Nyíregyházán áldás épült a falakba

Verebes István, a Móricz Zsigmond Színház korábbi igazgatója azt mondja, ő Nyíregyházán lett felnőtt.

– Felér egy életműdíjjal – feleli Verebes István arra a kérdésre, hogy milyen érzés volt visszatérni a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházba, amelynek 1993–99 között az igazgatója volt, és ahol ő rendezte a most indult évad első bemutatóját, a Színházi bestiákat.

Külön kötetet érdemelne

– Furcsa a „társadalmi beágyazódásom”: mind a két politikai oldalról azt hiszik, hogy a másik mellett állok, így a színházak egy része megfontolja, hogy felkérjen-e munkára. Nincs bennem sértettség, tudomásul veszem, hogy ilyen kort élünk. Épp emiatt volt meglepő és megtisztelő a nyíregyházi igazgató, Kirják Róbert felkérése, amiért persze köszönet jár neki tőlem.

E mostani nyíregyházi színház igen jó kondíciójú, jól szervezett értékrendű teátrum. Mindenki alázattal teszi a dolgát, nincsenek intrikák, rossz mérgek.

– Az is elismerést érdemel, hogy a város milyen sok pénzt és figyelmet áldoz a kultúrára.

A városról még annyit, hogy percenként úgy szólítottak meg az utcán szeretettel, mintha a földijük lennék – mondja Verebes István, akinek a tavaly megjelent Tólig című kötete memoár, egyben kegyetlenül őszinte látlelet a hazai színházi állapotokról.A könyvében azt írja, hogy a nyíregyházi színházigazgatás hat évének illene külön könyvet szentelnie. Hogy miért? Lapunknak azt mondta: ő itt lett felnőtt.

Nem utasíthatta vissza

– Mielőtt Nyíregyházán igazgató lettem felelőtlenül éltem, rendezetlen volt az életmódom, aminek az addigi sikereim sem használtak, sőt. A felkérés, hogy pályázzam, alkalmassá tett az életmódváltásra. Épp elváltam, a fiam pedig Londonban tanult, de persze nem csak ezek számítottak: morális értelemben sem utasíthattam vissza az ajánlatot, mert gyávaság lett volna.

Én ugyanis nagyon sokat pofáztam akkor is arról, mit és hogyan kellene csinálni, jött az alkalom, hogy ne csak a számat jártassam, hanem bizonyítsak. Bíztam benne, hogy talán nem követem el ugyanazokat a hibákat, amiket addig másoktól láttam, és vállaltam a próbatételt, hogy egy irracionális, általában pazarló, értékzavaros színházi szerkezetben 130 családos ember gazdája leszek.

– Sikeres színész és rendező voltam, méltányolt előadásokkal a hátam mögött – nyilván ez alapján ért a felkérés is –, de tudtam, hogy a nyíregyházi igazgatói éveim akár semmissé is tehetik mindazt, amit addig letettem az asztalra. Tudtam, hogy az igazgatói szék veszélyes hely, de azt is tudtam, hogy engem legkevésbé a hatalom vonz.

Szerencsére egy nagyon jó állapotban lévő színházat örököltem, ahol odaadással és kiváló munkaerkölccsel találkoztam, ám a csoda ennek ellenére sem jött azonnal. Az első félév nem tett elégedetté, holott nagyon felkészültem az évadra. Korábban sokan mondták, egy évet sem fogok kihúzni Nyíregyházán, eltökélt voltam, hogy ezt megcáfolom.

A fordulópont

– A fordulópontot egy Mohácsi-rendezés jelentette. Még az évad előtti nyáron megkerestem Mohácsi Jánost és addig erőszakoskodtam, amíg elvállalta, hogy dolgozik nálunk – addig sehol sem rendezett vendégként, csak Kaposváron. Az „Itt a vége, pedig milyen unalmas napnak indult” nagyszerű lett, és utána változott meg minden.

A siker megnyugtatta

– Amíg a félelemtől én voltam a legokosabb, és mindenkinek az idegeire mentem, addig zavarodottan tettem a dolgom. Az első siker után fellazultam, megnyugodtam, és már én is jobban, értelmesebben dolgoztam – mondja Verebes István, aki úgy véli: azért kapta meg a sorstól a nyíregyházi évek lehetőségét, hogy megismerje a feleségét (Fejes Ágnes a színház marketingvezetője volt, a szerk.), és szülessen tőle egy gyermeke.

– Igazgatói éveim alatt voltak jelentős előadások, jók és közepesek, nyilván rosszak is, tehát amikor azt a hat esztendőt értékelem, nem akarok szobrot emelni magamnak. Az biztos, hogy ezt a színházat nem lehetett elrontani, már csak a közönség miatt sem, mert ha kevésbé jól is sikerül egy előadás, a belefektetett munka miatt a nézők azt is méltányolják.

Engem itt soha senki nem támadott hátba, és ez a színházi viszonyok között ritkaság, sok teátrummal ellentétben itt az áldás beépült a falakba.

Hisz a minőségben

– Azt már az első évadnyitó társulati ülésen elmondtam, hogy nem jobb színházat akarok csinálni, elég lesz, ha jót csinálunk. Különbet szerettem volna, de hogy nem sikerült, azért a már akkor is évtizedek óta mozdulatlan színházi struktúra volt a felelős. Mindezek ellenére ma is hiszek a minőség megbecsültségében: abban, hogy a közönség nem engedi a gagyi felé tolódni a színházakat, akkor sem, ha azok erős bevételkényszerben kénytelenek tervezni.

– Lehet, hogy ez idealizmus, de számomra a színház több mint az a hely, ahol csakis a felhőtlen szórakozásnak áldozunk. Ott művészeknek és közönségnek magunkat kell újra és újra fölfedeznünk, együtt.

Kiváló szakemberekkel dolgozhatott

– Igazgatói éveim alatt kiváló szakemberek segítettek, többen közülük ma is itt vannak, például Fülöp Angéla, Boldizsár Zsolt, Áts Zoli, Sárközi Pista, sorolhatnám. És mellettem állt a művészeti titkárunk, Kocsis Gyöngyvér, aki tévedhetetlen volt, érzékeny, jó ízlésű, aki mindig elsősorban a színészek érdekeit vette figyelembe. A legtöbbet mégis Tóth Jánosnak köszönhetem, társigazgatómnak, ő gazdasági és műszaki fenomén, azt is tudta, hol lehet a legolcsóbban vasszeget venni a városban, vállalkozásokat indított, tisztessége megkérdőjelezhetetlen volt, megegyeztünk akkor is, ha száz forinton állt le veszekedni velem. Nélküle fél év alatt megbuktam volna. A színháziak közérzete a vezetőik tisztességén múlik, és mi ebben, azt hiszem, következetesek voltunk. A mai napig azt gondolom, helyesen jártunk el, amikor nem vettünk fel sikerdíjat, hiszen a velünk együtt élő színészek már akkor is a gázszámláért dolgoztak. János mellett nekem kizárólag azzal kellett foglalkoznom, amihez talán értettem is.

forrás: https://szon.hu/