Nyomasztó Párizs, kacagtató Firenze

PUCCINI EGYFELVONÁSOSOK SZEGEDEN

Egy estén, hármas oltárképnek képzelte el három egyfelvonásosát Puccini. Egy sötét, drámai, egy mennyei-lírai darab, és egy vágtató, szikrázóan szellemes komédia – hárman adják ki az egészet. Ám így erre ma kevés operaház vállalkozik. A három darab együtt kicsit sok a közönségnek, ráadásul az átdíszítést, a hosszú szünetet sem lehet megspórolni. Legutóbb az Erkel Színházban is csak a bemutatón hangzott föl mind a három mű, utána mindig csak kettőt lehetett választani. Legtöbbször az Angelica nővért hagyják ki, az a legrafináltabb, ráadásul egy regiment énekesnő kell hozzá. Szokták aztán A köpenyt a Bajazzókkal párosítani (például a MET, amikor egy estén akarta Domingót és Pavarottit megmutatni.) Legutóbb Pécsett a Mario és a varázslót varrták össze a Schicchivel. De talán nem csak az idő és a pénz miatt szokás kihagyni valamelyiket, hanem mert ritka az a rendező, akinek mindhárom egyformán fölgyújtaná a képzeletét. Amikor Vámos László volt az Operaház főrendezője, azt találta ki, hogy a darabokat három egykori tanítványa közt osztotta szét: A köpeny Nagy Viktornak, az Angelica Galgóczy Juditnak, A Schicchi Kalmár Péternek jutott. Emlékezetem szerint a színvonal így is hullámzó volt, a pálma az operaszínpadról aztán eltűnő Kalmárnak jutott, aki a firenzei komédiát az olasz neorealista filmek képi világával és stílusában találta telibe.

A mostani szegedi bemutató tanulsága: rendezői falatnak a Triptichonból kettő sem kevés. Göttinger Pál A köpenyt szuggesztíven állítja elénk, a Schicchi megoldásai viszont illusztratívnak hatnak, nem ás a mű mélyére. „Kisoperák” – írta a Délmagyarországban Szathmári Géza, a neves zenetörténész 1951-ben, amikor A köpenyt a Bajazzókkal együtt adták. Nehéz egyetérteni a minősítéssel. Puccini, de ugyanúgy Leoncavallo vagy Mascagni egyfelvonásosaiban egy igazi nagyopera van összesűrítve. A köpenyben, amelynek játékideje 50 perc, nem kevesebb, mint 5 párkapcsolatot mutat be a szerző. A részeges Tinca (Csuka) párjáról csak beszélnek, de amikor elhangzik a mondat: „azért iszik, mert különben megölné az asszonyt”, mindent értünk. A névtelen szerelmespárnak, akik ezúttal a háttérben jelennek meg, nekik is sorsuk van, szeretnek, összevesznek, majd békülnek. Frugola (Szarka néni), a korbeli lomis harmonikus kapcsolatban él párjával, Talpával (Vakond), de nekik is csak macskára telik, gyermekük nincs. Erős hangulatban indul a darab, a nyomasztó légkört Vajda Juli (Frugola, Szarka néni) színrelépése oldja, aki nagyszerűen formálja a szeretetreméltó, de néha idegesítő asszonyságot. Kapcsolatukról formás strófikus dalocskában beszél. Az is jellemző, hogy párja mindvégig hallgat, csak távozáskor kapcsolódik be, akkor is pontosan ugyanazt énekli, mint a nő. Mennyire más Georgette és Luigi kapcsolta! Egy rendes áriát se tudnak végigénekelni anélkül, hogy a másik bele ne szólna, ráadásul ezek a közbeszólások mindig új dallammal építik tovább a zenei folyamatot. Aztán unisono is lesz belőle, de boldog, lezárt szerelmi finálé soha nem tud kikerekedni. László Boldizsár még egy hangot sem énekelt, de süt róla az elkeseredett düh, és valami nagy magányosság. Különösen izgalmassá válik, amikor tenorja olyan olvadóan szólal meg, s megérezzük, hogy lelke melegséggel van tele. Nyomban elnyeri együttérzésünket. Bordás Barbara Georgette-je illik hozzá jobban. Ő kedvesen csacsogó fiatalasszonyt formál, aki vágyódik valamire, amit talán Luigi tudna neki megadni. De nem a konkrét férfit akarja, inkább csak hagyja magát szeretni. Nem olvad föl perzselő érzelmekben. Szubrettes hangja is ilyen karaktert ad a különös figurának. És még több fájdalmat ad hozzá László Luigijéhez. Kónya Krisztina sokkal kiszolgáltatottabb, mélyebben érző Georgette. Finom, néha fátyolos tónusa pontosan idézi az asszony ábrándos lelkét, határozatlanságát. Turpinszky Gippert Béla Luigijének kevesebb titka van, vágyai egyszerűbbek, kevésbé kínozzák meg. Tenorja általában megfelelő erővel és tónussal szólal meg. Időnként azonban a dallamvonalból egy-két hang erőtlenné és fénytelenné válik. Már azt hisszük, baj, van, de aztán az erő helyrebillenti az egyensúlyt. Kellene még egy kicsit dolgozni a technikán. Mindkét Marcel erőteljes. Cseh Antal harsogó basszbaritonja kissé meglepő módon azokban a lírai frázisokban a legmeggyőzőbb, ahol a férfi szerelmüket és gyermekük elvesztését idézi föl. Persze nagy áriájához is megvan az ereje, de a csúcspont valahogy izomból jön. Réti Attila figurája keserűbb. Baritonja kifejezetten sötét tónusú, és van benne valami félelmetes színezet. Amikor azt találgatja, ki lehet a csábító, pianói szinte Nabucco vagy Macbeth gyötrődéseit idézik.

Mindenki nagyjából a civil arcával és külsejével áll a színen. Egyedül az ifjú Makkos Ambrust kellett jól megöregíteni Talpához, s neki bizony erősen spilázni kell, hogy valahogy 55 évesnek mutatkozzon. Ilyenformán kilóg a mezőnyből. A köpeny színpada világosan tagolt: jobb oldalon van a bárka, előtte és balra a part, hátul egy móló. Göttinger szabatosan szervezte meg a sötét játékot. Követte Puccini elképzeléseit, és jól tette. A főszerepekben a különböző énekesek saját hangsúlyai, árnyalatai természetesen érvényesülnek. A köpeny minden estén hatásosan, magabiztosan szólalt meg. Ebben nagy szerepe van a Szegedi Szimfonikus Zenekarnak, amely mindkét darabban kitűnően teljesít. A köpeny a könnyebb, ott különösen a zenekari anyag olyan, mint egy egyenletesen, egyre intenzívebben forgó spirál, vagy képzelhetjük a folyónak is. Pál Tamás nagyszerűen viszi végig ezt a fokozást, egészen a darab végéig képes emelkedni. A kolorisztikus kitérők szórakoztatóak, de soha sem téveszti szem elől a nagy folyamatot, a végső kifejletet.

A Gianni Schicchi ellenben csúcsponton indul, nyomban zenei tűzijáték csendül föl. Aztán A köpenyhez hasonló lassú hömpölygéssel bontakozik ki a drámai szituáció. Ezt az egyenes vonalú fejlődést Rinuccio kitörései zavarják meg minduntalan: ő belekavar a dolgok menetébe, neki saját, külön céljai vannak és van ötlete is a megoldásra. Ez a vígjáték is teljes realizmussal bomlik ki, a szerzők mindent pontosan kitaláltak. A rendező ezt itt kevésnek találta. Bujdosó Nóra jelmezei kortalan pompát képviselnek, díszítéseik eltúlzottak. A frizurák pedig egyenesen groteszkek. Különösen a hajviselet embertelenné teszi a figurákat – holott az opera éppen arról szól, mennyire mélyen emberiek. Schicchi kék overálban, szivarzsebében collstockkal jelenik meg, ami határozottan (bár ízlésem szerint kissé szájbarágósan) utal alacsonyabb társadalmi státusára. Laurettát csicsás, tüllhatású ruhája és viselkedése is egy hülye tyúknak ábrázolja. Mindkét énekesnő ugyenezt játssza, úgyhogy ez nyilván rendezői szándék, nem egyéni akció. Ám ha komolytalan lány, akkor nem érthető miért rajong érte annyira Rinuccio, és miért olvad el tőle az apja. Amúgy Kovács Éva és Ferenczy Orsolya is édesen énekli kis áriáját. Azt sem értem, hogy miért tornyozzák föl annyira a haját, hogy mindkét lány magasabb lesz, mint a partnere? Cseh Antal, amint színre lép, nyomban elfogadja a halotti tor kínálását, teli szájjal szendvicset eszik, majd csámcsogva énekli első frázisait. Magyar ember evés közben nem beszél, olasz is csak énekel. Remek jellemzés a vidéki emberről, aki rafinált, de az úri illem nem érdekli.

Inkább a színházi hírekből, mint a színpadi megjelenítésből tudtuk meg, hogy ebben a változatban a végrendelet-hamisításban Schicchi összejátszik a jegyzővel és a tanukkal. Ez az ötlet jellemének legfontosabb vonásait rombolja le: azt, hogy páratlanul furfangos és nagyszerű színész. Ráadásul aki csak az előadást látja, inkább csak értetlenül bosszankodik, hogy a második két végrendelkezés nem félhomályban és nem elváltoztatott hangon, hanem a színpad közepén, teljes fényben, teljes hangon, di petto harsan föl. De hát akkor mi értelme a kézlevágással és száműzéssel való fenyegetésnek? Mi értelme az „Ő szép Firenze” kezdetű dalocskának, a vígopera legbriliánsabb szerzői ötletének? Ennek hatása teljesen elvész. Mintha Göttinger nem hinne benne, hogy ez a darab megáll a saját lábán. Pedig épp a rendező által kínált mankóktól botladozik. Pedig Cseh súlyos orgánuma és erőteljes alkata nyomban hiteles főhőst teremt. A basszbartiton Schicchi mellett furcsa hallani egy baritenort. Szélpál Szilveszter kedves, játékos fiú, pontosan énekel, de arca annyira fiatalos, hangja olyan könnyed, hogy azt inkább csak néhány Mozart-szerepet tud kitölteni. Ő egyébként nem énekel tele szájjal. Schicchinek bonvivános jelleget ad, pedig az inkább Sir John Falstaff testvére. Zitát kifejezetten altra írta a szerző. Vajda Juli bírja a fekvést, de szopránjából a sötét színt, alkatából pedig anyójelleget hiányoljuk. A népes rokonságból kitűnt Koczka Tamás egészséges baritonja, Börcsök Bálint finom komédiás kedve, a hölgyek közül pedig Somogyvári Tímea Zita és Blaga Krisztina szép tónusa. Balczó Pétert nem először hallottuk Rinuccióként, hangja az utóbbi években mintha izmosodott volna. A mosolygós figura Turpinszky Gippert Bélának is jól áll. A Spineloccio doktor ziccerszerepében Piskolti László hatalmas gólt rúg. Pár perces színpadi jelenetét könnyezve kacagjuk végig.

Nagyszerű érzés, hogy a vígopera bonyolult és nehéz muzsikája milyen fölényes biztonsággal szólal meg, ami egyként érdeme zenekarnak és énekeseknek, és persze a zseniális karmesternek, aki ősz fejjel és szakállal is hatalmas energiát ad a zenének.

Megjegyzem a bemutató körüli napokban került nyilvánosságra, hogy eltűnt Andy Vajna végrendelete, s így mindent özvegye, Tímea örököl. És Schicchire gyanakszom.

Márok Tamás

forrás: http://tiszatajonline.hu