Vajda Júlia jubileuma: negyven éve énekel a nemzet cselédasszonya a szegedi deszkákon

Negyven év alatt Szegeden végigénekelte az operairodalom szinte minden ráírt és nem ráírt szerepét, lehetett volna sportoló, de ma már csak a Tiszában úszik, és azon kevesek közé tartozik, akiknek nincs Facebook profilja. A Szegedi Nemzeti Színház Örökös tagja, a Liszt-díjas Vajda Júlia most nagymamaszerepre készül.

– A napokban köszöntötték kollégái és az operabarátok abból az alkalomból, hogy negyven éve énekel a szegedi színpadon. Számított rá vagy meglepődött?

– Azt tudtam, hogy az idei lesz a negyvenedik évadom, és ezt az operatársulat számon szokta tartani, de hogy pontosan mikor, hol és mi fog történni, az számomra is meglepetés volt.

– Készített valamilyen leltárt az elmúlt negyven évről?

– Puskáznom kell, hogy pontos számokat tudjak mondani: ötven operában sokféle szerepet énekeltem, 15 operettben, 11 zenés játékban, 6 musicalben és három prózai darabban – Az üvegcipőben, a Menekülésben és a Topmodellben – is szerepeltem, ezen kívül 15 kisoperát is bemutattunk Bárdi Sándorral, de rengeteg koncert és egyéb fellépés is volt, amit ma már lehetetlen lenne pontosan összeszámolni, és akkor a turnékról még nem is beszéltünk.

– Négy évtized alatt szinte az összes lírai szopránra szabott operaszerepet végigénekelte…

– … és a nem rám szabott szerepek egy jelentős részét is. Énekeltem egészen drámai szerepeket is, például az Aidát. Egy vidéki színházban mindent el kell tudni játszani: operát, operettet, prózát, musicalt.

– Mik a kedvencek? A darab a kedvesebb, vagy a műfaj?

– A szerep. Egy operát éppen úgy lehet szeretni, mint egy musicalt vagy operettet. Operaénekes vagyok és magamtól soha eszembe se jutott volna, hogy operettben énekeljek, de egy nemzeti színházban minden műfajt játszani kell, és ez nagyon jó, mert sokféle szerepben kipróbálhatja magát egy énekes. Nincs rangon aluli munka vagy szerep, kocsmában is énekeltem már nagyestélyiben operettet.

– Hogyan lehet negyven éven keresztül karban tartani egy hangot?

– Ez is olyan, mint a sport, minden nap edzeni kell. Biztosan a genetika is sokat segít, de először jól meg kell tanulni énekelni, azután pedig a legfontosabb a rendszeres gyakorlás, hogy jó karban tudjuk tartani a hangunkat.

– Egy hang is meg tud öregedni?

– Nagyon is, főleg, ha nem vigyáznak rá.

– Kétszer is próbálkozott a Zeneakadémián, de nem vették fel, végül magyar-ének szakon végzett 1979-ben a szegedi tanárképző főiskolán. Hogyan került végül a szegedi színházba?

– Egészen fiatalon, már általános iskolás koromban is énekeltem a gyermekkórusban. 1969-ben én is ott voltam a Dóm téren a Háry Jánosban, a színházban pedig a Carmenben, a Bohém életben és a Peer Gyntben énekeltünk. Nagyszerű volt például Dajka Margittal vagy Tompa Sándorral találkozni. Sok fantasztikus művésszel ismerkedhettem meg már olyan fiatalon is. Azután jött a főiskola, a magyar-ének szak, amit soha sem bántam meg. Szegeden akkoriban indult el a kisopera-játszás, ott is sokat tanultam. Ezután jött a színház…

– … ahol nem is olyan könnyen indult a pályája!

– Abban az időben Szegeden egy erősen hierarchikus, nagy létszámú, erős operatársulat működött. Nehéz volt szerephez jutni és bizonyítani, hogy alkalmas az ember a pályára. Én az énekkarból az első pillanattól kezdve kaptam szerepeket, sőt főszerepeket is. Végül hat év után végleg kiemeltek a kórusból: magánénekes lettem.

– Énekelt az Operaházban és a társulattal több külföldi színházban is fellépett. Soha nem akarták elcsábítani más társulathoz?

– Nem, mert én soha nem adtam a jelét annak, hogy szerettem volna elmenni Szegedről. Itt éreztem jól magam. A város, a társulat, a zenei színvonal, a színes paletta, a jó műsorpolitika – mind-mind maradásra bírtak. Az Operaházban például csak operát énekelhettem volna, de nekem Szegeden ez a sokszínűség sokkal jobban tetszett.

– Fontos Vajda Júliának Szeged?

– Igen, azért akartam mindig is maradni, mert itt éreztem igazán jól magamat.

– Ha negyven évből három szerepet ki kellene kiemelni, amire szívesen emlékszik vissza, melyik három lenne az?

– Sok szerephez fűznek jó emlékek, de ha mégis ki kell emelni valamit, akkor az Donizettitől a Don Pasquale, abban rengeteg előadásban énekeltem Norinát, a fiatal özvegyet, sok tenorista volt a partnerem, de sokszor szerepelt az előadásban Gregor József is. De ott van Szokolay Sándor Vérnásza, amit 1986-ban mutattuk be Szegeden, én voltam benne a cselédasszony. A mai napig, ha az Operaházban előveszik a darabot, akkor engem hívnak erre a szerepre, én lettem a nemzet cselédasszonya. De nagyon a szívemhez nőtt Az álarcos bál is, amiben Oscar szerepét legalább százszor énekeltem, voltunk vele nyugat-európai turnén, Angliában, Írországban is előadtuk, mindenütt nagy sikerrel. A darabot is és az apród szerepet is nagyon szerettem.

– Elolvassa a kritikákat?

– Sajnos igen. Régen nagynevű fővárosi operakritikusok is eljöttek Szegedre megnézni az előadásokat. Sokáig azt hittem, tanulhatok belőlük, mert szakemberek írják, de ez ma már nem mindig igaz. Sosem vártam el, hogy elnéző legyen egy kritikus, de azt igen, hogy ne legyen bántó!

– Bántó dolgokat is írtak?

– A kollégákat olykor teljesen kétségbe tudott ejteni egy-egy nyers vagy szélsőséges bírálat. Egy idő után ezért inkább túltettem magam ezeken, és azóta nem is olvasok kritikákat. Nekem az a szakmai bírálat, amit a karmester, a rendező, meg az énekmesterem mond, de a kollégák egymást nem kritizálják – ez alapszabály. Nem a mi dolgunk, hogy egymást megítéljük.

– Hogyan látja, Szegeden mennyire népszerű ma az opera?

– Szerintem szeretik a szegediek az operát. Szép házaknak játszunk, és sikeres előadásaink vannak: nagy tapsot kapunk, éltetik a művészeket, és a visszajelzések, amelyeket az utcán meg a boltban hallok, azok is biztatóak.

– Be lehet csábítani a fiatalokat egy-egy előadásra?

– Évek óta játszunk meseoperákat, és vannak beavató előadásaink is, hogy megkedveltessük a műfajt a fiatalokkal. Én is így nőttem fel, elmentem vasárnap délelőtt az aulába és a színház akkori sztárénekesei opera keresztmetszeteket adtak elő. Úgy látom, erre ma is szükség van: a személyes kontaktusra a művészekkel és egy közelebbi kapcsolatra a komolyzenével, hogy később, amikor már valaki beül egy előadásra, valóban át tudja adni magát a zenének.

– Rengeteg operában énekelt, van-e olyan, amire nagyon vágyott és eddig kimaradt az életéből?

– Nincs hiányérzetem. Amit szerettem volna, mindent sikerült elénekelnem, sőt még annál egy kicsivel többet is. Ahogy telnek az évek, bizonyos szerepekből kiöregszik az ember. Nekem szerencsém volt, a pályámon szinte mindenre időben sor került, nem érzem úgy, hogy hiányozna valami a palettáról.

– Kért magának valaha is szerepet?

– Soha, de nem is volt rá szükség. Minden ment a maga természetes útján.

– Sokan ismerik a városban, de magánéletéről elég keveset tudni. Ilyen visszahúzódó?

– Nem vagyok egy titkolózós típus, de az is igaz, hogy nem vagyok fenn a Facebookon. Mit csinálnék én ott? A színpadon negyven éve így is eléggé ki vagyok téve a közfigyelemnek. A magánéletben pedig nem vagyok egy kitárulkozó típus.

– Négy évtized alatt számtalan kitüntetést kapott, közöttük a Liszt-díjat is magánének tudhatja. Melyikre a legbüszkébb?

– Leginkább azokra, amelyeket a közönség szavazott meg. Nagyon megtisztelő egy állami kitüntetés, de amit az ember a saját hazájában, a maga közegében kap a közönségétől, az a legértékesebb. Hatszor kaptam meg a Dömötör-díjat, minden formájában megvan, csak egy hiányzik, mert azt odaadtam Kondé Lajos atyának, legyen neki is Dömötör-tornya, mielőtt leomlik, de közben hála Istennek rekonstruálták az eredetit.

– Abba lehet hagyni az éneklést?

– Abba is kell! Mielőtt még elkezd recsegni az ember hangja, tudni kell időben, szépen befejezni.

– Most éppen nagymamaszerepre készül. Szereti?

– Közel állnak hozzám a karakterszerepek, már huszonévesen is játszottam hasonlókat. Sajnos, ez a pályán sokszor nem is kor kérdése. Az lenne jó, ha mindenki a maga korában kapná meg azokat a szerepeket, amik neki valók és nem festenék harminc évesen öregre, vagy énekeltetnének vele ötven fölött is lányka szerepeket. Az a természetes, ha mindent a maga korában kap meg az ember.

– Most kezdődtek a Mágnás Miska próbái. Hogyan tetszik a darab?

– A szegedi színház már játszotta az operettet, igaz én nem voltam benne, most Oszvald Marikával kettős szereposztásban alakítjuk a nagymamát, jó érzés részese lenni a munkának.

– Ennyi év után tudnak még egymástól tanulni?

– Hogyne! Addig tanul az ember, míg színpadon van. Olyan ezen a pályán nincs, hogy valaki mindent tudjon.

– Úgy tudom, nemcsak tanul, tanít is!

– Néhány éve felkértek énekmesternek, én pedig nagyon szívesen elvállaltam. Azóta, aki a fiatalabb kollégák közül hozzám fordul, annak tanácsokat adok. Nagyszerű érzés, hogy valaki bízik bennem és elfogadja azt, amit mondok, de közben én is tanulok tőle, jobban odafigyelek magamra is.

– Fiatal korában sportolt, atletizált, kosarazott…

– … és úsztam, meg mindent csináltam, évekig még önvédelmet is tanultam.

– Ezek mára abbamaradtak?

– A rendszeres sportolás már alig fér bele a mindennapjaimba, de a mozgást azért nem hanyagolom teljesen el, mert a mi pályánkon az egyik legfontosabb az állóképesség. A Tiszában még októberben is úsztam, otthon pedig van egy erőpadom.

– Miben láthatják legközelebb a szegediek?

– December 13-án lesz a Mágnás Miska premierje, január 17-én pedig a Mozart opera, a Cosi fan tutte bemutatója, abban Kónya Krisztinával kettős szereposztásban Despina szerepét játszom.

Rafai Gábor

forrás: https://szeged.hu