának ajánlanám, hogy kifejezetten ebben az inkluzív formában vegyenek ebben részt. Azt gondoltam, hogy biztos olyan lesz ez, mint amikor gyerekek játszanak a színpadon: velük cukinak kell lenni, meg kell őket kímélni mindentől, és ők majd játszikáznak, mi meg, ép színészek csináljuk a művészetet. De ez egyáltalán nem arról szól, hogy vannak a színészek meg a cuki, Down-szindrómás gyerekek, hanem hat darab színészt látsz a színpadon!

A Bakonyvári Ágiék zseniálisak ebben az inkluzivitásban, vagyis hogy mindenki tegye bele azt, amije van, de annál nem kevesebbet. Hogy lehet az, hogy én előbb fáradok el, mint ő, és ő jön oda hozzám, hogy gyere, csináljuk tovább! Vagy épp hogy beesek próbára, se fejben, se lélekben nem vagyok ott, kiakadok, és akkor ő odajön hozzám, hogy semmi baj, akkor megcsináljuk még egyszer, szedd már össze magad! Lesült a bőr a képemről, hogy előbb tudta a szöveget, mint én, aztán rögtön azután azért sült le, mert milyen alapon gondoltam azt, hogy ő nem tudja megtanulni a szöveget?!

A borzasztó nagy szeretethullám közepette mindannyian tudtunk arra koncentrálni, hogy amit csinálunk, az igenis fontos, ezt el akarjuk mondani önazonosan és őszintén. Mindenki csak azért volt ott, mert ott akart lenni, sehol másutt. Ez hatással van az emberekre. A nézők itt arra kíváncsiak, hogy te, aki ilyen vagy, mi tudsz kihozni ebből. És soha nem hozzák őket olyan helyzetbe, hogy takargassák magukat, vagy hogy mi úgy csináljunk, mintha ők nem lennének downosok. Hát ez olyan, mintha úgy csinálnánk, mintha ez nem lenne! Ez mindenkire ugyanúgy érvényes, ráadásul a színház nem takargatni akarja az embereket, hanem megmutatni úgy, ahogy vannak. Mondjuk sokáig én is azt hittem, hogy a magasságom nem számít. De hát miért is?! Ha bejövök az ajtón, mindenki látja! Ez egy eszköz lesz a kezemben, ennek ki leszek téve, akárcsak a Vadmézben. De így legalább nem egy vagyok a sok lány közül, hanem a kurva magas lány vagyok. És belőlem csak egy van. 

Sokszor játszol gyerekek előtt, vagy a kolibris előadás volt az első (Esznek-e a halottak epertortát?, r. Szívós Károly, Kolibri Fészek – a szerk.)?

Kaposváron is szerepeltem már gyerekelőadásban. A legfrankóbb érzés, és segít abban, hogy ne szállj el. Akkor is nagyon szerettem, meg azt is kedveltem, amikor a Mary és Max bekerült egy iskolai programba. Az is egy más érzés, amikor csinálsz felnőtteknek egy előadást, amire aztán beáramlik sok, pattanásos arcú kamasz, hogy most mutassál valamit! Nagyobb a tét. A Kolibrinél eleve lehetett tudni, hogy a közönség kisméretű cipőt hord. Rettenetesen élveztem, főleg a Fészket, ahol ott van a gyerek az arcomban, azonnal reagál és mondja. Annyira szeretem, hogy nekik abszolút nem gond Emma outsidersége, hanem bejön nekik és elfogadják. A mostani gyerekek esetében sokszor azt érzem, hogy ők ki tudják mondani azt, hogy ja, ez nem gáz! Ha te valamilyen vagy, arra a közösség már nem feltétlenül kitaszítással felel. Ja, te ilyen fura csaj vagy?! Jó, akkor majd kezdünk veled valamit, vagy nem kezdünk semmit, de semmiképpen sem fogunk bántani! Az előadást követő foglalkozásokon adott reakciókból, a hallottakból azt szűrtem le, hogy ezek a gyerekek megértik, hogy az outsider lét csak annyit jelent, hogy annak az illetőnek más dolga van csupán. Nyugodtan tedd ezt, a világ majd utolér! Ez az előadás felért nekem egy terápiával. Jó volt minden alkalommal a bennem élő tizenkét évest megnyugtatni, hogy nem lesz semmi baj, és most biztonságban kiabálhatsz, hogy menjetek a francba! Nem baj, hogy ilyen gyerekből ilyen felnőtt lettem. Ezek szerint én voltam valamilyen, és a többi gyerek is valamilyen

Egy ilyen elementáris élmény után egészen máshogyan áll az ember a környezetéhez, talán az életéhez is.

A MáSzínházasokkal töltött intenzív főpróbahét után kifejezetten nehéz volt visszaintegrálódnom az ún. saját társadalmamba. Miért nem tud úgy működni a világ, ahogyan velük? Amikor csak egy szabály van: mondd ki, amit gondolsz vagy érzel, úgy, ahogyan van. Arról lehet beszélni, nincs játszmázás, meg „majd a másik kitalálja, mire gondoltam” helyzetek. Ez főleg a színházi életemre vonatkozik, szerencsére, a magánéletemben olyan emberek vesznek körül, akikkel tudok beszélgetni, nem csak társalogni. Jó, tudom, ez egy utópisztikus elképzelés.

Mennyire sikerült ezt a tapasztalatodat beépítened a Vadméz-béli karakteredbe? Hiszen A zuhanás sokkja után jött azonnal az olvasópróbája.

Ezek nehezen összehasonlítható munkafolyamatok, nagyon más élmények. Szerencsére a Vadméz egy szuper szereposztással készült, és az idő rövidsége miatt még inkább egymásra voltunk utalva. Koncentráltan, jól melóztunk, sokat nevettünk. Mindkét élmény pozitív volt, csak másképp.

A Vadméz gyakorlatilag Csehov Platonovjának újraírása. Platonovot a nárcisztikus személyiség mintájaként is emlegetik. A nárcizmust sok esetben összekötik a színházban dolgozókkal. Te mit gondolsz erről, szerinted is „színházi betegség” ez?

Maga a nárcisztikus jellem egy olyan személyiségtorzulás és állapot, amihez a környezetnek muszáj valamilyen módon viszonyulnia. A színházi társadalomban kevés emberről lehet elmondani, hogy nincsenek nárcisztikus vonásai, mert 99%-unk szereti, ha rólunk van szó. Ugyanakkor kevesen vannak azok, akik ezzel mérgezik is a környezetüket, azok, akik kényszeres rettegésben élnek, ha nem róluk szól a világ – ilyennel tényleg alig találkoztam. Pedig amúgy olyan ember közelében lenni jó, aki egészséges mértékben szereti magát. 

A nárcisztikus emberekhez talán az a megoldó kulcs, hogyha kicsit megeteted az egóját. Mindenkihez közel lehet kerülni, hozzájuk ez az út vezet. Belemész a játékaiba, a játszmáiba, elhiteted vele azt, amiben ő hinni szeretne.

Ez nem átverés?

Igaz, de ő kéri. És ha ez kell ahhoz, hogy harmonikus munkakapcsolatunk legyen a színpadon, hát ezen ne múljon! A hasonló személyiségű kollégák amúgy általában nehéz partnerek, de jó színészek. Választhatom azt, hogy elhatárolódom ettől az embertől, de akkor lesz közöttünk egy hideg kulimász, amit aztán nagyon meg fog látni a néző is a színpadon… Nekem ez tudatos munkával nem esik nehezemre. Úgy kell elfogadnunk egymást, ahogyan vagyunk. Ha én nem fektetek másba energiát, hogyan várjam el, hogy bárki más belém is fektessen energiát? Babarczy tanár úr fogalmazta meg nagyon jól: hülyének hülye, de a mi hülyénk. Szép dolog a színház, de nem szabad túlmisztifikálni. Ez egy munkafolyamat.

Ha innen nézzük, akkor a Platonovnak teljesen behódoló női attitűd nem állt messze tőled, ugye? Gondolok itt az alkalmazkodásra, a másikhoz való igazodásra.

Nekem az volt az érdekes, hogy mindegyik női karakternél speciális módon ragadható meg az, mitől hódol be ennek a csávónak, fekszik alá vagy adja fel mindenét érte? Ebben a sztoriban is outsider vagyok, mert a végén én dobom oda magam, hogy na, hát ha mindenki le akar feküdni vele, engem se hagyjatok ki! Nekem az egyik kedvenc pszichológiai témám a szégyen: összetett és bonyolult, így Grekova figurájában meg a történetben is inkább azt kerestem, mi vezethet egy nőt, mennyire kell megőrülni egy másik emberért ahhoz, hogy újra és újra kitedd magad annak a szégyennek, hogy neki te nem fogsz kelleni. Hogy van az, hogy mindenfajta jó és szép nő mászkál Platonov körül, és vagy te, aki csúnyább, mint a többi, és neked az az egyetlen figyelemfelhívó eszközöd, hogy mindig hülyét csinálsz magadból, mert látod, hogy azt szeretik. És azután képes vagyok olyan helyzetekbe hozni magam, amelyekben én egyébként szégyellem magam, és nekem rossz, de legalább megkaptam a figyelmet, amire vágytam. Borzasztóan bénító érzés, amely azonnali megsemmisülést von maga után.

És mindezek ellenére folyamatosan kiteszed magad azért az egy tekintetért, amely amúgy ezt az érzést is generálja benned.

Pontosan. Döbbenetes, mire nem képesek az emberek egy perc áhított figyelemért. Ráadásul mindezt úgy teszi a Grekova, hogy igazából nem is számít másra, jobbra. Csak reménykedik, hátha egyszer ő következik a soron. Amikor pedig eljön az a pillanat a darab végén, boldogan mondja magának, hogy na, én ezért megdolgoztam, ez nekem most jár! Ehhez a szerephez nekem ez volt igazán a kapcsolódási pontom: itt van egy lány, aki szörnyen kívülálló, nagyon szeretne csatlakozni a többiekhez, és ezért állandóan szégyenbe hozza magát.

Te is éreztél már hasonlót, mondjuk, egy rendező kedvéért hoztad magad hasonló helyzetbe?

Nézd, nekem az egész kamaszkorom erről szólt. Pont ugyanígy csináltam magamból hülyét, hasra is estem, csak hogy a fiúk észrevegyenek. Lehet, hogy nem tetszettem nekik, de nekem mondták el azokat a lányokat, akik nekik bejöttek, és ez jól esett, sőt! Ez egy spirál, de ki lehet belőle jönni. 

Van olyan rendező, akivel bármi áron dolgoznál együtt?

Bármi áron, olyan nincs. De Moha (Mohácsi János – a szerk.) nagyon hiányzik, az egy másik dolog, amit ő tud. Mivel Kaposváron tanultam, a pesti kapcsolati hálóm nehezen alakult ki, sok ismerkedésből egyszerűen kimaradtam. Nekem nem volt módom találkozni az Ascherral, a Bagossyval, a Máté Gáborral… és ez tök jó lenne, ezek az emberek borzasztóan izgatnak, nagyon szívesen belelátnék a munkáikba! De eközben a legváratlanabb emberektől jönnek hívások, és alakulnak ki tök jó találkozások… Majd, ha jönni kell, jönni fognak ezek az emberek is.

Znamenák Istvánnal dolgoztál korábban?

Ő szerződtetett le végzős koromban Kaposváron. Nekünk sokkal több személyes kapcsolatunk volt, mintsem szakmai. Később, amikor távozott a kaposvári színház éléről, dolgoztunk még együtt Kőszegen, aztán a következő közös munkánk a Száll a kakukk volt Tibornál (Orlai Tibor, az Orlai Produkciós Iroda vezetője – a szerk.). Noha később sokáig nem dolgoztunk együtt, az tény, hogyha két kaposvári összefut véletlenül, akkor az egy találkozás. Akkor úgy tudunk egymásra nézni, úgy tudunk egymáshoz szólni… ez egy kapocs. Ő egyébként nagyon jóféle színész-rendező. Iszonyatosan figyel téged: hogyan közelíted meg, neked mi közöd ehhez az egészhez. Znami olyan időnként, mint egy gyerek, fellobban benne a játékkedv, hogy ez annyira jó, hogy én is szeretnék! Ő olyankor nem előjátszik, hanem felpattan a színpadra, megfog kellékeket, egyszerűen velünk van, mert belülről is át akarja élni az előadást. Nagyon szeretem benne ezt az aktív részvételt, amikor azért pattan fel melléd, mert úgy érzi, hogy ezt már csak nézni nem elég, csinálni is kell!

Szerinted mi a Vadméz lényege? Ötvös András azt nyilatkozta, hogy szerinte ez a darab a szeretet iránti vágyról szól.

Egyrészt nincs olyan színdarab, amiben a szeretet ne lenne egy kulcsszó: vagy ennek a létezése vagy ennek a hiánya áll a középpontban. A Vadmézben nagyon fontos az, hogy egyik szereplő sem tudja kifejezni az igényét. Senki nem tudja megfogalmazni, mire van szüksége. Mindenre azt mondják, hogy nem tudják. Aztán amikor bekövetkezik, megtestesül a vágyuk, akkor pedig visszakoznak: jaj, nem arra gondoltam, hogy most azonnal! Majd egyszer, valamikor… tulajdonképpen nem tudják megmondani, mitől lennének boldogok. Ebből ered ez a szeretethajhászás, mert mindegyikük azt hiszi, hogy majd a másik megmondja, mitől lesz ő boldog. Önmagukkal nincsenek jóban, ez a vergődésük oka. Aki pedig nem szereti magát, azt nagyon nehéz szeretni. Nekem a személyes receptem az, hogy a saját boldogságcsomagomért én vagyok a felelős, ami lehet több, kevesebb soha. Most már meg tudom fogalmazni az igényeimet, és nem másoktól teszem függővé a boldogságom. Persze, ha jobban szeretnének, az növelné a komfortérzetemet, de a milyenségemen nem változtat. Az készen van.

forrás: https://dunszt.sk/