Tóth Barnabás: Mindig az van, hogy megjelennek a szörnyű nácik. Engem nem ez érdekelt

Tavaly a Susotázs című kisfilmje a tíz közé jutott, idén az Akik maradtak című nagyjátékfilmjével szintén ő képviseli Magyarországot az Oscar-versenyben. A második világháború után játszódó filmben egy családját vesztett orvos és egy szüleit vesztett kamaszlány különös kapcsolatát követhetjük végig. A film túl van az amerikai bemutatón, ahol igencsak kedvező volt a fogadtatása, a hazai mozikban szeptember végétől látható. Hogy kerül egy tévéfilm az Oscarra? Miért nem holokausztfilmről van szó? Mit mondott Edward Norton a Harcosok klubját homoerotikus filmnek tituláló újságírónak? Interjú Tóth Barnabással.

hvg.hu: Az Akik maradtak a coloradói Telluride Fesztiválon mutatkozott be, amely az egyik legfontosabb filmes rendezvénynek számít a tengerentúlon, többek között itt volt a premierje annak idején az Oscar-díjas Gettómilliomosnak, A király beszédének, de bemutatták itt a Saul fiát is. A film óriási szakmai és közönségsikert aratott, gratulált önnek Edward Norton és az Amerikai Filmakadémia nemrég leköszönt elnöke, méltatta a Variety, a Wall Street Journal. Azért ezek elég kedvező jelek az Oscar előtt, nem?

Tóth Barnabás: Elképesztő volt a fogadtatás, igen. Több vetítés volt a fesztiválon, egyre többen jöttek ezekre, a végén pótvetítést is kellett tartani, ahova nem fértek be az érdeklődők. E mellett voltak különböző kísérő rendezvények, piknikek, brunchok, és ezeken – a liftkezelőtől kezdve a Paramount volt elnökéig – rengetegen jöttek oda hozzánk gratulálni. Nyilván, akinek nem tetszett a film, az nem jön oda, így a negatív véleményeket nem tudtam lemérni, de amit tapasztaltam, az nagyon felemelő volt. A szakmai lapokban megjelent írások is nagyon kedvező képet mutattak a filmről. Már-már elkezdtünk hitetlenkedni a fogadtatásban, mondta is a forgalmazó, hogy azért számítsunk arra, hogy nem minden kritika lesz ilyen jó.

hvg.hu: Ezek után milyen eredménnyel lenne elégedett az Oscaron?

T. B.: Nagyon éles a verseny, és olyan kiváló filmekkel kell megküzdenünk, mint például az Arany Pálma-díjas dél-koreai film, az Élősködők vagy az Ezüst Medve-díjas izraeli–német–francia film, a Szinonimák, és sorolhatnám. Egy ilyen mezőnyben, ha csak a tízbe bekerülnénk, már az óriási eredmény lenne. De azért is nagyon nehéz ez a kérdés, mert mondjuk egy sportolótól a verseny napján még meg lehet kérdezni, hogy mit vár az olimpiai döntőtől, hiszen azt ő aznap még befolyásolhatja, és számít, hogyan ébred, milyen taktikával készül. De én mit tudok csinálni? A film elkészült, reménykedni tudok csak. Persze, ahova hívnak, elmegyek és beszélek róla, de a filmen már nem tudok változtatni.

Olyan nagyon nem foglalkozom ezzel, innentől már minden győzelem.

hvg.hu: Ahhoz, hogy egy akármilyen jó film is az Oscar közelébe jusson, nagyon sok mindent kell tenni, fogadásokat adni, vetítéseket tartani, lobbizni. Ebben nem vesz részt?

T. B.: Ahova kell a személyes támogatásom, ahol segíthet, hogy elmondom a gondolataim, oda természetesen szívesen elmegyek. Megyek még többször Amerikába, és Ázsiába is, mert Japán is megvette a mozijogokat.

hvg.hu: A filmet nem a Filmalap, hanem a Médiahatóság támogatta, tehát eredetileg tévéfilmnek szánták. Ezeket általában a köztévén szoktak bemutatni. Ehhez képest, nemcsak hogy a mozikban lesz a premier, hanem a világ legfontosabb filmes versenyén ez képviselheti az országot.

T. B.: Szerintem a végeredményt tekintve semmi különbség nincs ma már egy mozifilm és egy tévéfilm között. Amerikában és másutt is ez már végképp összemosódott. A nagy streamingszolgáltatók már ott vannak minden fesztiválon.

Annak a megbélyegzésnek, hogy mozifilm, tévéfilm végképp vége, hál’ Istennek. Csak az számít, milyen a történet, milyenek a színészek, milyen a nézőkre tett hatás.

Amiben ez érintett minket, az a nagyon alacsony költségvetés. A Médiahatóságtól kapott 120 milliós forint a harmada, negyede egy átlagos magyar film költségvetésének. És a másik, ami minket érintett e tekintetben, hogy külön kellett kérvényezni a Médiahatóságnál, hogy tekintsenek el a tévépremiertől, és hadd mutassuk be mozikban. Ez, ugye, az Oscar előfeltétele. Ezt engedélyezték nekünk, amiért nagyon hálásak is vagyunk. Nyilván, ebben segített Telluride, a tengerentúli fogadtatás is.

hvg.hu: A kis költségvetésből adódtak a filmkészítés közben rossz kompromisszumok?

T. B.: Kompromisszumok igen, de rossz kompromisszumok nem. Kénytelen voltam arra fókuszálni, amire kell: a két főszereplő lelki rezdüléseire, egymásra gyakorolt hatásaira, a közös útra, amit együtt járnak be. Arra, hogy hogyan dolgozza fel ez a két csodálatos személyiség a szeretet erejével azt a traumát, amit a II. világháború okozott, illetve a kommunista diktatúra egyre szorító és fojtó légköre okoz nekik. Ezt kamaraszinten tudtam ábrázolni, úgy, mint mondjuk, Szabó István tette ezt a Bizalom című filmjében. Vannak más szereplők, más helyszínek is, de lényegében két ember rezdüléseire figyelhettem egy lakásban. Nem kellett (és nem is lehetett) nagy statisztahadakat, tankokat, leomlott házfalakat mutatnom. Minden kreatív munka a lényegre, a lélekre fókuszálhatott.

hvg.hu: Az Akik maradtakkal kapcsolatban is előkerült az az ilyenkor szokásos a vélemény, hogy „na, már megint egy holokausztfilm, nyilván azért nevezzük az Oscarra, mert ott csak ilyennel van esély nyerni”?

T. B.: Nyíltan vagy a szemembe nem mondták még, de a neten már láttam ilyesmi kommenteket. Én is ismerem a viccet, hogy „a hanuka után a második legnagyobb zsidó ünnep az Oscar-gála”. Nyilván ennek azért van is valami alapja, sok e régióból jelölt nagyjátékfilm szólt erről. De ez errefelé egy igen erős történelmi örökségünk, és Amerika nagyon fogékony erre a témára, mert az ottani értelmiség nagy része – ki tudja mi elől menekült – európai bevándorlók gyermeke.

De az Akik maradtak nem a sebekkel, a terrorral, nyomorral, a gonosz oldallal, nem is a bűntudatébresztéssel és még csak nem is a hűvös szembesítéssel, számonkéréssel foglalkozik.

Én évekkel később, 1948-ban indítom a történetet, és csak a hőseim gyógyulása érdekelt. Ez így van már a film alapjául szolgáló regényben (Férfiidők lányregénye) is. F. Várkonyi Zsuzsa azt írja a könyvéről, hogy a

szép-emberit akartam megírni, azt, amit az én túlélőimtől kaptam, láttam. Az ocsmány-emberit már annyian megírták.

hvg.hu: Ez a filmekre is vonatkoztatható? Azok is inkább az ocsmány-emberit mutatják?

T. B.: Mindig az van, hogy megjelennek a szörnyű nácik, aztán később jön a vonat, a tábor. Esetleg még hazajönnek a szereplők, mint Török Ferencnél az 1945-ben, de ott is csak, mint fenyegető, néma figurák. Engem nem ez érdekelt, hanem a „szép-emberi”, a gyógyítás, a traumafeldolgozás, az, hogy adjon valami pici vigasztalást vagy erőt azoknak, akik bármilyen traumán estek túl. És ez tényleg lehet bármilyen trauma. Amerikában odajött hozzám egy Irakban szolgált katona, hogy neki milyen jól esett megnézni ezt a filmet. De lehet valamiféle gyógyír, mondjuk autóbalesetből vagy rákos megbetegedésből eredő vagy bármilyen tragédia után. Természetesen nem receptről, nem is tanácsról vagy üzenetről van szó, csak egy másfél órányi szép történetről – arcok, lelkek, sorsok, zene, smink, haj, díszlet.

hvg.hu: A film – köszönhetően legfőképp a cserfes kamaszlány karakterének – kifejezetten derűs sztori annak ellenére, hogy milyen tragédiák vannak a háttérben.

T. B.: Nagyon fontos, hogy legalább egy karakternek legyen energiája a színpadon, az irodalomban, a filmen. Sokszor a kelet-európai bús filmekből hiányzik ez az energia. Szomorú emberek motyognak, látjuk a tarkójukat, mennek a hosszan a szélben, a gyártelepen stb. Nálunk itt van ez a lány, aki megnevettet, meghat, felráz.

hvg.hu: Hogy talált rá a Férfiidők lányregényére?

T. B.: F. Várkonyi Zsuzsával a Momentán társulatban dolgoztunk együtt, onnan ismertem. A Fröccs című előadásunkban ő a színpadon egy pszichológus (amúgy valóban pszichológus), és a nézőkkel együtt elemzi a mi jeleneteinket. Egyszer felmerült, hogy nemcsak pszichológiai könyveket, hanem szépirodalmi művet is írt. Beleolvastam, és nagyon magragadott. Egyrészt jó és könnyű olvasni, mert nagyon jól van megírva, jók benne a dialógok (ezek nagy részét egy az egyben átvettem a filmbe, vagy csak húztam belőle), és a két főszereplő, az orvos meg a lány, nagyon szerethető karakter. És filmre vinni is egyszerűnek tűnt, legalábbis olyan szempontból, hogy a történet egy kamaradráma. Felírtam a lehetséges filmtervek közé, sőt pályáztam is vele a Filmalapnál – nekik nem kellett. Ezután Mécs Mónika producerrel próbálkoztunk a tévénél, ott kaptunk egy pici pénzt, amiből megírtam a forgatókönyvet. De ez nem tetszett annyira, hívtam Muhi Klárát, akivel átdolgoztuk. Végül megkaptuk a 120 milliós gyártási támogatást.

hvg. És elkészült a (tévé)film, amelyet viszont már mégiscsak a Filmalap javasolt az Oscar-versenyre.

T. B.: Igen.

hvg.hu: A két főszereplő egy felnőtt férfi és egy lassan felnőtté váló nő. A filmben is furán néz rájuk néhány szereplő, de a nézőben is óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy nem lépnek-e túl egy határt. Mégiscsak együtt alszanak, ölelik egymást, együtt élnek. Tudatosan hagyja meg a nézőket ezzel a dilemmával, feszültséggel?

T. B.: A könyvben kevésbé jelenik meg ez a feszültség. Muhi Klára mutatott rá arra, hogy izgalmasabb lehet, ha a korszak, a kommunista diktatúra „szemei” jobban fenyegetik a kapcsolatukat. Hogy mit gondol a házmester, az iskolaigazgató a 42 éves férfi és a 17 éves lány együttéléséről, akik pedig csak azért kapaszkodnak egymásba, mert nincs senkijük a világon. Mivel a filmben egy ilyen gyönyörű lány (Szőke Abigél) játssza Klárát, és nálam Aldó (Hajduk Károly) is férfiasabb, mint a könyvben, én erre a bizonytalanságra egy picit ráerősítettem. És tulajdonképpen a film végéig nyitva van, hogy mit is éreznek egymás iránt. 

hvg.hu: Egy ilyen téma nyitva hagyása manapság – a Me Too-mozgalom, és egy csomó pedofil-ügy felszínre törése után – különösen ingoványos.

T. B.: Tettek szintjén semmi nem merül fel a filmben. De ettől függetlenül mégiscsak egy férfiről és nőről van szó. Hogy mit éreznek, az az ő titkuk.

hvg.hu: A Susotázsnál is voltak olyanok, akik zaklatást kiáltottak.

T. B.: Mindig vannak olyanok, akik tök másképp értelmezik a történeteket, mint amit az alkotók gondoltak. A Telluride fesztiválon volt egy közös beszélgetésünk az adaptált forgatókönyvekről, ahol Edward Nortontól azt kérdezte valaki: igaz-e, hogy a Harcosok klubja egy homoerotikus történet, hiszen az elején a szájába vesz egy pisztolycsövet?

Ez a kérdező szerint egy péniszt jelképezett.

Erre Edward diplomatikusan azt mondta, hogy ez pont olyan jó magyarázat, mint az összes többi. Sőt hozzátette, volt olyan is, aki a Diploma előtt című film remake-jét látták a Harcosok klubjában. Tehát mindig találni olyat, aki a Susotázsba Me Too-t lát, ebbe a filmbe meg nem is tudom, mit fog belelátni.

hvg.hu: Hatéves korától szerepel filmekben, rendez kis- és nagyjátékfilmet, producerkedik. E mellett ír, és a Momentán társulattal folyamatosan impro-színészként lép fel. Mit írna a névjegykártyájára?

T. B.: Most leginkább azt, hogy rendező. Az írást is nagyon szeretem, volt olyan sorozat, amelyet csak írtam, és nagyon élveztem. Az írás valahol a legstimulálóbb, legprimérebb alkotási folyamat. De az irodalmat amúgy is egyre közelebb érzem magamhoz, ahogy idősödöm. Régen filmmániás, zenemániás voltam, most már egy könyv okoz a legnagyobb örömet. Ráadásul az íráshoz nem kell semmi különös, se pénz, se stáb. Ahhoz csak erő kell, hogy leülj. És persze a legjobb múzsa a dátum vagy a honorárium. De azért, ha egy dolgot kell választani: rendező vagyok.

hvg.hu: És az improvizációs színház?

T. B.: Ez egy gyerekkori adomány, és hogy a barátaimmal játszhatok estéről estére, az egy fantasztikus dolog. Ha azt mondom, hogy ennél is fontosabb a film, akkor azért igazságtalan vagyok. De nem is kell dönteni. Mindegyik vagyok. Hál’ Istennek tudok több mindent csinálni.

hvg.hu: Ha most a Filmalap is elkezdené támogatni az ötleteit, mihez kezdene? Vannak kész filmek a fejében? Esetleg már leírva?

T. B.: Persze, több is van. Például volt egy ötletem egy Londonban élő magyar családról. Magyarországról elment egymillió ember, de a magyar filmeket – talán az Ernelláék Farkaséknált kivéve – ez nem nagyon érdekelte. Ennek ellenére már lehet, hogy eljárt e tervem felett az idő. Volt egy másik ötletem, ami celebekről és zombiapokalipszisről szólt, de azt meg megcsinálták az angolok, ráadásul nagyon jól. De vannak nagyon mai, nagyon aktuális, nagyon magyar sztorijaim. Ezeket szívesen megcsinálnám.

hvg.hu: El lehet ezekből valamit árulni?

T. B.: Az egyik egy boszorkányos történet Könyves Kálmán idejéből. A másik egy fekete komédia arról, hogy testet cserél véletlenül egy szélsőjobbos és egy zsidó, akiknek így meg kell tanulniuk egymás bőrében élni. Ez egy ilyen „kinevetjük a bajainkat” film lenne. Bízom benne, hogy hamarosan leülhetünk ezekről egyeztetni a Filmalappal.

hvg.hu: Nem kegyeltje az új – és most Andy Vajna halála miatt épp átalakulóban lévő – filmtámogatási rendszernek, ahogy az előzőnek sem volt. Támogatásokkal sem most, sem korábban nem szórták meg. Mégis nyilván van rálátása: mi a véleménye a magyar film helyzetéről, teljesítményéről?

T. B.: Szerintem az utóbbi tíz évben alapvetően pozitív változások történtek. Budapest világfőváros lett a filmezésben, ez az országnak is, a szakmának is jót tesz. A filmek színvonala erősödött, de én mint néző, elsősorban a közönségfilmek színvonalával még általában elégedetlen vagyok. Üdítő kivételek számomra Bodzsár Márk és Reisz Gábor filmjei. Személyes szinten viszont – „én és a Filmalap” – az utóbbi tíz év egyértelmű kudarc. Hogy most engem nevezetek az Oscarra, remélem egy új és boldog korszak nyitánya.

hvg.hu: A Filmalap tevékenységét jobbról is bírálták, mondván, hogy nem készülnek nagy történelmi filmek. A Könyves Kálmán idejében játszódó film megfelelne ennek is.

T. B.: Igen, ez beleillene egy ilyen koncepcióba. És nem csak a történelmi film koncepcióba, de ez egy abszolút női film lenne. Egy-két kivétellel ebben minden karakter nő.

hvg.hu: Ez miért fontos?

T. B.: Magyar filmben ilyet még nemigen volt. Tarantinónál láttam kizárólag olyat, ahol „tökös nők” vannak tömegével, ahol el is hisszük, hogy ők erősek és félelmetesek.

A filmművészet és általában a világ is adós a nőknek az erejük elismerésével.

De egyébként ez nem egy kurzusfilm lenne, nem egy magyar hősnek állítana szobrot. Az ilyenek egyébként is általában rossz és unalmas filmek szoktak lenni. Engem mindig a kisember érdekel. Könyves Kálmán is alig jelenik meg a történetemben. Ebben az értelemben nem ez lesz az új Hunyadi-film vagy az új Egri csillagok.

hvg.hu: Az Akik maradtak a Rózsaszín Sajt után második nagyjátékfilmje, ám számos emlékezetes kisfilmet készített. Gondolok itt például a tavalyi Oscar-közeli Susotázs mellett a neten elképesztő nézettséget elért Újratervezésre. Várható öntől újabb kisfilm is?

T. B.: Vannak ugyan ilyen terveim is, de most elsőséget a nagyjátékfilm-tervek élveznek. Szeretnék minél több embert megszólítani, és ezt azért a nagyjátékfilmekkel lehet jobban elérni, már csak a terjesztés miatt is. Az Újratervezés sikere egy egyszeri, közösségi médiás csoda volt. Egy ilyenhez nagy szerencse kell. Egyébként egy jó filmet megcsinálni az az út első és könnyebbik fele. Onnan azt eljuttatni a közönséghez, kitűnni, eladni, az nagyon nehéz. Most ezt tanulom. A Susotázzsal is már valamennyire belekezdtem e tanulásba, de most sokkal nagyobb a tét.

Forrás: https://hvg.hu