1995. október 6. Egy iskolai ünnepség, nevezetesen az akkoron még József Attila Gimnázium hagyományos megemlékezése, amelyre versmondókat kerestek. Mellettem ült - akkoron még kedves, azóta sajnos feledésbe merült - osztálytársam, aki nem vállalta a kiválasztotti szerepet és nemet mondott a versmondásra. Átcsúsztatta a papírt, rajta a verssel, nekem. Örültem? Féltem? Nem tudom. Természetes volt, mint ahogyan az is, hogy 6 éves korom óta igazából ilyen átpasszolt papírok által is egyre több iskolai rendezvényen, majd azokon kívül is pódiumra állok, verset mondok – azt hiszem akkor még szavalni akartam, de ez most már mindegy.
Szóval október 6. A Latinovits Zoltán által is használt deszkákon a róla elnevezett Diákszínpad számos „nagyágyúja”, mellettük a 14 éves valaki. Verseket mondtunk. A szokásos iskolai megemlékezés egy tekintet, egy érdeklődő arc miatt, hirtelen emelkedetté vált. Mondták a takarásban, hogy valaki figyel és az a valaki igen komoly színházteremtő-alapító-rendező, de én nem ismertem. Még…Aztán előadás után odajött. Az a valaki. Nem dicsért, nem kritizált, csak annyit mondott: nekem te kellesz. Október 23-án egy nagyszabású ünnepséget rendezek, a színpadon a Nemzeti Színház művészeivel, és ha gondolod, veled. TESSÉK? Na, itt futott először végig a hátamon az izgatottságtól kiserkenő izzadtság, hogy méltó vagyok-e erre, hogy képes leszek-e olyan nagy művészek mellett megszólalni, akik mind – akkor már tudtam – az 1986-ban létrejött Latinovits Zoltán Diákszínpad egykori színjátszói, visszajáró művészek. Október 23-a után pedig újabb rejtélyes üzenet, a valakitől: te fogod Kömény Mókát játszani az Énekes madárban. Egyből főszerep, Tamási csodavilágában. A színpadon Lázár Csaba, Terescsik Eszter, Kovács András Péter, Hegyesi Csaba, Kernya Izabella, Hajdú Heni…nem sorolom. Csak papírra vetem: az én csodám – ami azóta is tart, itt kezdődött. A rejtélyes valaki, Lukácsi Huba által és a mindig, minden próbán és előadáson mellette ülő Inci által (régen még néni volt, de most már Hubát is szabadott tegezni).
Frenreisz Zsófi, Schneider Zoltán, Kernács Péter, Sudár Annamária, Kakasy Dóri, Süveges Gergő, Kiss Emma, Fogarassy András, Göttinger Pál, Endrédy Gábor, Béres Gyuri, Bátor Anna, Buczkó Máté, Pierrot, Gál Tibor, Balázs Matyi, Szalay József, Papp Melitta, Majzik Peti és tényleg bocsánat, ha valakit nem írok le, olyan hosszú a sor, akik mind,
a Huba-féle műhelyben tanultuk meg a színház csodáját. Azt a csodát, hogy a színpad: az szentély. Ott tiszta lélekkel igen, teli szájjal, bűnös tudattal tilos tartózkodni, mert a teremtett csodát kevésbé formális eszközökkel, sokkal inkább a lélek kivetülésével kell elérni.
Nem táncos mulatságok, hanem hitelesen mondott szövegek. Amikért napokat, heteket, volt hogy hónapokat is küzdöttünk szűk tantermekben, majd a nagyszínpadon, később a Békefy teremben. És Huba végig türelemmel, de óriási izzással mesélt, vezetett, tanított. Kapitányunk volt. Minden értelemben.
Volt, hogy csak egy Adyt sisteregtetett ki, és utána dermedt, félórás szünet. Mert elemi erő, mélység és tehetség hozta felszínre benne a költői sorokat. És persze volt, hogy civódtunk, a közös cél érdekében akár még össze-össze is zörrentünk, ami mindig a következő tanórák közötti szünetre Hubában a békét hozta és elsőnek mindig ő kért bocsánatot. Mi volt a titok? A tisztaság. A romlatlan hit a színházban és annak teremtő erejében.
„Kicsiből, alázatosan és hittel” – mondtam ezt ki tudja hányszor el. És érzem ma is – ez volt a lényeg. Az indulástól, egészen utolsó rendezéséig ez vezette Hubát, ezért lett ő színházteremtő, műfajteremtő és egyben méltó unokákat nevelt Latinovits, Tamási vagy éppen Lope De Vega számára. Mert mely iskolai műhely tudhat olyan sikeres előadásokat, amelyek teltházzal majd 40 előadást is megéltek. Oly turnékat, amelyek által egy teljes generáció sokkal korábban, mint az PC-vé vált volna, megismerkedett Erdéllyel, a székelyekkel. És mely műhely nevelt ki olyan arcokat, akik, bár lehet nem lettek színészek, de örök papjai egy eszmének, melyet csak hittel, alázatosan, DE elérhet az ember. Mert Hubám, tanár úr ezt tette velünk. A Kapitány. Az alapító-rendező, de legfőképpen tanár ember. Akivel még az utolsó percekben is verset mondtunk, a megtört fizikai jelenlétet a lélek nem követte le és úgy tört fel belőle – szinte utolsó szóként is – Ady, mint amikor először találkoztunk.
És egyben mind biztosak vagyunk, amikor az a nagy számonkérés lesz, azon a bizonyos végnapon, akkor lesz ott egy titokzatos valaki, aki csak figyel és akinek az Úr is jókedvében, lehet énekszóval, csak ezt mondja el: „mivel hittél, és meg nem tántorodtál, azt fogják mondani: te vagy az ember, s a magyar”
forrás: https://kulturvilag.blogstar.hu/
