Már szorul a hurok

Rozgonyi - Kulcsár Viktória, a Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház ügyvezetője, a Füge Produkció elnöke

A kulturális tao megszűnésének nem egy vesztese van. Bár a Jurányi és a Füge pályázott, máig nem kapott kompenzációs támogatást, s ha kapnak, akkor is csak jóval kevesebb jut nekik, mint amennyi a 2018-as jegybevétel alapján járt volna. A hét­éves kortárs művház működéséről és jövőbeli kilátásairól beszélgettünk.

Magyar Narancs: Az elmúlt fél év döntő kérdése volt a kulturális szférában a taotámogatás megszűnése, annak pótlása, hogy mely intézmény végül mennyi pénzt kapott, vagy mennyit nem a tao helyett. A Füge és a Jurányi eddig nem kapott semmit.

Rozgonyi-Kulcsár Viktória: Való igaz, azon kevesek közé tartozunk, akik még mindig nem tudják, miből fognak gazdálkodni. Azt reméltem, hogy legkésőbb a nyáron kiderül, de sajnos máig sem tudtuk meg. Beadtuk a taokompenzációs pályázatot még áprilisban, több más szervezettel együtt kiválasztottak, és átfogó ellenőrzés alá vetettek bennünket. Ennek, úgy tudom, már megvan az eredménye, vagyis elvileg lezárult a vizsgálódás, ám egyelőre nem kaptunk tájékoztatást.

MN: Milyen ellenőrzés volt ez?

RKV: A minisztérium által elrendelt ellenőrzés, amely az elmúlt három év teljes jegybevétel-adatszolgáltatással kapcsolatos papírhalmait nézte át.

MN: Miért volt erre szükség?

RKV: Azt lehet tudni, hogy a szakmai döntés megszületéséhez kellett háttéranyagként. Úgy tudom, ennek alapján dönt az államtitkár. De kaptunk egy számvevőszéki ellenőrzést is. Azt is megcsináltuk, az még elvileg nem zárult le. Elég speciális struktúrájú szervezet vagyunk, mert a Füge mint produkciós ernyőszervezet jogosult a taóra. 2008 óta több mint 10 szervezet tartozik a Füge alá jegyértékesítés és előadás-forgalmazás szempontjából, kisebb-nagyobb független társulatok vagy akár egy nagyobb magánszínház, az Orlai Produkciós Iroda. Ezáltal magas a jegybevételünk. Maga az összeg is nagy, amit igényeltünk.

MN: Mekkora?

RKV: A taokompenzáció keretében a megelőző három év átlaga volt lehívható. 240 millióra pályázhattunk. De ez sokkal kevesebb, mint amennyit kaphattunk volna a 2018. évi jegybevétel alapján. Mindenképp vesztesek leszünk, ha egyszer valamit kapunk is, mert már eleve kevesebbet kértünk, kérhettünk.

MN: Mennyi taóra lett volna jogosult a Füge ebben az évben?

RKV: 330 millió forintnyi támogatást tudtunk volna lehívni.

MN: Mekkora része volt a taotámogatás a Füge és a Jurányi éves összköltségvetésének?

RKV: Ez összetett kérdés, mert attól, hogy a Füge ernyőszervezet, nagyon sok pénz csak átfolyik rajtunk. Az elmúlt évben is milliárdos nagyságrendű volt az éves bevétel és kiadás, mivel nonprofit szervezet vagyunk, jönnek-mennek a pénzek, a forgalom jó nagy. Nagyon sok olyan projekt van, amelyeket rajtunk keresztül fizetnek ki. Ilyen akár a Staféta pályázat is, vállaljuk, hogy lebonyolítjuk, 40 millió forintot fizetünk ki a társulatoknak; vagy a tantermi színházi projekt is hasonló, annak 25 milliós a költségvetése.

Maga a taotámogatás a Jurányi Ház költségvetésének 40 százaléka volt, ha a működési cash flow-t nézem, amiből fenntartottuk a házat meg a csapatot, létrehoztunk produkciókat. A tao jelentős része leginkább a produkciók forgalmazására, új bemutatók létrehozására ment el, ebben nem lesz játékterünk, ha nincs, ami pótolja. Ez nemcsak nekünk rossz, de a hozzánk tartozó csapatoknak is. Vannak azok a kisebb pályázatok, ahol 800 ezer – 1 millió forintot lehet pályázni, de egy előadás költségvetése 3–4 millió forint, még a legolcsóbb variációban is. Eddig tudtunk nagyvonalúak lenni, beszálltunk előadásokba, nem csak jurányisokba, ez mind-mind a taotámogatásból ment, az egy olyan előadó-művészeti támogatás volt, amelyet célzottan erre költöttünk. Az egész területnek nagy érvágás, ha nem lesz helyette semmi.

Nemcsak nálunk nem lesz, hanem más befogadóhelyeknél sem, mert, mondjuk, rezsire fog menni az a pénz, amit kapnak, nem művészetre. Egy ekkora épület karbantartása nagyon viszi a pénzt, és akkor fejlesztésre még nem is jut. Leginkább úgy fogjuk megérezni ennek a pénznek a kiesését, hogy a minőség romlik majd. Az a nagy kérdés, meddig tudjuk megőrizni azt a színvonalat, amiért ezt az egészet csináljuk, ami még jó, ami még komfortos, és hol van az a határ, ami már nem az.

MN: Kaptatok ígéretet arra, hogy biztosan lesz a tao helyett támogatás?

RKV: Nem, ebben az a legkétségbeejtőbb, hogy egyáltalán nem tudjuk, hogy 0 forintért dolgozunk, a kért 240 millióért vagy valamilyen köztes összegért. Most van az, hogy már szorul a hurok. Decemberig stabil lábakon áll a költségvetés. Eléggé tartalékolós vagyok, nem bízom a véletlenre, inkább másfél évekre tervezek. Egy évvel ezelőtt úgy gondoltam, minden rendben lesz, tudtam, hogy tavasszal pályázhatunk, úgy volt, hogy 30 napon belül kiderülnek a pályázati eredmények, és kb. 60 napon belül elkezdik utalni a pénzt. A legrosszabb forgatókönyv alapján is azt terveztem, ősszel már tudni fogjuk, mennyi pénz lesz a számlánkon. Ősz van, és még mindig nem tudjuk. A színházi tervezések meg annyira előre tartanak, hogy már most a decemberi műsort rakjuk össze, vagyis maholnap már tudnunk kellene, hogy januárban mi történik.

MN: Jó kapcsolatot ápoltok a fővárossal, közös projektjeitek is vannak. A főváros saját fenntartású, kiemelt színházai az elsők között kaptak taokompenzációt, méghozzá mindegyik többet, mint amennyit ebben az évben lehívhatott volna. Hogyhogy ebben a helyzetben magatokra maradtatok?

RKV: A kapcsolat valóban nagyon jó, abszolút pozitív az együttműködésünk a fővárossal, a Staféta például egy közös projektünk. Volt arra kísérlet, hogy azokat a színházakat is képviseli a főpolgármester, amelyek csak közszolgálati szerződésben állnak a fővárossal. Aztán kiderült, hogy olyan sok szervezetről és annyi pénzről van szó, amit már nem sikerült átvinni. Amúgy is sok színháza van a fővárosnak. Mi az épületet kaptuk úgymond ajándékba, ezzel a kedvezményes bérleti díjjal és a közszolgáltatási támogatással. De a megállapodás anno nem szólt arról, hogy képviselnek is minket. Megkerestem már a főváros vezetését, hogy ha lehet, próbáljanak meg segíteni abban, hogy egyáltalán kiderüljön, mi várható.

MN: L. Simon László azt nyilatkozta még a tao megszüntetése előtt, hogy a kormány ezzel az intézkedéssel akarja ösztönözni a gazdasági szereplők kulturális szerepvállalását. Mit gondolsz erről?

RKV: Érdekes kérdés, biztos, hogy a tao nagy hatással volt a szponzorációra, mecenatúrára, mert amikor megalapítottam a Fügét, még nem volt tao, és nagyon sokat kilincseltem azért, hogy legyen üzleti támogatónk. Lett is egy, a Mastercard, amely már 10 éve támogat minket, mondhatni, fehér hollóként. Korábban egy-egy produkcióra úgy tudtunk becserkészni szponzort, hogy ha, mondjuk, volt ásványvíz az előadásban, akkor lehetett keresni ahhoz illő partnert, de nagyon nem volt ennek Magyarországon sem kultúrája, sem hagyománya, sem motivációja.

Aztán amikor jött a tao, a cégek fejében úgy realizálódott, hogy ily módon támogatják a kultúrát, és ezzel ki volt pipálva a mecenatúra. A legtöbb nagyobb cégnél meg is szűntek azok a marketingbüdzsék, amelyekből korábban szponzoráltak kulturális projekteket. Ami tényleg nem jó irány. Mivel a taotámogatásért nem kaptak semmit cserébe a cégek, semmiképp nem minősült szponzorációnak, viszont mégis azt gondolták, hogy a Jurányit támogatják, ha adtak, mondjuk, 10 millió forintot az adójukból. Nem látom, hogy a tao hiánya belendítette volna az üzleti szférát. Inkább a magánemberek között van némi mocorgás, aki megteheti, ha szereti a színházat, főleg a független szcénát, jobban belenyúl a zsebébe, vagy olyan együttműködésben próbál segíteni, ami hasznunkra lehet.

MN: Mire lenne szükség állami szinten a tao pótlásaként, illetve azért, hogy az előadó-művészeti szervezetek támogatása biztosabb legyen?

RKV: Sosem voltam a tao ellen, bár tény, hogy ebben a formában nem volt működőképes sok tekintetben, de azt díjaztam benne, hogy teljesítményalapú volt, és ezáltal ösztönzőleg tudott hatni a színházakra. Amióta a területen dolgozom, ha kaptam egy állami forintot, szereztem mellé másik hármat. Hiszek abban, hogy valahol önfenntartóan, ha nem is for profit módon, de rentábilisan kell működni, nem csak abból a pénzből kell gazdálkodni, amit az államtól kapunk. Ebben szerintem elég jó irányt mutatunk, meg tudjuk sokszorozni az állami pénzeket.

De állami pénz nélkül nincs kultúra, az illúzió. Van ugye az előadó-művészeti törvény, amely még mindig elég sok gyerekbetegséggel bír, azon a három kategórián lehetne változtatni, hogy legyen valami az egyéb és a kiemelt kategória között. Az óriási költségvetéssel rendelkező, nagyon sok embert mozgató, 6700 négyzetméteres ingatlanú Jurányi és a Füge az egyéb kategóriába tartozik, de ide tartozik például egy kisebb független társulat is, amely, mondjuk, két alkotóval csinál évi egy előadást. Ami ugyanolyan fontos, de a kettő köszönőviszonyban sincs egymással. Nekünk és a nagyobb társulatoknak is ki kellene már törni ebből a kategóriából, de nincs hova.

Kiemeltek sajnos nem lettünk, pedig már három éve próbáljuk elérni, de valamiért sikertelenül – abban a kategóriában zömében kőszínházak vannak, mi meg nem vagyunk az. Így viszont a működésünk nagyon instabil. Az egyetlen járható út az lenne, ha legalább három évre lehetne támogatásra pályázni, mert ezek az egy-egy évre kapott úgynevezett működési támogatások egyáltalán nem segítenek már egy ilyen méretű intézményt. Legalább középtávon kellene tudni kiosztani a támogatásokat, be kellene állítani több kategóriát. És valahol vissza kellene csempészni azt, hogy ne büntessük, hanem jutalmazzuk azokat, akik nézőket tudnak behívni egy-egy előadásra. Azzal egyáltalán nem értek egyet, hogy ez mindig a színházi minőség rovására megy, és akkor az valamiféle bulvár, nem tetszetős, mert erre vannak elég jó ellenpéldák.

Támogatnám a szűkebb célcsoportot elérő, nehezebben befogadható kísérleti színházat is, mert nagyon fontos része a színházi kultúrának, és főleg nélkülözhetetlen a független területen, de nem büntetném azokat sem, akik estéről estére 600 embernek játszanak. Mindez azért nagyon nehéz, mert komoly szakmai kontrollra lenne szükség, ez a kulcsszó. Az egész támogatási rendszer csak akkor tudna működni, ha komoly szakmai alapokat fektetünk le, ki kap, miért kap, minek kell megfelelni szigorú ellenőrzés mellett. Vígan odaadok bárkinek bármilyen dokumentációt, nem zavarnak az ellenőrzések, noha rengeteg időmet elviszik, meg papírt és pénzt. De legyen erős monitoring, ha az összhangban van a szakmai döntéssel, és ha azon látszik, hogy következetes. Ehhez kell megtalálni a megfelelő szakembereket.

MN: Hétéves a Jurányi, milyen perspektívákat látsz, milyen terveid vannak?

RKV: Komplexen és hosszabb távon gondolkodom, mert 10 éves a bérleti szerződésünk a Jurányira, ami azt jelenti, hogy már csak két teljes évadunk van a mostanin kívül. Nem ártana tudni a kereteket, de ebben az évadban az lesz nagy lépés, hogy sok előadástól elköszönünk, részben a tao hiánya miatt, meg amúgy is azt éreztem már, hogy a hatá­raink végpontjait súroljuk. Rengeteg előadásunk volt, havi 60–63 az elmúlt két évben – több játszóhelyünk van, párhuzamosan is lehet játszani. De ez már eléggé futószalag üzemmód, gyárszagú, szeretném, ha visszavennénk a tempóból, mert látom, hogy a munkatársak is kevésbé bírják már, meg maga az intézményi struktúra sem erre lett kitalálva.

Kevesebb előadásunk lesz, koncentráltabb működést várok ebben az évadban. Az a terv, hogy a fix repertoár mellett – mert végül is repertoárjátszásra adtuk a fejünket, kevésbé vagyunk befogadószínház – a kevesebb produkciószám miatt akár egy-egy előadásból többet is tudunk majd játszani, és kicsit szellősebb marad a műsor, jobban nyitottak tudunk lenni egy-egy megkeresésre. Most például a dunaPart – Kortárs Előadóművészeti Platform hoz előadást, nagyon fontos, hogy szakmailag együtt tudjunk működni, de eddig egyszerűen annyira nem volt rés a pajzson, hogy ezekre a megkeresésekre nemet kellett mondani. Reméljük, ezzel is többet ad majd a ház. A következő két évben azt szeretném, hogy mi kérjünk fel rendezőket, és gyártsunk úgymond saját, jurányis, fügés előadásokat. Talán ez fogja meghatározni az utolsó két évünket, amire csak azért mondom, hogy utolsó, mert nem tudjuk, hogy aztán mi lesz. Valahogy mindenképp le kell zárni ezt a tíz évet, ez a jubileumi terv.

(Interjúnk a Magyar Narancs hetilap 2019. október 3-i számában jelent meg a színházi mellékletben. Most újraközöljük online.)