A boldogság csak álom, avagy egy neorealista krimi
A köpeny a Szegedi Nemzeti Színházban
- zéta -, 2019-11-03
2019. október 29. Szeged, Nemzeti Színház
G. PUCCINI: A köpeny Michele - Réti Attila Luigi - László Boldizsár Csuka - Bocskai István Vakond - Makkos Ambrus Georgette - Bordás Barbara Szarka néne - Vajda Júlia Utcai énekes - Bónus Gábor Szerelmes nő - Máthé Beáta Szerelmes férfi - Büte László A Szegedi Nemzeti Színház Ének- és Zenekara vez. Kardos Gábor
Ültünk a kocsiban a szegedi autópályán az idei első igazán őszies napon DNI-vel és az ablaktörlő szapora surrogása közepette azon merengtünk, hogy miért is közös kedvencünk Giacomo Puccini egyfelvonásosa, A köpeny. Talán először itt jelenik meg a munkásosztály az operában, de biztos nem ezért. A darabot végigkísérő rendhagyó pszichologizálás miatt már inkább. Hiszen végig mindenki ugyanarra vágyik ebben a darabban. És mintha az egyébként is mindig szigorú arányokkal dolgozó komponista itt tán még feszesebben és konzekvensebben alkotott volna. Valamint mindketten lenyűgöződtünk már régen attól, ahogy a Mester az emberi viszonyokat megjelenítette. S mivel nem valami kivételes, egzotikus helyszínen játszódó történetről van szó, nagyon a sajátunknak tudjuk érezni a hétköznapi „hősök” problémáit. Ott van az a sok pár ebben a darabban: Michele-Georgette, Luigi-Georgette, Vakond-Szarka néne, a Szerelmespár, ők mind ugyanazt szeretnék: békében, szerelmesen élni. Sőt, még Csuka is, aki folyton részeg, csak, mint Michelétől megtudjuk: csapodár felesége miatt iszik. Georgette két párban is szerepel, a gondot pontosan ez okozza. Az asszony elhagyná a férjét, de szereti is. Puccini nemcsak a cselekmény feszességére ügyelt gondosan, de a szituációkat és az azokban közreműködőket is hajszálpontosan jellemezte. A kedvencem, mikor Michele és Georgette először próbálnak házassági válságuk nyitjára jutni, megszólal a háttérben az utcai énekes: "Valld meg, kérlek, kedves Május, Mért csábítasz ezer jóval, Mért fontál be hímes szóval?" (Nádasdy Kálmán fordítása) A mai vidéki operai kínálatban üdítő ritkaság, ha egy teátrum Puccini Triptichonjára vállalkozik. A szegediek ezen egyet könnyítettek, a három egyfelvonásosból csak kettőt adnak. Sajnos ez a trend már pár éve Budapestet is elérte, így nem hányhatjuk szemükre e döntést, s persze – szokás szerint – Angelica nővér maradt ki. A két egyfelvonásost generációjának talán legizgalmasabb operai alkotója, Göttinger Pál állította színre. Ha csak ismeretlenül néztem volna az előadást, biztosan nem hiszem el, hogy mindkét darabot ugyanaz a rendező dolgozta fel, annyira különböző, eltérő eszközrendszert használt bennük. A köpenyből egy neorealista krimi lett, az, ami eredetileg is. Nem is kísérelte meg Göttinger, hogy kimozdítsa a darabot az eredeti közegéből. Nyilván az ősbemutató óta jelentősen változott a színpadi mozgáskultúra, de ettől eltekintve pontosan ugyanezt láthatták (volna) akár a premier nézői is New Yorkban. Bárka pallóval, Szajna-part, talán csak a Notre Dame sziluettje hiányzik egyedül. És mégsem tűnik elavultnak a rendezés, sőt, éppen ellenkezőleg, nagyon is napra kész ez a beállítás. Az események nagyon is gördülékenyen követik egymást Göttinger olvasatában, a néző látja előre az elkerülhetetlen tragédiát, csak a benne résztvevők nem veszik észre. Ez az operaszínpadon ritka megfogalmazás teszi nagyon is élővé ezt a krimit. A három főszereplőt átlengi valami permanens bizonytalanság, ettől sodródnak az eseménnyel. Mindhárman szeretnének valamit, de ehhez csak az első lépést tudják megtenni, innen a tétovaság. A boldogság egy megvalósíthatatlan álom Göttinger felfogásában. Michelét Réti Attila alakítja, a figura depresszív vonalát erősen kidomborítva. A játék nyomán szinte látjuk is, hogyan távolodtak el egymástól a házaspár tagjai. Kezdjük érteni Georgette-t, aki jóval fiatalabb és valami mozgalmasabb életre vágyna. Réti hangi kvalitásai – az ismert problémákon túl – pontosan megfelelnek Michele keserű világlátásának, mogorva és depressziós állapotának. Georgette szerepében – tudomásom szerint – először lépett fel komplett operában Bordás Barbara, alakítása így is kellemes meglepetés. Az Operettszínház primadonnája biztosan győzte a drámai szólam megpróbáltatásait. A dúsabb középfekvésért még nyilván tovább kell dolgoznia, de ez a cseppet sem klasszikus figura megvan. A darab kezdetén még a könnyedebb hangvétel dominál, de ahogy megyünk bele a drámába, az egyre súlyosabb frázisok is hatásosan szólalnak meg Bordás hangján. A papírforma szerint teljesített Luigi szerepében László Boldizsár. Az operai pályakezdés éveiben tapasztalható színpadi rutintalanság már rég a múlté, László játéka biztos pontja az előadásnak. Ezért a fiúért borítaná fel házasságát Georgette, s teljes mértékben megértjük. Hangban szenvedélyes és ellenállhatatlan, de előadásmódja – okosan – nem lépi túl a verizmus innenső határát. A kisebb szereplők közül magasan kiemelkedik Vajda Júlia Szarka nénéje. A napokban 40 éves operai jubileumát ünneplő énekesnő lubickol a szerepben. Elhisszük neki, hogy ő az, aki nem tétova ebben a darabban, hanem nagyon is realista, de valószínűleg az egyetlen, aki – ha nagy sokára is, de – megvalósítja álmát. A kisebb szereplők pontos karakterizálással járultak hozzá a darabhoz. Bocskai István (Csuka) a szélsőséges hangütéssel, ennek ellenpontjaként nagyszerűen hatott Makkos Ambrus (Vakond), aki a szelídséggel operált. A szerelmespárt egészséges tónusban hallottuk Máthé Beátától és Büte Lászlótól. Nagyon hatásos volt az Utcai énekes szerepében Bónus Gábor. Az előadást biztosan irányította Kardos Gábor, bár a zenekar egynémely belépése maszatosan szólt.
Forrás: http://momus.hu