Át a falon - beszélgetés a Tengeren fordításáról Upor Lászlóval​

Upor László dramaturg, műfordító (fotó: Szokodi Bea)

Hogyan találkoztál a drámával?

A szerzőt ismertem – fordítottam egy másik darabját, A gát címűt, amit Csíkszeredában játszottak is. McPhersonnak az volt az első ”drámaszerű” drámája, az tette őt igazán ismertté. Volt előtte több érvényes kísérlete, amelyek feltűnést keltettek a színházi világban, ám ezek csak monológ-sorozatok voltak színházi helyzetek nélkül. A gát után elolvastam még pár szövegét, és annyiban maradtam Conorral, hogy érdekes szerző, akit figyelni kell. Taps, függöny. Aztán egy rendező szakos fiatalember, aki részben az én közreműködésemmel hosszas hónapokat töltött Londonban, hazatérése után lelkesen közölte, hogy az út az egész életét megváltoztatta, és hogy van itt ez a bizonyos ír darab, amiről a szakdolgozatát írná. Kezembe nyomta a szöveget, és felkért, hogy legyek a konzulense. Így kezdtem el foglalkozni a jelen McPherson-opusszal. A hallgató egy koncepcióvázlatot dolgozott ki arról, mi is lenne, ha megrendezhetné a drámát Magyarországon. Sokat beszélgettünk róla, mígnem ott ültünk az államvizsgán nagy komolyan egy nagy komoly asztal két oldalán, és én nagy komolyan föltettem neki a kérdést – miután a dolgozata egy része arról szólt, hogyan tört bele a bicskája a fordításba –, vajon ha valóban színre vihetné a darabot, kivel fordíttatná le. Ő csuklóból azt felelte: „Hát kivel?! Veled.” Rettenetesen elvörösödtem, mert természetesen nem ezt akartam kiprovokálni, hanem hogy beszéljen a szöveg természetéről, és arról, hogy ez milyen kultúrájú fordítónak felelne meg. Akkor ennyiben maradtunk, majd a harmadik felvonás következett, amikoris ez az egykori hallgató (Göttinger Pál, persze) egyszercsak fölhívott, hogy lenne itt ez a dolog: a Bárkán rendezné a darabot, és tényleg fordítsam le. Azonnal beköltözött a szívembe a jeges rémület, hiszen második felvonásunk középső jeleneteiben – midőn az a bizonyos szakdolgozat íródott – arról próbáltam őt meggyőzni, hogy ezt a drámát lehetetlen magyarra átültetni.

Milyen aggályaid voltak?

Csak a szokásos. Ami ilyenkor szerintem minden fordítóban felmerül. Egyrészt, hogy ez ugye eleve lefordíthatatlan. Másrészt: ha lefordítható, akkor biztosan nem én leszek az, aki ezt meg tudja csinálni. Harmadrészt: ha mégis képes vagyok rá, mennyi minden marad, amit mégsem sikerül megoldanom. Az egyik legnagyobb nehézség a konkrét nyelvi probléma – hogy egy nagyon erősen helyhez kötött dialektust át lehet-e emelni bármilyen más nyelvbe. A másik az ezzel szorosan összefüggő kulturális kérdés, azaz hogy mindaz, ami a nyelv körül, illetve a nyelven túl van – a rengeteg kimondott és ki nem mondatott kulturális utalás –, mit jelenthet a magyar olvasó vagy néző számára.

Ez általános fordítói probléma, vagy ebből a szempontból a Tengeren speciális szöveg? 

Ez általában így van, de valószínűleg minden fordítónak más okoz nehézséget egy-egy szöveg kapcsán. Én azt gondolom – leszámítva az absztrakt, illetve a kizárólag univerzális nyelvi panelekből felépülő drámák szélsőséges eseteit –, hogy a fordítás mindig halálugrás. A legegyszerűbbnek tűnő szöveg harmadik mondatánál is hasra eshet az ember abban, hogy ezt vagy azt csak azon a nyelven, csak abban a nyelvi közegben és csak azon az absztrakciós szinten lehet úgy mondani: más nyelven, más emberek szájából, más absztrakciós szinten teljesen másképp működik.

Az nem könnyített a helyzeten, hogy kortárs szerzőről van szó?

Ennek vannak előnyei és hátrányai is. Kortárs szerzőt, ha szerencsénk van, föl lehet hívni, le lehet vele ülni egy kávéra (vagy sok sörre), mélyen a szemébe nézni, és megérteni, hogyan gondolkodik. A második legszerencsésebb esetben ugyanezt meg lehet tenni valakivel, aki őt személyesen ismeri vagy ugyanabból a közegből származik. Ez hatalmas előny, és akkor még ott a lehetőség, hogy az ember közvetlenül is megismerheti magát a közeget. A mai Írországba, ha nem is könnyen, de eljuthat az ember, beülhet azokba a bizonyos kocsmákba, beszélhet azokkal az emberekkel, akikről a szereplőket mintázták – ilyen értelemben közelebb lehet kerülni a darabhoz. A klasszikusokkal ezt nem tudjuk megtenni, viszont annak megvan az a mérhetetlen előnye, hogy a szövegeket eltávolítottabb helyzetben olvassuk/halljuk. Mivel a klasszikus művektől nem várjuk el, hogy egy valóságos és ismerhető konkrét világból szólaljanak meg, a fordító is szabadabban bánhat a nyelvvel.

A Tengeren szereplői a mai ír köznyelvet beszélik?

Semmiképpen nem elemelt-stilizált nyelven beszélnek, noha van benne egyfajta sűrítettség – de ez színpadi szöveggel nem is lehet másképp. A moziban a vetítés és a képkivágás eltávolít, a real time illúziója a filmes műfajban mégis meg tud valósulni: elvileg elképzelhető, hogy leteszi az ember a kamerát egy pontra, ami előtte lejátszódik, az azonos önmagával, és „tiszta” valóságként fogadjuk el. A színházban ezzel szemben elképzelhetetlen a nem-sűrítés és a valóságtól való nem-eltávolodás: hogy valaki teljességgel és kizárólag „önmaga”. (Vannak persze kivételek, de ezeket soroljuk mondjuk a performansz műfajába.) A sűrítés a színpadi elemek mindegyikében megjelenik, így a nyelvben is. Amennyire ezen belül realistának nevezhetünk egy nyelvi közeget, úgy és annyira a Tengeren nyelve az. Minden szereplő a mai beszélt nyelven szólal meg, illetve vannak kisebb „poétikus” kitérők, de ezeket a vargabetűket is a Dublin mellett élő, valóságos figurák teszik, nem pedig kreált hősök.

Említetted a darab helyhez kötött dialektusát. Ez az ír nyelv egyik helyi változatát jelenti, vagy pedig azt, hogy maga az ír az angol egy speciális nyelvjárásaként jelenik meg?

Írországon belül is létezik több dialektus, de összességében véve „az” ír az angol egyik nagyon karakteres változata. A fordítók ezzel különféleképpen próbálnak megküzdeni. Ha az írt valamilyen „ízes” magyar nyelvjárásként fordítjuk, ingoványos talajra lépünk, mert olyan színt, olyan kulturális hátteret adunk hozzá a szöveghez (a darabhoz!), ami eredetileg nem sajátja. Van aki úgy dönt, hogy teremt a szereplőinek egy egészen új nyelvet. Én azt vallom, a fordító legyen a lehető legkevésbé feltűnő. Fontos, hogy ezek a szereplők a saját közegükben természetesen használják a saját dialektusukat, ami csak a kívülről jövő fülének idegen. Ha mi ezt nyelvi sziporkákkal elfurcsítjuk, kreálunk hozzá egy elképzelt nyelvet, az nem közelít ahhoz a világhoz, amelyben a darab játszódik, hanem eltávolít tőle. Olyan, mintha a szereplők nem is a maguk anyanyelvét beszélnék. Ilyenkor a szöveg elválik a figuráktól és a helyzettől, és nem azt a feladatát teljesíti be, amit kellene. Elvész belőle az, ami egy dialógust drámaivá tesz, és a mondatok nem a szituációt élik és mozgatják tovább, hanem magáról a nyelvről és a fordítói bravúrról kezdenek szólni. Arról, hogy a fordító milyen remek fordulatokkal tudja mulatságossá vagy szánandóvá tenni a figurákat.

Ezek szerint, ha valaki Angliában írül beszél, annak nincs negatív konnotációja.

Az angolszász nyelvi közeg sokféleségének köszönhetően nincs egyetlen „domináns” köznyelvi dialektus. De a saját(os) nyelvhasználat megkülönböztető funkciója sokkal erőteljesebb és differenciáltabb, mint nálunk – a beszédmód alapján pontosan ”belőhetjük”, ki kicsoda és honnan jött. Ha Angliában színpadra állítanak egy darabot, a jellemábrázolás nagy részét kapásból el lehet hagyni, mert ahogyan a szereplő megszólal, rögtön elárulja, milyen kulturális közegből származik, és ez nagyban meghatározza a cselekvés-módját is. Nem arról van tehát szó, hogy ha valaki ír (vagy bármilyen más azonosítható) dialektust beszél, akkor az különös, mulatságos vagy szánalmas, hanem arról, hogy pontosan tudhatjuk róla, kicsoda. Ez az ábrázolási szint magyar színpadon szinte biztosan elvész.

A darabbeli szereplők mindegyike egy nyelvjárást beszél?

A legtöbb szereplő ugyanazt a nyelvet használja – az egyik kicsit bátrabban, a másik kicsit bátortalanabbul. Van, aki pazarul variálja a szellemesebbnél szellemesebb fordulatokat, és élvezi, hogy milyen nagy hangon tud nagyokat mondani; úgy tekeri-facsarja a kifejezéseket, hogy látszik, mekkora örömet okoz neki a beszélés. A többi ebben gyávább, mégis nagyjából ugyanazon a nyelvi skálán mozognak. Van azonban egy szereplő, aki idegen ebben a közegben, de ide akar tartozni, illetve ide tartozónak akarja mutatni magát. Az ő beszédében van egy kis „csúszkálás”, ha úgy tetszik, egy költőibb, absztraktabb, elvontabb réteg keveredik a földhözragadtsággal. Bonyolítja a helyzetet, hogy az a figura, akinek a bőrébe belebújik, maga is kicsit a társai fölött áll.

Nyelvileg mi jellemző a szereplők beszédére?

„Hogyan beszéljünk kevés szóval gazdagon”.

A kacifántos káromkodásokra gondolsz?

Nem, a káromkodás csak ragasztója ennek a nyelvnek, vagy mondjuk a karton, amire rá vannak applikálva a szavak. Az érződik, hogy te élvezted ezeknek a fordítását. Ha az ember kicsit jobban figyel, észreveszi, hogy a káromkodásokban finoman el(r)ejtett szavak tulajdonképpen a titokzatos szereplőre mutatnak, és a nyelvi humor játékosságával felvezetik a darab misztikus, elvont, poétikus rétegét. Lehet, hogy egy egészen picit csaltam, és olyat csináltam, amit másnál én magam is elítélek. De talán mégsem feltűnő. Kicsit én is úgy voltam, mint a Richard nevű szereplő, aki halálosan élvezi, hogy ő még olyanabbat tud mondani, és a maga módján óriási verbális fölényre tesz szert. Pici jutalomjátékokat próbáltam minden szereplőnek adni, de egyáltalán nem a darab eredeti nyelvével és szellemiségével ellentétesen. Én is megtaláltam a magam élvezetét benne, és azt éreztem, a szereplők is élvezik, hogy így beszélhetnek. Ez jó érzés. Végül is lehet álszent mód tagadni, de mégiscsak én tanítottam meg őket magyarul.

A fordítás során adódott-e olyan probléma, aminek kapcsán megkerested a szerzőt?

Nem, McPhersont nem ismerem személyesen. Mázlista vagyok, mert egyébként sok szerzővel egészen jó a kapcsolatom, vele még nem találkoztam. Az eredeti produkció dramaturgja jó barátom, beszélgettünk is, de ettől függetlenül meglepő gyorsasággal szűkült az olyan problémák köre, amelyekhez külső segítségre lett volna szükség. És maradt a belső problémáknak az a szép nagy köre, ahol az ember pontosan tudja, mit kellene megoldania, csak nem találja a módját.

Mik voltak ezek? Én egy olyan változatot olvastam, amelynek a címlapján az szerepelt, hogy „Tengeren – még mindig munkacím”.

A címet sokáig kerestem. Az angol seafarer szó szerint tengerészt jelent, ám nem ez a lényeg, hanem hogy egy nagyon ismert óangol költemény címével azonos (a vers mellesleg – mint ez a darab – a dermesztő magányról is szól). Ha holnap összeütök egy drámát, és azt írom rá: Az apostol, teljesen mindegy, hogyan kötődik az elbeszélő költeményhez, a cím mindenkinek behoz valamilyen plusz jelentést, akár olvasta Petőfit, akár nem. Viszont ha magyarul azt mondom, hogy „tengerész”, akkor a csíkos pólóra és a matrózsapkára asszociálunk. Olyan címet kellett tehát találnunk, amiben benne van a tenger mérhetetlen távlata és szélessége, de eszünkbe juttatja a magányt, a számkivetettséget is. Ez az egyszerű szó: tengeren talán – remélem – elég sokat hordoz ebből.

Milyen verziók voltak még?

Volt egy időszak, amikor elkezdtem Ajvazovszkij- meg Turner-képekben gondolkodni, és hatalmas melodramatikus hullámokat, szeleket, tajtékot meg ködöket verbálisan belekeverni abba a bizonyos bödönbe – de sehogy se tudtam kibékülni ezekkel a bombasztikus címekkel. Viszonylag későn, majdnem a darab végén kapunk magyarázatot arra, miért ez a darab címe. A cím egyik funkciója mindig az, hogy az előadás egy bizonyos pontján a néző a homlokára csapjon, és összeálljon neki a kép. A másik funkciója pedig az, hogy még mielőtt bemenne a színházba, legyen valami fogalma arról, milyen világú darabot fog látni.

Volt-e más olyan kifejezés, amiről azt hitted, hogy nem lehet lefordítani? Vagy amiről utólag azt érezted, hogy nem sikerült maradéktalanul megoldanod?

​Rengeteg, mint mindig. De aztán valamire jutunk egymással, a szöveg meg én – általában. Az ember tudja és mérlegeli, hogy adott választással milyen jelentéseket, színeket veszít, ehhez képest próbálja megtalálni az optimális megoldást. Ha van. A darab egy döntő motívumához „sajnos” duplafenekű nyelvi játék kötődik. A titokzatos Mr Lockhart (aki maga az ördög) kerek perec közli Sharky nevű hősünkkel, hogy a lelkéért jött, és még ma este átviszi őt a falon – szó szerint „through the hole in the wall”, azaz „a falban lévő résen át”. Csakhogy amikor Sharky veszít a döntő pókerjátszmában (ami azt jelenti: bizony, itt a vége), azt mondja, elmegy pénzt kivenni „from the hole in the wall”, azaz a bankautomatából – az angol szlengben ugyanis ezt is így hívják. Lehetetlen feladatnak tűnt: azzal mégsem riogathat az ördög, hogy átviszi valakinek a lelkét a bankautomatán, csak azért, hogy fél órával később, amikor Sharky pénzért indulna, minden „a helyére kerüljön”. Erre azt a zseniális kényszermegoldást szültem, hogy kettéválasztom azt, ami egyben úgysem működik: egyrészt Lockhart továbbra is át akarja vinni Sharkyt „a falon”, másrészt a bankautomata legyen a helyiérdekű végállomásán. Így aztán rendkívül fenyegető kétértelműséggel előre lehet vetíteni: „Végállomás, kiszállás, nincs tovább” – ésatöbbi. Szépen kidolgoztam ezt a változatot, a rendező egy darabig örömmel elfogadta, aztán fanyalogni kezdett, mire én bosszús lettem, de kénytelen voltam más javaslattal előállni – ami végül sok gondunkat oldotta meg egycsapásra. Sok incifinci szálat jobban egybesodort. Azt hiszem. Mindenesetre az a fránya automata átköltözött a kikötőbe, ahonnan szépen, szomorúan, magányosan el lehet hajózni azon a bizonyos tengeren.

Miklós Melánia interjúja, amely a Hajónapló 2008/5. számában jelent meg