ÖRDÖGI ÖSSZEGZÉS

Az összművészeti Ördögkatlan Fesztivál 2008-as indulása óta évről évre bővül, egyre nagyobbat merít kulturális-művészeti programokból, s egyre több érdeklődőt vonz Baranya megyébe már a nulladik naptól fogva. Élményszeletek és a „jobbak vagyunk-e itt” kérdése.

A fesztivál borzalmasan nagy erőssége az, hogy a művészeti programok mellett – kiállítások, performanszok, színház, filmek – a workshopok, a kézműveskedés, valamint a „hagyományos fesztiválkelléknek” tekinthető koncertek egyaránt jelen vannak. Ugyanakkor a legnagyobb problémát is ez a sokszínűség adja: lehetetlen „kimaxolni” ezt a rendezvénysorozatot.

Mikor vége van ennek a pár napnak, azt érezhetjük, jövőre is el kell jönnünk, hiszen olyan keveset láttunk az egészből. Délelőtt tíz órától hajnali egyig hat településen, legalább tizennégy kisebb-nagyobb helyszínen válogathattunk a programokból, amelyekhez a helyi pincészetek, családi borospincék nyújtottak frissítőt. A fesztiválozó legnagyobb dilemmája tehát leginkább az volt, melyik nap mit válasszon a színes kínálatból. 

Délelőtt jellemzően több kézműves foglalkozást találtunk. Both Miklós Ukrán Udvarában a gyertyaöntés, babakészítés, kézi szövés rejtelmeit lehetett elsajátítani, ezen kívül folttakarót varrhattunk az American Corner segítségével, szitanyomatozhattunk Agócs Írisz alkotásaiból (akinek munkáit egy külön kiállításon is megtekinthettük), illetve a hagyománnyá vált ördögmaszk készítése sem maradhatott el.

Az Ukrán Udvar a sokadalom igazi békeszigete volt a szalmazsákos ücsörgő pázsittal és a forróságot enyhítő párakapuval. Az esti táncházak alkalmával felbolydult a helyszín, ám báját ez sem csökkentette.

A műhelyek közül a legnagyobb élmény a kisharsányi Kovács Udvarházban lévő textilfestő és ruhakészítő workshop volt.  Az alkotók, Márföldi Dóra és Katona Juli közvetlen stílusa és nagy szakértelme azokat a nézelődőket is bevonzotta, akik nem jelentkeztek be előre, pusztán arra jártak – a folyamatos telt ház ellenére mindenki kipróbálhatta magát. Dóra minden nap más festőnövénnyel készített szebbnél szebb textíliákat (pl. vérehulló fecskefű, vöröshagyma, dió), amelyeket Julinál akár fel is lehetett használni. A rendezvény profiljába nagyszerűen illeszkedett az upcycling technikája.

Kiderült, a régi, megunt ruhadarabok felhasználásával hogyan készíthetünk újat, izgalmasat, stílusosat úgy, hogy kevesebb szemetet hagyunk magunk után.

Juli saját dizájnprojektje, a Renaichance is teljesen ehhez illeszkedik. Év közben Budapesten lehet tőle tanulni, rendelni, vásárolni. A Katlanon saját tervezésű felsők, szatyrok, bevásárló zsákok, táskák és egyéb szépségek születtek. 

A délutáni és kora esti idősávban a színházi előadásoké és a performanszoké volt a főszerep.

Független színházak és kőszínházak, profik és tanoncok is jelen voltak, így a szerencsések láthatták az Örkény Színház Az üvegbura című előadását, illetve A Dohány utcai seriffet teljes sötétségben – magyarul és angolul egyaránt. A Dollár papa gyermekei Árvácskája – csakúgy, mint a legtöbb előadás – szinte életveszélyes telt házzal ment, a befogadóterek a legtöbb esetben ugyanis nem voltak felkészülve a színházra éhező tömegre. Jegysorsoló applikáció segítségével lehetett helyet foglalni az előadásokra, ám mindazok közül, akikkel beszéltem, csupán egy olyan ember volt, aki ezzel a módszerrel jutott jegyhez. A nézőtér felét töltötték fel sorsolás alapján, a megmaradt jegyekért pedig minden reggel sorba álltak az érdeklődők. Aki így sem járt sikerrel, ám továbbra sem adta fel, elutazhatott a helyszínre, hogy ott próbálkozzon a meglehetősen bizonytalan bejutás reményében.

A kígyózó sorok egyrészt azt mutatják, nagy az érdeklődés a színház iránt, azonban arról is tanúskodnak, hogy sem a jegykiadó rendszer, sem a játszóhelyek befogadóképessége nem elegendő, vagy túl kevésszer játsszák az adott darabot (jellemzően egyszer vagy kétszer). Az Árvácska kapcsán egy fesztiválozó pár azt mondta, sajnos kár volt bemenni. Nem az előadás milyensége miatt, hanem egyszerűen azért, mert nem lehetett rendesen látni és hallani, a zsúfoltság miatt pedig levegő sem volt.

Üdítő kivételt jelentett a nyár szenzációjaként minden fesztivált letaroló Shakespeare-darab, a Sztalker Csoport és a Gyulai Várszínház Vízkereszt, de amúgy mindegyje, ami teljesen birtokba vette a Mokos Pincészetet, és a fesztivál majdnem minden napján látható volt – szintén telt házzal és kígyózó sorokkal, de kibírható körülmények között. Igazán energikus, vibráló produkció ez, amely bővelkedik az intertextuális és aktuális utalásokban. Improvizatív, komédiás játékstílus vegyült kimért pontossággal, songokkal, látványos koreográfiákkal (Nagy Péter István) és leporolt nyelviséggel.

A túláradó monológokat szimultán játék és kitűnően szerkesztett váltások ellenpontozzák.

A legemlékezetesebb alakítást Gyöngyösi Zoltán nyújtotta Malvolio szerepében, aki a darab elején nevetséges, törékeny, szürke alak, egy neurotikus, de valamiféle nyers erőt képviselő karakterré bomlik ki. Gyöngyösi nemcsak a két ellentétes személyiséget festi meg érzékletesen, hanem a kettő közötti átmeneti állapotot is. Végeredményben feltárult előttünk, miként bujkált egymásban a két személyiség az elejétől fogva. Játékának Szabó Sebestyén László szégyentelen Tóbiása és annak csatlósai adnak keretet.

A színház mellett nagy hangsúly volt a filmeken is. Idén Reisz Gábor volt az egyik díszvendég,

aki beszélgetett, zenélt, és a filmjét, a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlant is vetítették, ami pedig még nagyobb jelentőségű, hogy új filmjét, a Rossz verseket ugyancsak láthattuk. Igaz, az egyik napot szinte teljesen elsöpörte a vihar, ám a VAN zenekar koncertjét egy kisebb térben megtartották, és ráadás is volt belőle. A nagyjátékfilmek mellett a Malter Filmfesztivál vándorvetítésén láthattunk rövideket is.

Itt debütált a Malter nemzetközi válogatása, amiben szerepeltek koreai, francia, német, venezuelai alkotások is, csak néhányat említve a rendkívül széles palettából.

A beremendi Kovácsműhely családias hangulata és változatos programjai sokakat idevonzott. A filmek iránti nagy érdeklődés és az apró „vetítőterem” azt bizonyította, a vetítés megérdemelne egy nagyobb és kényelmesebb helyszínt. Különlegességként Molvay Norbert Pécshez kötődő, díjnyertes dokumentumfilmje, a Ha nem segít a Mindenható is látható volt. 

Az Ördögkatlan Fesztivál bájához nagyban hozzájárul a kistelepülések, falvak miliője, a kicsinosított udvarházak, a multifunkciósra alakított iskola, a pincészetek. Azonban az idei évben jelentősen többen érkeztek ide a nulladik naptól kezdve, ami felülmúlta a helyszínek befogadóképességét. Hasonló volt a helyzet a közlekedéssel: a kedves, stopposokat is szállító (jellemzően szintén fesztiválozó) autósok nélkül nagyon nehéz lett volna egyik helyről a másikra eljutni. Sok fellépőt szállásoltak el Harkányban, ám oda az első napon egyáltalán nem közlekedett busz. Aki az utolsó koncert után nem sietett a buszokhoz, reggel kilenc óráig szintén nagy eséllyel Nagyharsányban ragadt. Nagyon jó ötlet a Katlanbusz, mindenképpen szükség van rá, hiszen a helyszínek között több kilométeres a távolság, ám az óránkénti egy járat nem bizonyult elegendőnek. Az estéket számos koncert töltötte meg, hazai és külföldi zenekarok egyaránt. A fiatal, kísérletező bandák mellett nem maradhattak el azok a „nagy öregek”, akiket minden évben hallhatunk Baranyában, és talán ami miatt a helyiek kevésbé érdeklődnek a programok iránt. Nem hinném, hogy az Ördögkatlanon vagy a Bánkitó Fesztiválon „jobb emberekké válnánk”, vagy „előjönne a jobbik énünk” – ahogyan azt több reflexióban is olvashatjuk.

Az emberek egyszerűen elfogadják a játékszabályokat (például kevesebbet szemetelnek), és a rendezvény saját biológiai órájához, üteméhez igazodnak:

szeretnék magukat jól érezni. Talán kezd bennünk kialakulni a tudatosabb szórakozásra való igény, ahol a saját boldogságunk nem lehet egyenlő mások szenvedésével. Talán a vidéki levegő hatása. Vagy ez is csak egy fesztivál.

Ördögkatlan Fesztivál, Nagyharsány, 2019. július 30. – augusztus 3.

forrás: http://kulter.hu