Conor McPherson 1971-ben született Dublinban. Tanulmányait a dublini University College-ban végezte, ahol az egyetem drámacsoportjának írta első darabjait. Mindössze 25 éves volt, amikor Olivier-díjat kapott a GÁT c. darabjáért, amelyet a londoni Royal Court mutatott be, és amely a közönség és a kritikusok körében is hatalmas sikert aratott. Méltatói el voltak bűvölve az elveszett lelkekről és bajba jutott életekről szóló meséitől - szinte valamennyi azóta megjelent és bemutatott darabja világsikernek számít, és nem csak angol nyelvterületen.
A darabokban lezajló tragédiák gyakran rímelnek a saját történeteire, noha saját állítása szerint soha nem akart önéletrajzi műveket írni. Művei és életútja összevetésekor nyomon követhető az eseményeknek az alkoholizmussal, halállal, darabokra hullott kapcsolatokkal és beteljesületlen reményekkel terhes sorozata.
Rendezőként is tevékenykedik, saját műveit rendszerint ő állítja színpadra.
Napjainkban a londoni Old Vic színház írócsapatának tagja, de darabjait világszerte játsszák.
A Seafarer két testvér története, az egyik jóvátehetetlenül részeges, a másik éppen a józanságot kísérli meg - mikor karácsonykor, magányos vagy családos, de elhagyatott (és alkoholista) férfivendégeik pókerpartijában az egyik, eddig ismeretlen vendégről kiderül, hogy maga az ördög. McPherson a bemutatókor a The Guardian újságban adott interjújában mondta el, hogy voltaképp a darab valamennyi szereplője ő maga, de talán legjobban a csalódott démon, Lockhart, aki irigyli az embereket, akik között jár, és akiknek a lelkére vadászik. A művet alig 8 hónap alatt írta, és alighanem ez eddigi legmegindítóbb és remekbeszabottabb műve.
Ambivalens érzések fűzik az íráshoz - azért ír, hogy kiűzze a fejében megállás nélkül beszélő hangokat, mondja ugyanebben az interjúban. „Mintha az aggodalmaskodás atomreaktora zakatolna állandóan odabenn” - mondja - „és ez vezet oda, hogy ezek a darabok ilyen gyakran előugranak bentről”. Nem választás kérdése nála az írás, ahogy fogalmaz. „Ha nem lennék megverve azzal, hogy szükségem legyen az írásra, az minden bizonnyal nagy áldás lenne.”
Tinédzserkorában kezdett írni, nem sokkal azután, hogy hátat fordított a vallásnak. A dublini középosztály-beli család egyetlen fiúgyermeke (2 lánytestvére, egy nővére és egy húga van) szigorú katolikus iskolába járt, ahol kilenc éves koráig gyakran kapott verést bűneiért. Nem meglepő, hogy eltűnődött: „Miért jó ez nekem?” Isten „valami rossz dolognak tűnt, aki megteremtette az ördögöt és a poklot és azt akarta, hogy oda emberek kerüljenek, aki úgy tűnt, mint aki minden tud, de mégsem ad neked egy esélyt. Egyszerűen csak értelmetlennek tűnt.” 15 éves korára elhatározta, hogy „még ha pokolra kerülök is, szabadon szeretnék élni.”
Noha novellákat kezdett írni, nem író, hanem zenész szeretett volna lenni, gitáros. Szülei azonban, aggódva amiatt, hogy a fiuk „teljesen céltalan” (ma is sebzettnek látszik, ha erről beszél), egyetemre küldik, a University College-ba, Dublinba, ahol filozófiát és angol irodalmat tanul. „Azt gondoltam, azok valószínűleg könnyűek.”
Az élete váratlanul nagyot változott ezeken a „könnyű” szakokon. A filozófia arra tanította, hogy „amit el kell fogadnod, az az, hogy semmit nem tudsz, hogy mellékes vagy, és hogy ez egy eléggé felszabadító helyzet.” Az angol szakon pedig megismerkedett David Mamet darabjaival. „Az a nap, amikor elolvastam a Glengarry Glenn Ross-t, az volt az. Pontosan tudtam, mit akarok csinálni.” Először Mamet-paródiákat gyártott, aztán elkezdte megírni és színre vinni saját darabjait, és ezt azóta sem hagyta abba. Némi egyetem alatti különóra-adástól és anyja melletti cipőbolti eladóskodástól eltekintve nem csinált semmi mást soha: írt és rendezett.
McPherson, keret nélküli szemüvegében, rövid vörös hajával, komoly viselkedésével valóban filozófus benyomását kelti - darabjai pedig a kik vagyunk és miért vagyunk problémájáról való alapos gondolkodásról tanúskodnak. Manapság, ahogy ő nyilatkozza ugyanott, abból a pontból indul ki íráskor, hogy „az emberek 90%-ban állatiak, és 10% csak bennünk az a bizonyos felszín, a racionális döntések látszata. A gondolataink csak az étvágyunk után rohannak, jóval lemaradva mögöttük, hogy aztán a nyelv segítségével később megítéljék őket: ez tragikus és nevetséges. Ez az a kép, amit a darabjaimban összerakok: állatok, akik tudnak beszélni, és ettől azt hiszik, mindentudók.”
Furcsa módon pont ez, hogy az emberi létet ilyen pontosan akarja leírni, az oka annak, hogy darabjaiban olyan kevés nő szerepel. A Seafarer tipikus példa: öt férfiszereplő darabja ez, akik számára a nők távoli és titokzatos teremtmények, épp annyira rettegettek mint tiszteletre méltóak. McPherson maga is kicsit szégyenkezve hivatkozik erre a mulasztására, de aztán: „Egy kicsit azért megbocsátottam magamnak” - mondja - "mert rájöttem, hogy ez nem döntés kérdése. Férfi vagyok, ezért a világot is férfiként élem meg, így a világ igazi, nyers igazsága számomra hímnemű.”
Arra is később kellett rájönnie, hogy ez az „igazi, nyers igazsága” az életnek mélyen ott van a darabokba ágyazva. „Nem vagyok túl jó sztorizó” - mondja magáról – „sokkal jobban szeretek bőbeszédű emberek társaságában lenni, akkor megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy hallgatok.” A történetek ehelyett a darabokba szivárognak be – és rengeteg gyötrődésről tudósítanak. A nagyapja, akinél sok időt töltött gyerekként, nemegyszer azért utazva le, hogy némán üldögéljen vele a szobában, meghalt a Gát írása közben - a darab így szinte lüktet a kérdésektől, hogy vajon megnyugvás várja-e az embert a halál után.
A Port Authority c. darab (2001), amelyben három férfi mereng a szerelem bonyolult természetén, évtizedes kapcsolatának végeszakadtakor íródott, és noha következő darabja bemutatása idején (Shining City, 2004) már nős volt, a mű szigorúan veszi górcső alá, hogyan mennek tönkre a kapcsolatok, és hogyan válik a szerelem bénító kötelességtudattá.
Mindegyik közül a legnyugtalanítóbb a Dublin Carol (1999), ez a - saját szavaival éve – „kellemetlen és nehéz” mű, amely az alkoholizmus nyomorát tárja fel. Keletkezésekor maga McPherson is alkoholista volt, mely függőségben 1997 óta szenvedett. „Ebben tudtam megízlelni a függetlenséget és a szabadságot, de felelőtlen voltam, és talán méltatlan is" - mondja – „függeni kezdtem az ivástól. Azt hiszi olyankor az ember, hogy jobban érzi magát, pedig csak elodázza a bajokat - voltaképpen halogatja saját magát.”
A baj szerinte egyébként a nem mellesleg kocsmáiról és italairól is világhírű ír kultúrában van: „mindenki iszik, mintha semmi sem történne nélküle. Udvarlás, esküvő, temetés, színház, minden... mindenütt az alkohol.” És ami még rosszabb: az egészben volt valami öröklött is, valami olyan erős kétség, hogy még az Olivier-díj átvételekor is (1999-ben kapta meg a Gátért) így nyilatkozott: „nem éreztem magam sikeresnek. Minden olyan véletlenszerűnek tűnt.” Ez tette szerinte elkerülhetetlenné az alkoholizmust. „Bennem volt, és mindenképp megtörtént volna velem, akármit is csinálok. Ha köztisztviselő vagyok, akkor is ez lett volna a sorsom.”
A whiskey nem akadályozta meg abban, hogy megírja a Dublin Carolt és a Port Authority-t, éppen csak feláztatta vele azokat az órákat, amikor nem írt. De ezt a tempót nem sokáig lehetett bírni - 2001 februárjában, a Port Authority west end-i bemutatójának estéjén összeesett. A kórházban kiderült, hogy megrepedt a hasnyálmirígye - élet és halál között lebegett két hónapig. „A testem feladta” - mondja egyszerűen – „ennyi történt.” Azóta absztinens.
Boldogabb is azóta: 2003-ban házasodott meg, felesége festő. „Egyfajta nyugalmat” hozott az életébe - a pár egy háromszintes házban lakik Dublinban, ahol a földszinten külön szobákban dolgoznak.
„Aggódom a munkámért, a jövőért, barátaimért, régi kapcsolatokért... csak egy vagyok azok közül, akik, akármit is csinálnak, az voltaképpen egy nagy aggodalmaskodás.” Talán ennek az aggodalomnak az írásaiba csepegtetése érinti meg közönségét ennyire mélyen. De ez az oka annak is, hogy egyszer színpadra került műveivel kapcsolatban mossa kezeit: „ha megcsináltam egy darabot, soha nem rendezem meg mégegyszer. Más produkcióban sem nézem meg őket újra - túl közelinek találom. Mindig el akarok menekülni magamtól, de persze magamból kiindulva tudok csak írni – ördögi kör ez.”
A kapcsolatok, a kapcsolattartás sebezhetőségét, amely munkái legjavának a középpontjában áll, kisfiúként tanulta meg. Egy dublini lakótelepen nőtt fel, apja könyvelést tanított, anyja egy cipőboltban dolgozott. Vakációra és hétvégére nagyapjához ment, vonattal, egyedül, Leitrimbe, egy isten háta mögötti kis falucskába, amely később A gát helyszínéül szolgált. Úgy gondolja, ez a teljes elszigeteltség, mely mintha egy másik ország lenne, nagyon erős benyomást tett az írásaira. „Nagyapám egyedül élt ott. Én eléggé csöndes tinédzser voltam, ezért eléggé tetszett, hogy le lehet oda menni és ülni, ért engem, csak ülni és hallgatni, nem beszélni de tényleg, csak a tűzbe bámulni vele.” - mondja egy, az Observernek adott interjújában. „És aztán előfordult, hogy mondott valamit. De az is, hogy nem. Néha esetleg elmondott egy történetet. De az mindig ebből az teljes elszigeteltségből és csöndből fakadt, azt hiszem, ez az atmoszféra maradhatott meg bennem annyira erősen, hogy ma is azt gondoljam minderről, hogy fontos.”
McPherson a színpadi tempó megszállottja, amikor instruál. Mondatait kisebb-nagyobb szünetek tördelik össze. Korai darabjai, melyeknek legtöbbje monológ, inkább költeményekként íródtak. Minden mondat egyetlen sor hosszúságú, kicsi, természetes szüneteket építve be ezzel a szövegbe. Persze nem csak a csöndeket kellett megtanulnia valahonnan, hanem a dialógusokat is: „Fiatalkoromban egyszerűen David Mametet olvastam és megpróbáltam utánozni. Nagyon nagy hatást tett rám a szöveg sebessége, tudja, mint a Glengarry Glen Ross-ban, vagy akárhol. Egyszerűen csak a sebessége. És amikor az ember 18 éves, az összes szitkozódás nagyon izgalmasnak tűnik, gondolom. Úgyhogy abból is szerettem volna megragadni valamennyit.”
A másik nagy hatású példakép természetesen Beckett. McPherson részt vett Michael Colgan gigászi küzdelmében, hogy filmre vegyék a szerző valamennyi darabját. McPherson az elsők között volt, akit Colgan megkeresett, és ő mohón vetette magát a Végjátékra. „Azt mondják, azért volt ez, mert túl fiatal voltam. A nálam tapasztaltabb rendezők közül sokan rövidebb műveket választottak. De mikor az ember 28 éves, csak azt mondja, ide nekem a Godot-t, ide nekem a Végjátékot.”
Michael Gambonra osztotta Hamm szerepét, élvezettel emlékszik vissza a tapasztalatra. „Az a legjobb a Gambonnal való munkában, hogy a fejében mondjuk 300 kitalált történet van, csupa elsőrangú sztori. Szóval ha egy pillanatnyi szünet van, és a filmezéskor állandóan adódik ilyesmi, csak úgy ott ülve ontani kezdi magából, és voltaképp átejt minket velük. Továbbá ragaszkodott hozzá, hogy engem Pinás McFaszfejnek hívjon, szóval remek volt az egész.”
A Beckett-örökség egyébként óvatosságra inti – őt is, ahogy Martin McDonaghot is, hamar a nagy ír drámaírók természetes utódjának kiáltották ki. Őt, mármint McPhersont egyébként nem zavarja a címke, ha azzal jegyeket tudnak eladni a színházak, de reméli, hogy ennél azért nem jelent többet. „Ha az emberek szívesen mondják, hogy ez meg az a mittudoménmi reneszánszát jelenti, az nagyon jó valószínűleg, mert segíti a színházakat, hogy piacra dobják a darabokat Londonban. De íróként az ember nem figyel ilyesmire, és enélkül is, legalábbis szeretném hinni, a darabjaim megtalálnák a maguk közönségét.”
Darabjai nagyjából mindenütt jó kritikákat kaptak és nagy közönségsikert arattak, filmes karrierje azonban jóval változóbb. Az első, I Went Down című forgatókönyvéből készült film jó kritikákat kapott és anyagilag igen nyereséges lett. Rendezőként a Saltwater című filmmel debütált, és a CICAE díját kapta a Berlini Filmfesztiválon, mint legjobb film. Második saját filmje, az Actors című, felemás fogadtatásban részesült.
Idézetek:
- Férfi vagyok, ezért a világot is férfiként élem meg. A világ igazi, nyers igazsága számomra hímnemű.
- Nem vagyok túl jó sztorizó. Sokkal jobban szeretek bőbeszédű emberek társaságában lenni, mert akkor megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy hallgatok.
- Nagyapám egyedül élt. Én csöndes tinédzser voltam, ezért tetszett, hogy le lehet menni hozzá [az isten háta mögötti kis faluba]. Csak ülni és hallgatni, bámulni vele a tűzbe. Aztán előfordult, hogy mondott valamit. De az is, hogy nem. Néha esetleg elmesélt egy történetet, de az mindig ebből a teljes elszigeteltségből és csöndből fakadt. Azt hiszem, ez az atmoszféra maradhatott meg bennem annyira erősen, hogy ma is azt gondolom minderről, hogy fontos.
- Művészként élek, ami megdöbbentő érzés, egyben tökéletes luxus. Ha az ember megkapta ezt a hihetetlen lehetőséget a szabadságra, determinálva van, és ennek meg is kell felelnie. Olyasmit szeretnék létrehozni, ami a közönségből érzéseket vált ki, ami elragadja őket valamerre – ám ezért keményen kell dolgozni.
- Az alkoholizmusban tudtam megízlelni a függetlenség és a szabadság érzését, de felelőtlen voltam, és függeni kezdtem az ivástól. Ilyenkor azt hiszi az ember, hogy jobban érzi magát, pedig csak elodázza a bajokat – voltaképpen halogatja saját magát.
- Ha megcsináltam egy darabot, soha nem rendezem meg mégegyszer. Más produkcióban sem nézem meg újra, mert túl közelinek találom. Mindig el akarok menekülni magamtól, de persze magamból kiindulva tudok csak írni – ördögi kör.
